- Azt hittem, vagytok olyan megbízhatóak, hogy nem rögtön ital után keresgéltek ha kiteszem a lábamat a házból. Vagy a gyerek otthonban ezt tanultátok...Na szép kis hely, nem mondom...- szólalt meg kis idő múlva szemrehányóan nagyanyánk.
- Te raktál oda be minket, tudhattad volna. - vontam vállat kissé flegmán, mire nagyanyánk felcsattant.
- Ezt most hagyjuk ! Nem ide tartozik. Azt magyarázzátok meg, mi történt tegnap este.
Melegség csapta meg az arcomat. Hú, ha a nagyi tudná mik történtek...Lopva ikremre néztem, Bill arcán is fellelhető volt némi pirosság, zavartan ácsorgott a vízcsapnak dőlve.
- Semmi sem történt. Egyszerűen szilveszter volt. - feleltem halkan.
- Értem és akkor alkoholizálni kell ?! Hát meg kell mondjam, csalódtam bennetek fiúk ! Sokkal érettebbnek látszottatok annál amit most csináltatok. - bólintott nagyanyánk.
Kezdtem ideges lenni. Úgy viselkedett, mint ha valami eget rengető szarvas hibát vétettünk volna ellene. Igazából semmi tragédia nem történt. Ellenben nagyanyánk úgy felháborodott, mintha pár korty ital olyan nagy dolog lenne. Nem ő a másnapos hanem én...pontosabban mi, Billel...
- Azért mert megkóstoltuk a nyavalyás konyakodat, még igenis érettek vagyunk, de mivel nem ismersz minket, honnan is tudhatnád. Egy rohadt otthonban éltünk, nincs nagyon okunk idétlenkedni, mi nem röhögcsélünk folyton idiótán és nem komolytalankodunk mindenen. Csak egy kis ital volt, mi ebben a nagy ügy ?! - csóváltam a fejem.
- Nem tetszik ahogy beszélsz fiatalember ! Megint átléped az udvariasság és tisztelet küszöbét...- nagyanyánk fenyegető szemmel nézett rám. Na, megint témánál vagyunk, ezek a hülyeségek...idegeimre megy vele ! Épp készültem megvédeni magunkat, de Bill gyorsan közbevágott.
- Bocsánatot kérünk, ha kell megfizetjük az ital árát.
- De Bill, mi ütött megint beléd ? - pillantottam testvéremre mérgesen. Már megint ez a nyalizás, hogy ne legyen balhé. Jaj...
- És megmondanád mégis miből fizetnétek Bill ? - érdeklődött nagyanyánk a fejét ingatva.
Ikrem eltanácstalanodott.
-Majd megoldjuk...valahogy...- nyögte ki.
Nagyanyánk látva a szándékot, elnézően legyintett.
- Nem a pénzről van szó fiam. Hanem arról, hogy még ehhez fiatalok vagytok. És én felelek értetek. A hazudozást és sunyizást meg nem szeretem. Legközelebb, ha inni akartok, vagy legyetek okosabbak és rakjátok vissza az üveget a helyére, vagy szóljatok nekem, hogy tudjak róla. - és gúnyos mosollyal az arcán kisétált a fürdőszobából. Nyilván nem gondolta komolyan amit mondott. De legalább nem ordítozott, mert azt nehezen viseltem volna, a fejfájásom miatt. Bill megkönnyebbülten sóhajtott.
- Ezt megúsztuk Tom ! De soha többet nem hallgatok rád ! - mondta és dühös pillantásokat küldött felém, amik leperegtek rólam és inkább én kezdtem egyre mérgesebb lenni.
- Büszke lehetsz magadra Bill, megint jól benyaltad magad nála. Gratulálok ! Komolyan nem értelek, néha annyira hülye vagy. Tegnap valamivel jobb fej voltál, nem játszottad a jó kisfiút, te is ugyanúgy vedelted azt a konyakot és ott a szobában, az ágyamban, mintha nem a nagyanyánkon járt volna az eszed. - jegyeztem meg szemtelenül vigyorogva és nagyot ugrott a gyomrom a történtek emlegetésétől. A mondatom pedig eléggé betalált. Bill arca lángvörös lett, a szemei szikrákat szórtak.
- Hát tudod...tegnap te is ezerszer rendesebb voltál ! - vetette oda és kiviharzott a fürdőszobából. Csak néztem utána. Meg mosolyogni való volt a düh kitörése, mert éreztem, hogy nem volt benne igazi harag. Ahogy az én mondataimban sem. Amikor megbántódva vissza nézett a lépcső feljáróból, elgyengültem. Arcomra erőltettem egy öntelt vigyort, amire válaszként Bill csak grimaszolt egyet és a földszintre vette az irányt. Amikor eltűnt, a mosoly is lefagyott a képemről és inkább a gondterheltség kezdett megjelenni az ábrázatomon. Milyen jó, hogy Bill nem lát belém, akkor látná mekkora felfordulást okozott a szívemben ! Mert egyszer meg tudnám fojtani a nagyanyánknak való pedálozásáért, máskor meg úgy akarok vele feküdni az ágyamban mint szilveszter éjszaka, megint máskor pedig nagyon szégyellem magam ezekért az érzéseimért.
Lassan én is a konyha felé mentem és tudtam, nem telik bele egy óra, máris úgy beszélgetünk, mintha mi sem történt volna.
Az újév elteltével természetesen iskolába kellett mennünk. A nagyi beíratott az itteni intézménybe és január másodikán reggel hármasban, gyalog indultunk el. Az eddig néptelen faluban, most mintha megtört volna valami és élet költözött volna az utcákba. Iskolába igyekvő gyerekek és házuk előtt álldogáló emberek mind ismerősként köszöntek nagyanyánknak és kíváncsi arccal figyeltek bennünket. Egyik-másik meg is kérdezte a nagyit, hogy mi lennénk az unokái...Mintha nem lenne nyilvánvaló. Rohadtul zavart ez az egész kérdezősködés, meg a fürkésző tekintetek. Kabátom kapucniját a fejembe húzva ballagtam komótosan a nagyanyám jobbján, Bill, fején szintén kapucnival, a baloldalt jött.
- Miért nem autóval megyünk ? - kérdeztem jó tízpercnyi gyaloglás után.
- Mert kell a friss levegő, hogy fogjon az agyatok az iskolában. Azonkívül meg akartam mutatni az embereknek, hogy nem olyanok vagytok, mint ahogy pletykálják...
- Miért, mit pletykálnak ? - nézett nagyira Bill.
- Semmi érdekes. De az itteni emberek egy részének meg van a véleménye rólam, amiért annak idején beadtalak titeket az otthonba. Sokan a mai napig támadnak ezért...
Elhúztam a számat. Véleményem az nekem is volt. Amíg ki nem derül a teljes igazság, addig lesz is...
- És rólunk mit mondanak ? - érdeklődtem.
- Pontosat nem tudok, de a barátnőm akinél a szilvesztert töltöttem, azt mesélte többen suhancnak és neveletlen lelencnek tartanak titeket. Nem akarom, hogy ez a vélemény legyen általános rólatok.
- Seggfejek ! - sziszegtem idegesen.
- Azt sem tudják kik vagyunk, mégis ítélkeznek ? - képedt el Bill.
- Ne törődjetek velük, ha nem keveredtek bajba és mindenkivel rendesek lesztek, ez a vélemény meg fog változni. Nekem is sok időbe tellett, míg bebizonyítottam, nem vagyok egy kőszívű vénasszony, aki ok nélkül bedobja az unokáit egy otthonba, hanem sajnos nem tehettem mást...De igyekeztem és mára a nagy többség elfogadott, sőt talán meg is kedvelt és remélem egyszer majd ti is meg fogtok...- nagyanyánk futva ránk nézett, én meg ikremre, aki csak bólintott.
- Mi igyekszünk...
De én csak megforgattam a szememet. Milyen jó, hogy Bill ilyen nyílt szívű...
- Rendben ! Csak tanuljatok szorgalmasan és illeszkedjetek be minél hamarabb ! Elég sok fiatal lakik a faluban, biztos találtok barátokat ! - bíztatott minket nagyanyánk, de engem igazából nem túlzottan érdekelt az iskola. Nem izgatott az sem, hogy milyen az osztály közösség, jók, vagy szigorúak e a tanárok, milyen az órarend. Az iskolát csak egy olyan helynek tartottam, ahol lehúzom a nap nagy részét, aztán megyek haza.
Hamarosan megálltunk az iskola előtt. A sötétzöldre festett vaskerítésen keresztül is lehangolónak tűnt az egyszintes fehér épület. Az udvart, az ott álló pár padot és asztalt vastagon belepte a hó, nekem valahogy lepusztultnak és idejét múltnak látszott. A tanulók lassan hömpölyögtek be a rozsdás, régi kapun. Nem tetszett az egész. Egyáltalán nem...
- Nem mehetnénk a városi iskolába ? - kérdeztem.
Nagyanyám meglepődött, de higgadtan válaszolt.
- A városi iskola messze van. Öreg vagyok már, hogy naponta több órát vezessek minden reggel és délután.
- Akkor mehetnénk busszal. - találtam ki.
- A járatok elég ritkán jönnek, nem örülnék ha este még a városban csavarognátok, mondván hogy lekéstétek a buszt, és a bérlet is drága. Mégis mi bajod van ezzel az iskolával ? Anyátok is ide járt... - mondta a nagyi, de látszott rajta hogy megbánta, amiért szóba hozta anyát. Billel egyszerre kaptuk fel a fejünket.
- És jó tanuló volt ? - kíváncsiskodott Bill.
- Többnyire. Na gyertek, el kell még intézni néhány formaságot. A végén még elkéstek nekem...- vont vállat kedvetlenül nagyi, majd elindult az iskola kapuján. Nem tehettünk mást, mentünk mi is utána. Míg nagyanyánk az igazgatóiban a papírokat töltötte, Bill és én az irodánál ácsorogtunk. Néhány tanuló egymás bökdösve bámult ránk. Igyekeztem nem észre venni őket, ehelyett az ajtóhoz mentem, hogy meghalljam miről van bent szó. Az igazgatóiból párbeszéd foszlányok szűrődtek ki.
- Nézze Herr Decker, tudom milyen szóbeszéd járja az unokáimról, de én bátran kijelenthetem, hogy ennek semmi alapja.
- Nagyon remélem, mert többen lipcsei bajkeverőknek állítják be őket a külsejük alapján és mert otthonban voltak. Pár szülő nem tetszését jelezte, meg nyugtattam őket. Bízom benne, hogy ez tényleg butaság.
- Akármilyen is a kinézetük, Bill és Tom rendes gyerekek ! Kezeskedem értük...
Billre néztem, hogy ő is hallotta e amit én, de testvérem csak izgatottan álldogállt két fotel és egy íróasztal előtt.
- Félek. - emelte rám a tekintetét és aggodalom sugárzott az arcáról.
- Ugyan mitől ?! Ezek is csak gyerekek...- mondtam és kinéztem az ablakon. Valami furcsát éreztem, nem idegességet, valami mást, ami egyre jobban belemarkolt a gyomromba. És hatalmába kerített az a menekülési kényszer, ami akkor fogott el, mikor megálltam a nagyi háza előtt. Hogy nem bírok egy percet sem itt tölteni...És ez az érzés megmaradt, akkor is mikor az osztály terem közepén álltunk, a tanári asztal mellett és az osztály főnök Herr Weber, széles mosollyal az arcán mutatott be minket.
- Gyerekek ! Ők itt az új osztály társaitok Bill és Tom Kaulitz. Lipcséből jöttek. Fogadjátok őket szeretettel és segítsenek hogy felzárkózzanak a tananyaggal !
Egy másodpercre az osztály tagjaira néztem. Csak ültek a padjaikban komolyan, néhány halk szia hangzott el, miközben úgy méregettek, hogy azt hittem, a pillantásuk kettévág.
- Fiúk, akkor foglaljatok helyet ! - ajánlotta az osztály főnök. Tétova léptekkel indultam el a tanári asztaltól. Egyetlen szabad pad volt, közvetlenül az első sorban, a tanárral szemben, nyilván azért nem ült oda senki, mert onnan szinte lehetetlen puskázni. Lezöttyentem az egyik székre. Még mindig magamon éreztem a körülöttünk ülők tekintetét és ez igen kényelmetlen volt. Billre néztem, ő is leült és szorgosan pakolta elő a füzeteit, aztán rám sandított. Még mindig látszott, hogy fél, ezért gyorsan elmosolyodtam, nem akartam látni a szorongást a szemében. Vissza mosolygott és szétnyitotta a könyvét. Aztán egész végig a táblára figyelt, ahova Herr Weber bonyolult és számomra egyáltalán nem érthető matematika példákat rótt fel.
Mikor kicsengettek, világossá vált számomra, hogy ez a beilleszkedés dolog már az elején megbukott, hogy vannak az iskola tagjai és vagyunk mi, az idegenek, a kívülállók. Beláttam, hogy nagyon nem volt igazam, mikor azt mondtam Billnek, az itt lakók is ugyanolyan gyerekek mint mi. Hát nem ! Nem látszott részükről a barátkozási szándék, csak néztek, szinte már bántóan, ellenségesen és idegtépően. De nem kérdeztek. Kerülgettek minket, összesúgtak és pofákat vágtak. Egy idő után már csak úgy bírtuk elviselni, ha a padot, a földet, vagy bármi mást bámultuk Billel.
- De miért ilyen kirekesztőek és miért néznek folyton bennünket ? - kérdezte Bill, mikor ebédszünetben az egyik asztalnál ültünk a tányérunk felett.
- Tartanak tőlünk, mert mások vagyunk. Vagy te nem vetted észre ?! Itt mindenki egyforma. Érdekes, mi vagyunk ikertestvérek és ők egyformák...- válaszoltam.
- Az a két lány ott az ablaknál vagy tíz perce ide néz. Mit akarhatnak ?! - morfondírozott Bill. Valóban, az ablak mellett álló két lány vihogva sugdolózott és felénk mutogatott.
- Ne foglalkozz már velük ! - vontam vállat és belemerítettem a kanalat a levesbe. Bill egy kis ideig hallgatott, majd közelebb hajolt hozzám zavart mosoly kíséretében.
- Tom, lehet egy kérdésem ?
Éreztem a tiszta ruha és sampon illatot rajta és a közelsége összeszűkítette a nyelőcsövemet. Megszédültem. Nem értettem mit akar.
- Persze...- bólogattam és eltoltam magam elől a tányért.
- Neked volt már komoly barátnőd ? Tudod hogy értem... - kérdezte halkan Bill. A kérdése váratlan volt. Majdnem félrenyeltem. Hogy jutott most eszébe ilyet kérdezni tőlem ?
- Mi van ?!
- Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit ! - szabadkozott gyorsan Bill. Legyintettem.
- Azt kérdezed, volt e már komoly barátnőm ?! Hát még szép...nem is egy...- dőltem hátra a széken elégedett képpel, belevörösödve a hazugságomba. Mert igazság szerint, még nem volt barátnőm a szó szoros értelmében. Lehetett volna, de az otthon beli lányok zűrösek voltak, folyton megszöktek, kerülték az iskolát és akárkivel elmentek egy doboz cigiért, vagy pár kedves szóért. Persze kipróbáltam némelyikkel a csókolózást és volt egy kis egyéb is, de nem akartam velük komolyabban foglalkozni. Az otthon falai között természetesen szexelhettem volna, az épület kihalt részein, vagy a zuhanyzókban ez rendszerint megoldható, de mégsem éltem a lehetőséggel. Nem jött be egyik lány sem az ott lakók közül, akik pedig nekem tetszettek, az állami iskolában, mind jó családból való lányok voltak, szóba sem álltak velem, de ha mégis, őket szüleik egyenesen tiltották az ilyenektől mint én. Úgy éreztem, tizenöt évesen még ráérek a szex dologgal, és bár szégyelltem még magamnak is bevallani, de kicsit talán romantikus képzelgéseim voltak ezzel kapcsolatosan. Nem akartam olyannal, akihez nem vonzódom, nem akartam a gyerekotthon pincéjében, vagy a WC fülkében, sietve, csak a beteljesülésre koncentrálva, fél szemmel azt nézve, mikor rontanak ránk. Olyannal szerettem volna először szeretkezni, akit kívánok, akiről többet tudok mint a nevét, akiben megbízom, akinek a szemében ugyanazt a vágyakozást látom, ami bennem van. Igen...először így akartam. Hogy az első felejthetetlen legyen .
- De miért kérdezted most ezt ? - érdeklődtem értetlenül. Mielőtt azonban Bill erre válaszolhatott volna, a két lány, aki az ablaknál állva bámult ránk, az asztalunknál termett.
- Sziasztok fiúk, zavarunk ? - állt meg előttünk az egyik, kihívóan csípőre tett kézzel. A barátnője tőle két lépéssel távolabb figyelte az eseményeket.
- Nem. - mondtam nekik kelletlenül és végig néztem a lányon. Szőke volt, a legszőkébb fajtából. A haját legalább két liter hajlakk tartotta tökéletesen, mint ahogy minimum két réteg festék volt az arcán. Nem beszélve az orbitális parfüm áradatról, ami körül lengte. Nagyon rövid szoknyát és mindent láttató felsőrészt viselt. Inkább nézett ki egy felnőtt nőnek, mint tizenéves diáklánynak és jó messze volt a természetes kategóriától. Rögtön eszembe juttatta az otthonbeli lányokat, akik szintúgy erős sminkkel és kevés ruhával próbálták a férfiak figyelmét magukra irányítani.
- Én Britta Schreibert vagyok. - mutatkozott be a szőke, majd a háta mögé bökött.
- Ő meg a barátnőm Natalie.
A másik lány akár Britta másolata is lehetett volna, eltekintve a barna hajtól és az egy fokkal kevesebb festéktől.
- Az osztálytársaitok vagyunk. - mondta még Britta.
- Aha. - bólintottam, aztán Billre néztem, de ő sem nagyon tudott mit szólni. Britta jött mint a hurrikán és azt hitte nyilván lehengerel minket a kinézetével. Tévedett.
- Ti tényleg ikrek vagytok ? - kérdezte Natalie.
Fájdalmas képet vágtam. A világon legjobban talán ezt a kérdést gyűlöltem.
- Tudomásom szerint. - feleltem kissé gúnyosan.
Natalie közben rájött mekkora hülyeséget kérdezett, ezért gyorsan elhallgatott, átadva Brittának a beszélgetés fonalát.
- Szóval, ha valami kérdésetek van, keressetek engem, szívesen segítek. Tudom milyen új tanulónak lenni, a családommal négy éve költöztünk ide. Az itteniekkel ne törődjetek, kicsit maradiak és nehezen fogadják be az idegeneket...- Vettem észre. - morogtam.
- De tényleg ha bármi gond van...- ám Britta nem tudta befejezni a mondatát, mert az ebédlő ajtaja nagy robajjal kicsapódott. Mind az ajtó felé néztünk, amin három srác lépett be és egyenesen felénk tartottak.
- Na hessenjetek ! - szólt oda az egyik a lányoknak. Natalie karon ragadta Brittát és egy másik asztalhoz rángatta. A hang tulajdonosa pedig két társával együtt megállt előttünk. Fekete rövid haja volt és citromsárga dzsekije, őt is láttam az osztály teremben, pedig a magassága és testalkata miatt simán többnek nézett ki mint tizenöt. A másik két gyerek a háta mögött bámult, szinte egyformák, jelentéktelenek voltak, akik csak akkor nagymenők, ha a "főnök" is jelen van.
- Na, a híres új gyerekek. Végre megláthatjuk őket ! Én Roman vagyok, ők meg itt Martin és Dominic. Jegyezzétek meg ezeket a neveket !
A nézése fölényes volt, láttam hogy Bill kicsit meg illetődik, de én túl sok ilyen barommal találkoztam már ahoz, hogy ettől berezeljek. Csak az idegesség futkározott fel-alá a mellkasom és a gyomrom között. Nehéz volt nyugodtnak maradni. Az ilyen kötekedő kretének tudtak a legjobban felhúzni.
- Ti vagytok a helyi vagány srácok ? - néztem rájuk a sapkám alól és mosolyra húzódott a szám.
- Nocsak de nagy a pofája valakinek. - szólalt meg az egyik fiú Roman háta mögött.
- Csak kérdeztem...- vontam meg a vállam.
- Weber azt mondta, Lipcséből jöttetek...- Roman maga alá húzott egy széket és leült velünk szemtől-szemben. Álltam a pillantását, nem így Bill, akin egyre inkább észlelhetőek voltak a félelem jelei. Az ebédlőben minden szem ránk mered, de többen inkább kimentek onnan.
- Ez így van. - helyeseltem.
- És ha Lipcséből jöttetek, akkor mi van ? Ki nem szarja le ?! - vihogott az egyik srác. Roman szúrós szemmel nézett rá.
- Pofa be Dominic ! Itt most én beszélek ! - mordult rá, majd ismét felénk fordult.
- Mit akarsz ? - könyököltem az asztalra.
- Azt mondják, hogy otthonban voltatok mert az anyátok dobbantott és a nagyanyátok lepasszolt oda titeket...És most ismét vissza kerültetek hozzá. Meg hogy ti laktok a falu határában, annál a kettyós öreglánynál...
Roman egy suttyó volt. Egy vadparaszt. Az itteni kiskirály. Aki azt hitte, egy szavától behódolunk neki. Láttam, hogy provokálni akar, de tanulva néhány régi hibámból, nem ugrottam azonnal, még akkor sem, ha a feszültség nőttön-nőtt bennem és már a torkomat szorította.
- Nálunk ez a megfélemlítésesdi nem működik...Szóval abba hagyhatod...
- Majd én eldöntöm mit és mikor hagyok abba ! Nézz már szét, ez itt nem Lipcse, kispajtás. Lehet, hogy ott, a lelencek között te voltál az Isten, de itt egy senki vagy. Ez itt Loitsche. Vágod ?! Loitsche...- magyarázta tagoltan Roman.
- Felfogtam. - vágtam ugyanolyan tagoltan Roman képébe, aki ekkor ikremre nézett.
- Hát te meg miféle szerzet vagy ?! - kérdezte gúnyosan röhögve.
Bill nem mondott semmit, lehajtotta a fejét.
- Bizony Isten, azt hittem egy csaj ! - mondta Martin.
Roman közel hajolt Billhez, szinte már az arcába bámult. Az idegességtől hányingerem lett és gombócot éreztem a torkomban. Néztem a jelenetet és tudtam, ha Roman egy ujjal is Billhez ér, én ugrok, mindenre készen.
- Neked valami bajod van, hogy így nézel ki ? - érdeklődött, de ikrem most sem felelt.
- Szerintem egy kis homokos...- nevetgélt Dominic.
- Mi van, a cica elvitte a nyelvedet ?! - toldotta meg Martin.
-Miért nem beszélsz ? Szólalj már meg, te kibaszott buzi ! - ordított türelmetlenül Roman.
Nem bírtam tovább, nem hagyhattam hogy Billt sértegesse.
- Most már elég ! - pattantam fel és nem érdekelt semmi. Neki akartam ugrani, nem törődve semmivel.
- Tom ! - kiáltott fel kétségbeesetten Bill és utánam kapott, hogy vissza fogjon, én viszont meg sem hallottam a kiáltását, ellöktem a karját magamtól, hogy neki menjek annak a szemétnek. A harag elhomályosította a szememet. Martin és Dominic is azonnal oda léptek, látván mit akarok, de felesleges volt ugrálniuk, Roman elbírt velem egyedül is, jóval erősebb volt nálam, elkapta a ruhám és vissza lökött a székre. A hátam neki ütődött a szék támlájának. Síri csend lett a helyiségben, az eddig hallott halk beszéd és suttogások is megszűntek. Szinte hallottam a szívem minden dobbanását és Bill rémült sóhaját.
- Hagyd már... - suttogta sírásba csukló hangon. Ránéztem és már engem is a sírás folytogatott.
Roman diadalittasan köpött egyet.
- Vegyél vissza és tudd, hol a helyed...Ha balhét akarsz megkaphatod, de ne akarj megismerni közelebbről !
- Na gyerünk ! - indult el Dominic a kijárat fele.
- Ja és Britta a csajom ! Vagyis nektek tabu, lúzerek ! - mondta még Roman és fejével intett a nem messze álló Brittának, aki döbbenettel az arcán, de ment utána, ahogy Natalie is. Szép lassan mindenki kiszivárgott az ebédlőből. Csak mi maradtunk ott ketten Billel.
- Jól vagy ? - pillantottam Billre, miután az utolsó gyerek is elhagyta az ebédlőt.
- Ezt inkább én kérdezhetném. - mosolygott szelíden ikrem.
- Persze. Minden oké...csak ez a...- haraptam be az ajkam, mert szívem szerint valami szörnyen rondát mondtam volna. A szívem őrült tempóban vert és az egész testem reszketett a vissza folytott indulattól.
- Én nem értem miért történt ez, nem is szóltunk hozzájuk. És ez most már mindig így lesz ?! - kérdezte Bill.
- Nem tudom...- ráztam meg a fejem. Tényleg fogalmam sem volt, hogy ez csak amolyan beavatási dolog volt, erőmutogatás, vagy megfogadták hogy utálni fognak bennünket. Jártam már pár iskolába, és nem is kedveltek mindenhol, de ilyen mértékű ellenségeskedéssel még nem találkoztam.
- Menjünk haza, jó ? - nézett rám Bill. És nem kellett kétszer mondania. Bár nem rajongtam a nagyi házáért, de most kifejezetten jól esett oda menni, kilépni az iskolából és elfelejteni hogy létezik. Legalábbis egy kis időre. Némán sétáltunk egymás mellett Billel, nem esett jól a beszéd, magamban még mindig a történteken gondolkodtam, ahogy látszólag Bill is. Néha hátra néztem, mert olyan érzésem volt, hogy Roman meg a bandája a közelből figyel minket. De jóformán senki nem járt a falu utcáin. Hazaérve nagyanyánk jött elénk a konyhából.
- Sziasztok fiúk, milyen volt az első nap ? - érdeklődött kíváncsi arcal.
Na ez az, amihez aztán végképp nem volt kedvem. A nem létező élménybeszámolókhoz.
- Nem akarok erről beszélni ! - vágtam rá mogorva képpel és egyenesen az emeletre mentem, Billre hagyva hogy magyarázkodjon. A kabátomat és táskámat a székre hajítottam és lefeküdtem az ágyra. Úgy éreztem magam, mint aki valami háborúból jött, megviselt és fáradt voltam. Néztem az ablak párkányon üldögélő szürke galambpárt és mit nem adtam volna, ha hozzájuk hasonlóan, én is tudtam volna repülni. Akkor biztos egy pillanat alatt itt hagytam volna ezt a hülye helyet. Pár perc múlva Bill is utánam jött, halkan lerakta a cuccait, majd éreztem ahogy leül az ágyam szélére. Nem néztem rá, szemeim még mindig az ablakra szegeződtek.
- A nagyi azt sem tudja mi bajod...- mondta halkan.
- Jobb lett volna, ha elmondok mindent ?! Szerintem nem értette volna meg. - dünnyögtem.
- Hát nem tudom...De az biztos, hogy jól esett ahogy a védelmemre keltél...
A szemem sarkából Billre pislantottam, szomorú mosoly volt az arcán.
- Ugyan...- vontam vállat zavartan.
- Máskor viszont kérlek ne állj ki értem ! A szavaival csak a lelkemet bánthatja és az kibírható, de ha ellene fordulsz veszélyes lehet. Nem szeretném, hogy bajod essen.
- Azt akarod, hogy ne védjelek meg ettől a seggfejtől ? Bill, ezt te sem gondolhatod komolyan ! Ne hidd, hogy olyan gyenge vagyok ! - fortyantam fel.
Bill erre nem mondott semmit, csak ült ott ölébe tett kézzel.
- Úgy gyűlölöm ezt a Romant ! - jelentette ki hirtelen.
- Hát ebben egyet értünk, mert én is. - helyeseltem és megjelent előttem a fickó tenyérbe mászó pofája. Undor töltött el és szívesen bele vertem volna a képébe.
- De nem azért gyűlölöm, mert csúnyákat mondott rám, hanem mert a rossz múltunkra emlékeztet, arra amit el akartam magamban temetni, elfelejteni örökre, és tessék...most itt van életnagyságban...Azt hittem ha elhagyjuk az otthont és a mindenféle nevelőcsaládokat, többé sohasem bánt minket senki...- Bill arca komoly lett, a szemeiben fura kis szikrák csillantak meg, nem tudtam eldönteni könnyek e, vagy csak az indulat. Sokan bántottak minket régebben, sok sértést és verést kellett elviselnünk. Az erőszak ellen vagy tudtunk védekezni, vagy nem, a bántó szavak pedig örökre belénk égtek. Keserű emlékek ezek...
Felültem az ágyon és vigasztalóan megsimítottam a vállát.
- Ne félj Bill ! Ha velem vagy, nem fognak bántani ! - suttogtam.
- Bárcsak itt lenne anya...- Bill arcán végigfutott egy könnycsepp. Az arcához nyúltam és letöröltem onnan. Anya...Az anyánk soha nem volt sehol, nem is ismerjük, azt sem tudjuk hogy nézhet ki, hol él, meg kellett tanulnunk nélküle élni, Bill néha mégis emlegette.
- Jó lenne ha most megvigasztalna ? - kérdeztem és az én hangom is elcsuklott. Bill bólogatott, én pedig gyorsan magamhoz húztam őt és szorosan öleltem. Hagytam, hadd follyanak a könnyei a ruhámra és hadd temesse arcát a vállamba. Csak tartottam a karjaimban percekig, átjárt valami bizsergés féle, beszívtam hajának illatát és egy szerető család, egy jobb élet képe jelent meg előttem, ami egy kis időre elszakított a sivár valóságtól. Arra eszméltem, hogy Bill a szemét törölgetve hajolt el tőlem.
- Most már jobb ? - kérdeztem, amint észbe kaptam és úgy néztem körbe a szobában, mintha most járnék ott először. Nem tudom mennyi idő telhetett így el, kikapcsolt az agyam, elszálltak a gondolataim, vagy mi...
- Sokkal. - válaszolta és megpróbált valamiféle mosolyt erőltetni magára. Nekem pedig eszembe jutott, az ebédlő beli beszélgetésünk.
- Hé, miért kérdezted azt a barátnős dolgot ?
Bill meglepődött, hogy ilyen hirtelen témát váltottam.
- Csak úgy...tudni szerettem volna. Persze butaság volt a kérdésem, biztos rengeteg tapasztalatot szereztél a másfél év alatt amíg nem találkoztunk. - felelte.
Felröhögtem.
- Vagy nem ?! - csóválta a fejét.
- Hát...a helyzet az Bill, hogy nem mondtam neked teljesen igazat. Sohasem volt komoly barátnőm, akivel lefeküdtem, vagy hasonlók...- vallottam be és fura érzés motoszkált a gyomromban, de legalább kimondtam a teljes igazságot.
- Nahát. Nem hittem volna. - Bill csodálkozva térdelt fel elém, a mosolya ismét ragyogó volt, a szemei pedig már nem azt a szomorúságot tükrözték mint az előbb. Jó volt így látni újra.
- Ez van...- mondtam és összemosolyogtunk. Hirtelen megint elöntött a melegség az őrjítő mosolyától és arra gondoltam, hogy a francba nem vettem én ezt észre régebben ?! Megsimítottam a vállát és a kezem a mellkasára, majd a derekára tévedt. Nem szólt csak nézte, ahogy végig futtatom ujjaimat sötétkék pulóverének szegélyén, közvetlenül a nadrágja felett.
- Tom...- Bill váratlanul megragadta a kezemet és mielőtt szólhattam volna az ágyékához nyomta. Mintha tűz égetett volna meg, úgy kaptam el a kezemet és az arc színem pirosba váltott át, a torkom kiszáradt és elkapott a szédülés.
- Te jó ég Bill...- nyögtem ki alig hallhatóan. Még a hangom is elment. Az első ami felszínre tört belőlem, a döbbenet. Férfiassága kemény volt, még nadrágon keresztül érezhetően is.
Ikrem lehajtotta a fejét, még a szemét is becsukta.
- Nem tudom mi van velem...úgy szégyellem magam Tom ! - kiáltott fel elkeseredetten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése