A Brittával történt kis közjáték utáni iskola nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Reggeliztünk, meghallgattuk a nagyi aznap jótanácsait, aztán a tavaszi fényben fürdő utcán ballagtunk az iskola felé Billel, miközben néha egymásra néztünk és össze mosolyogtunk. Már nem hoztuk szóba a Britta ügyet, olyan mintha meg sem történt volna. Bill hitt nekem, bízott bennem és csak ez számított, meg az, hogy tudjak türelmesen várni. Az iskola előtt már ugyanaz a nyomasztó kép fogadott minket. A sok diák egymást lökdösve hömpölygött be a kapun. Sokan káromkodtak, kiabáltak, némelyik lány idiótán sikítozott, pár hülye felsős meg papír darabokkal és szívószálakkal dobálta egymást. Annyira nem volt ehhez kedvem. Ikremre néztem, ahogy szintén gondterhelten vizsgálgatta a tömeget, aztán észrevette, hogy nézem és elmosolyodott. A mosolya rögtön vágyakat gyújtott bennem és erős kényszer dolgozott a testemben, hogy Billhez hajoljak és megcsókoljam őt. Akartam érezni az ajkai ízét, a nyelvében lévő izgató piercinget, érinteni szerettem volna a haját, magamhoz húzni a törékeny testét és elmenekülni a valóság elől. Persze a realitás győzött, mert semmi ilyesfélét nem tettem. Vissza mosolyogtam Billre, aztán elindultunk befelé az intézmény kapuján. Az udvaron átvágva beléptünk az iskola épületébe. A folyosó visszhangzott a sok diák ordibálásától és az iskola rádió divatjamúlt zenéitől. Egy újabb Istenverte nap ebben a lepukkant kócerájban...Az első akit kiszúrtam, persze rögvest Britta volt, aki Natalie és még pár lány osztály társ gyűrűjében állt a folyosó egyik ablakánál. Ő is észre vett engem és mereven bámulni kezdett, amitől a hideg futkosott a hátamon.
- Mi a baj ? - kérdezte Bill, látván keserves arcomat és hogy lecövekeltem egy helyben.
- Semmi...csak...tudod...- böktem Britta felé a fejemmel, mire Bill megértette.
- Elég csúnyán néz rád...- állapította meg Bill.
- Érthető, rendesen faképnél hagytam tegnap.- röhögtem fel.
- Biztos nincs hozzá szokva. - mondta Bill egy kis együttérzéssel a hangjában. Én viszont egyáltalán nem sajnáltam, amiért pofára esett, mert nem jöttek be a hozzám fűződő reményei. Lehet, hogy eddig bármelyik fiút megkaphatta, de olyan nincs, hogy valakinek mindig bejön az élet...
- Teszek rá. Az élet nem rózsaszín vatta cukor. Az élet kőkemény és kegyetlen Bill. És jobb, ha erre Schreibert kisasszony is időben ráébred.- jelentettem ki, mire ikrem vigyorogva csóválta a fejét.
- Micsoda nagy szavak Tom ! Na gyere ! - indult el a folyosón az osztály termünk felé és én is követtem volna, de ekkor valahogy Britta is ott termett előttem és olyan szemekkel méregetett, mint valami vadállat az áldozatát.
- Beszélhetünk egy percre ? - kérdezte és karjait keresztbe fonta a mellkasán. Először az ablak irányába néztem, ahol Britta az előbb még barátnői társaságában állt, de most egyik sem volt ott, sőt hirtelen teljesen kihalt lett a folyosó.
- Miről ? - játszottam meg az értetlent.
- Oh, tudod te azt nagyon jól Kaulitz ! - vágott a szavamba Britta. Billhez fordultam, aki pár lépéssel előttem ácsorgott a fejleményekre várva.
- Menj előre, mindjárt megyek én is. - mondtam neki, ő pedig szó nélkül bement a terembe, Britta csak ezt várta, mert rögtön le is támadott engem.
- Tudsz róla, hogy egy aljas patkány, egy szemét láda vagy ? Mégis kinek képzeled magadat, mi ? - ordította a képembe. Meglepett a hangereje, de próbáltam higgadt maradni.
- Figyelj Britta, beszéljük meg normálisan. Nem akartalak megbántani, de totális őrültség lett volna, ha te meg én lefekszünk egymással. Barátod van, akit állítólag szeretsz, kár elrontani a jól működő kapcsolatodat, légyszives gondolkodj egy kicsit...
De Britta nagyon be volt pörögve. Őrült lángok villantak gondosan sminkelt szemeiben.
- Nem akarok gondolkodni te fasz ! Hogy bírtál így megalázni ? Britta Schreibert vagyok, és engem nem szoktak a sarokba dobni, mint egy utolsó cafkát. Lehet, hogy anyád az volt, de én nem vagyok...
Elkaptam Britta egyik csuklóját és megszorítottam.
- Elárulod, hogy jön ide az anyám ? Minek kevered bele őt is ebbe ? - néztem rá komolyan. Bár nem ismertem anyámat, de sosem szerettem, ha rosszat mondtak róla. Britta kirántotta a karját az ujjaim közül. A szemei villámokat szórtak.
- Nem érdekel az anyád és már te sem érdekelsz Tom ! Ne hidd azt, hogy megúszod ezt az egészet ! - fenyegetőzött és sejtettem, hogy mire gondolt. Nem sok logika kellett, hogy rájöjjek mit akar Britta, majd jól bemárt Romannál egy ócska sztorival, amit Roman persze elhisz és aminek nagyon nem fog örülni. Mindennek a következménye egy oltári nagy balhé, amire lélekben nem árt majd felkészülnöm. Nem is tudtam mit mondani erre. Úgy éreztem, itt minden érv, magyarázat, olaj lenne a tűzre. Britta, a sértett királylány, most tombolt, mert nem érte el a célját és bosszút akart, ez tisztán látszott. Gúnyosan elmosolyodott és lassú léptekkel a terembe indult, majd pár lépés után megállt és rám nézett.
- Én tudom milyen kívülállónak lenni, mikor ide költöztünk, én is megharcoltam a magam háborúját, hogy elfogadjanak. Tudod, valamiért azt hittem, te meg én hasonlók vagyunk. De már rájöttem, ez nincs így. Én egy gazdag családból származó lány vagyok, aki Loitsche legjobb pasijával jár, vannak szüleim és van jövőm. Te és az öcséd viszont örök vesztesek maradtok nagyanyátok szoknyája mellett. Sajnállak.
- Hát pedig igazán nem kell. - vetettem fel dacosan a fejemet. Ha valamiből nem kértem, akkor az Britta Schreibert sajnálata volt.
- Tévedsz, ha azt hiszed, ezzel vége. - mondta még Britta, mielőtt belépett volna az osztály terembe. Érdektelen arcot vágtam a bejelentéséhez, mivel nem lepett meg, gondoltam, hogy úgysem hagyja majd annyiban, de azt nem hittem volna, hogy ennyire sürgős neki a dolog. Éppen a padom tetején ültem és igyekeztem kiokoskodni a matematika házit, mikor is szinte bevágódott az ajtó és becsengetés előtt tíz percel megjelent Roman. Háta mögött az elmaradhatatlan sleppjével, Martinnal, Dominiccal, Natalie-val és persze Brittával. Minden szem rá szegeződött, ahogy belépett az osztály terembe. A képe nem sok bíztatót jósolt, ahogy feldúlva egyenesen felém igyekezett. A gondolataim egyből cserben hagytak, de Roman nem is hagyott időt nekem semmire, mert alighogy oda lépett hozzám, a ruhámnál fogva lerángatott a padról és hirtelen mozdulattal, teljes erejéből a falnak lökött. Akkorra már az osztály minden tagja körénk csődült és páran bekiabáltak, hogy bunyó. Bill, amikor Roman nekem támadt gyorsan felpattant a székről, amin ült, de Martin elé állt és nem engedte közelebb jönni.
- Mit ugrálsz kis csávó ? - röhögött Bill arcába, aki teljesen reményvesztetten bámult felém, hiszen segíteni ő sem tudott, Roman ellen nem lett volna esélye, ahogy nekem sem. Az osztály társakkal együtt ő is csak némán szemlélte az eseményeket.
- Nem akarsz valamit elmondani nekem te seggfej ? - ragadta meg a pulóveremet Roman és ismét a falhoz lökött.
- Mit kéne mondanom ? - kérdeztem vissza, de ezzel csak jobban felbőszítettem.
- Mintha nem tudnád, na ne játszd a hülyét ! - ordított Roman háta mögül Martin.
- Britta elmesélte, hogy rámozdultál tegnap, haza kísérted vagy mi, bementél a házukba valami mondva csinált ürüggyel és aztán megpróbáltad megdugni. Az én nőmet ! Hol élsz ember ?! Nem vált világossá az itt töltött hónapok alatt, hogy az én csajomat senki sem vághatja gerincre ! - Roman szúrósan nézett a szemembe, miközben még mindig a pulóveremet szorongatta. Britta mögötte győztesen mosolygott. Ezt akarta, hát meg is kapta. Tudtam, hogy Romannál magyarázkodással nem megyek semmire, így hát meg sem szólaltam, amitől viszont ő még jobban bepöccent.
- Mondj már valamit te balfék, vagy nem jutsz szóhoz a megdöbbenéstől ? - ordított a képembe Roman.
- Gondolom, el sem hinnéd, ha nem ez lenne az igazság...- jegyeztem meg, mire Roman felnevetett.
- Te barom, Britta nem merne hazudni nekem. Te meg tényleg azt hitted, nem derül ki a szánalmas megmozdulásod ?! - és Roman keze ütésre lendült. Egyenesen gyomorszájon vágott. Felkészülni sem volt időm rá. Össze görnyedtem és hang nélkül a földre kerültem. Láttam Billt fél szemmel és láttam a félelmet rajta, mint ahogy több másik gyereken is. Senki sem akart a helyemben lenni. Zúgolódás támadt a tömegben, de nem annyira elismerő, inkább megbotránkozó volt. Talán voltak akik nem hittek Britta "ártatlan" meséjében...
- Ezt jól megadtad neki. - bólogatott helyeslően Dominic.
- Egy hős vagy bébi. - toldotta meg Britta és puszit nyomott Roman arcára, aki viszont nem volt elégedett a tettével. Sötét felhők bújkáltak az arcán, látszott, hogy még tervez valamit. Eltolta magától a meglepett Brittát és pár másodpercig csak nézett engem gyilkos szemekkel. Én addigra már sikeresen felálltam és tétova léptekkel a padomhoz indultam. A gyomrom sajgott az ütéstől és émelyegtem is. A homlokomra kiült a jeges veríték.
- Remélem most elégedett vagy. - suttogtam magam elé. Roman megalázott, de ez várható volt. Ha Billre hallgatok előző nap, ez az egész kimaradt volna az életemből...
- Még nem végeztem veled Kaulitz. Halott vagy te féreg ! - hallottam Roman hangját magam mögött pár lépés után és szavait gyors tettek követték. Szembe fordított magával és ököllel bele vágott az arcomba. Megtántorodtam és egyik padnak zuhantam. Elsötétült minden, ahogy a padlóra érkeztem. Kiáltásokat és Bill hangját hallottam valahonnan a teremből, de nem értettem mit mondott. Melegség öntötte el az arcomat és amint résnyire kinyitottam a szemeimet láttam, hogy az orromból folyik a vér. Szédelegve feltérdeltem és kezeimet az arcomra téve igyekeztem letörölni, de mind jobban kezdett ömleni, nagy cseppekben beszennyezve a pulóveremet és a nadrágomat is. Romannak még mindig nem volt ez elég, mert hallottam, hogy ismét nekem akart jönni.
- Hé, kicsim hagyd már, szerintem ebből tanult.- győzködte Britta és az ő hangja is elég rémült volt már. Talán az elején élvezte az egész cirkuszt, ami mind miatta volt, de most már kezdett átmenni az egész akció végtelenül brutálisba.
- Kopj le, majd én tudom mikor elég. - mondta Roman dühösen és már ugrott is nekem. Nem voltam nehéz célpont. A földön térdelve, teljesen véresen és kábán az ütésektől. Amint Roman rám vetődött, rögtön a földre kerültem, semmit sem láttam a véremtől, ezért szinte nem is védekeztem. De Roman csak ütött.
- Na Kaulitz, van még kedved a nőmmel hemperegni ? - zihálta két ütés között elégedetten. A többiek viszont már nem éreztek nagyon jó mókának a jelenetet.
- Szerintem fejezd be, még bekrepál itt nekünk...- szólt Martin.
- A végén te kerülsz bajba. - toldotta meg Natalie.
Ismét hallottam messziről Billt. Aztán egy erélyes hangot.
- Mi folyik itt ?!
Herr Weber az osztály főnök és Herr Koch az ügyeletes tanár rohantak be, hogy szét szedjenek minket. Két erős kezet éreztem, amint elhúzott Romantól és egy székre ültetett. A vér belefolyt a számba, amitől hányingerem volt és kicsit forgott velem a világ. Herr Weber felém hajolt.
- Jól vagy Tom ? - kérdezte és lágyan megpofozgatta az arcomat. Bólintottam, hogy igen. Néhány paddal arrébb a nagy darab Herr Koch tartotta távolt tőlem Romant. Még mindig nyüzsgés és kiabálás volt az osztályban, sőt más osztályok tanulói is oda sereglettek. Herr Weber, aki a matematika iránti szeretetéről és a birka türelméről volt híres, most vörös fejjel üvöltözve kergetett el minden nem oda járó egyént, aztán hozzám és Romanhoz fordult.
- Ti amúgy normálisak vagytok fiúk ? Mi a fene bajotok van már kora reggel ? - csengett a hangja számonkérően. Roman felugrott a székről, de Herr Koch vissza ültette.
- Ez a csúszó mászó rástartolt a csajomra tanár úr ! Megérdemelte amit kapott ! - válaszolta indulatosan.
Herr Weber vett egy nagy levegőt és megigazította a dulakodásban félre csúszott nyakkendőjét.
- Na jó. Itt szép szóval nem megyünk semmire. Tom, látom megsérültél, elkísérlek az orvosi szobába...
- Nem kell...Jól vagyok...- ráztam a fejemet.
- Kár, hogy nem döglöttél meg te fattyú ! - kiabált közbe Roman.
- Roman, fejezd be, mert kidobatlak innen ! - förmedt rá Herr Weber, majd mikor Roman nagy puffogva csendben maradt, ő is vissza nyerte lelki egyensúlyát.
- Ez nagyon rossz húzás volt fiúk, ilyen civilizált ember nem tesz. Mindketten velem jöttök az igazgatóhoz. - közölte higgadtan.
- Ezt nem hiszem el...- háborogtam és a ruhám ujjával törölgettem szaporán csepegő véremet. Bill mellém sétált, szinte észre vétlenül állt meg mellettem és az egyik kezét vigasztalóan a vállamra tette. Hunyorogva pislogtam rá.
- Nem lesz semmi baj. - mondta, de úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad és ettől nagyon nem éreztem jól magam. Pár percen belül Romannal együtt ott ültünk Herr Decker, az igazgató irodájában. Tipikus igazgatói iroda volt. Nem egyben megfordultam már életem során, és nem ért most sem meglepetés. A mustár sárga falakon mindenféle képek, kitüntetések. A sarokban álló régi szekrény polcain vastag könyvek, az igazgató háta mögött óriási térkép Loitschéről, egy kopott íróasztal, aminek egyik oldalán én meg Roman, a másikon Herr Decker foglalt helyet és kérdően nézett ránk. Én még mindig a vérző orrommal kínlódtam, míg Roman diadalittasan terült el a székben. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem bánta meg amit tett.
- Megmagyarázná valaki ezt az egészet ? - tárta szét ingerülten a kezét Herr Decker, aztán Romanra mutatva átadta a szót neki.
- Ez a rohadék rá akart nyomulni a barátnőmre, egy kicsit elintéztem, ennyi...Tanulja már meg mit szabad és mit nem...- magyarázott Roman.
- Gondolom, ha magát kérdezem, persze egész mást mond...- húzta el gúnyosan a száját az igazgató. Nem feleltem, előkerestem egy újabb zsebkendőt, akkor reggel már a sokadikat.
- Higyjen nekem igazgató Úr, így történt ! - helyeselt buzgón Roman.
- Roman Leitner...magával tavaly is problémák voltak. Kicsit sok lesz már az önbíráskodásból, nem gondolja ? Amúgy az osztály főnöke úgy tájékoztatott, hogy a héten beteg állományban van. Akkor mégis mit keres az intézmény területén ? - szegezte a kérdést Herr Decker Romannak, aki csak a vállát vonogatta.
- Be kellett jönnöm. Mert ha nem teszem, Kaulitz tuti hogy nem vesz vissza és tovább zaklatja szegény Brittát. Ez a balek, azt hiszi ő az Isten, csak mert Lipcsében élt...- magyarázta kicsit zavartan és felháborodottan.
- Nem akarok semmit Brittától, fogd már fel ! - mondtam neki halkan.
Herr Decker mindenféle papírokat tologatott az íróasztalon.
- Remek...Tom Kaulitz...Magáért és az ikertestvéréért a nagyanyja kezeskedett. Nekem nem nagyon volt ínyemre, hogy felvegyem magukat ide, de Emma azt mondta, nyugodt lehetek maguk felől. Ehez képest alig pár hónapja az iskola tanulója és máris verekedésbe keveredik...
- Szó sem volt verekedésről, csak ő vert...- helyesbítettem. Roman gyilkos tekintettel méregetett a mellettem lévő székről.
Az igazgató közbe vágott.
- Itt nem csak a mai akciójáról van szó. Folyamatosan látom, tapasztalom, a tanárok is mesélik, hogy nem nagyon akarnak beilleszkedni, sem maga, sem pedig a testvére. Nem értem...
- Így igaz, baromi beképzeltek ! - helyeselt Roman.
Elöntött a veríték, nagyon igazságtalannak véltem ezt a megközelítést.
- Beilleszkedés ?! Hiszen esélyt sem adnak rá ! Az első naptól kezdve kiközösítettek minket, akármit csinálunk... - mondtam az igazgatónak feldúltan. Herr Deckert viszont nem sikerült meggyőznöm. Miért is hitt volna nekem, hiszen én csak egy Lipcséből "beszabadult" szülők nélküli, jött-ment voltam, Roman meg születésétől kezdve Loitschében lakott, mint ahogy a tanárok és a diákok nagy része is.
- Jó lenne ha belátná Kaulitz, hogy itt nem az iskola van magáért, hanem maga az iskoláért. Le kellene szállni a magas lóról, mert félő, hogy pokolian nehéz évek várnak magára és Billre is... - Herr Decker egy gépelt papírost vett maga elé és alá írta.
- Természetesen mind a ketten megkapják az igazgatói figyelmeztetésüket, és szeretnék találkozni a gondviselőjükkel a rendkívüli fogadó órámon. - mondta még.
- Remek...- sóhajtottam nagyot.
- Még nem fejeztem be ! Maga Roman menjen nagyon gyorsan haza és a héten meg ne lássam az iskola környékén, mert nem ússza meg ennyivel. Kaulitz fiam, magát pedig a hétre felfüggesztem...
- Micsoda ? - meresztettem nagy szemeket.
- Sajnálom, a szabály az szabály, ez lesz a leghelyesebb, higgadjon le szépen otthon. Ki fogja bírni, végülis már csütörtök van...- vont vállat az igazgató.
Már csak az hiányzott ! A hír sokkolt, leforrázva hagytam el a komor irodát. De Roman nem bírta ki, hogy ne szóljon még be.
- Legközelebb még nagyobbat kapsz és akkor már nem csak az orrodból fog folyni a véred...- fenyegetett és a kijárat felé igyekezett. Én pedig a terembe, hogy össze szedjem a holmimat és haza menjek. Gőzöm sem volt, mit mondok majd a nagyinak, valószínűleg hatalmas patáliát fog csapni, főleg ha majd Herr Decker esetleg fel is hívja. Ráadásul az orrvérzésem sem nagyon akart elállni. A kedélyek addigra lecsillapodtak az osztályban. Nem volt sok idő hátra becsengetésig, a legtöbben már a helyükön ültek. A terem előtt Bill várt rám az idegességtől holt sápadtan.
- Mi volt ? - sietett elém, amint feltűntem a folyosón.
Válasz helyett elé tartottam a papírt, amit az igazgató írt.
- Igazgatói figyelmeztetés...Te jó Isten...- mondta ledöbbenve ikrem.
- És még fel is függesztettek a hétre. Hát nem csodálatos az élet ?! Mindez amiatt a rohadt kavarógép Britta miatt ! - dühöngtem és az osztályterem felé mentem, egyenesen a padomhoz. Ott gyorsan bedobáltam a tanszereimet a táskámba, mialatt egyfolytában az orromat törölgettem. Pár osztály társ együtt érzően bámult rám. És ez szokatlan volt, mert azt hittem, majd letámadnak, amiért állítólag rámozdultam Brittára, aki a félisten Roman barátnője.
- Hé, mi történt Kaulitz ? - kérdezte egyik fiú.
- Az igazgató nagyon megszívatott ? - érdeklődött kíváncsian egy másik srác, aki éppen a táblát törölte le.
Láttam, hogy Britta is bűnbánó képpel figyelte, mit csinálok. Talán érezte, hogy túl ment a határon.
- Mondj már valamit ! - ordította Martin türelmetlenül.
Hátamra kaptam a hátizsákomat.
- Felfüggesztettek !
Natalie és Dominic össze néztek.
- Ne már...Ez komoly ? Az öreg Decker begőzölt vagy mi, hiszen csak egy ártatlan kis bunyó volt...- csóválta a fejét Dominic.
- Nem tök mindegy ? Ez van és kész ! Szóval köszönöm Britta, még jó, hogy te tudod az igazságot ! - mondtam még hangosan és jó pár szem Brittára szegeződött. Néhány lány elismerően bólogatott, ők voltak azok akik elég sokat bámulták Billt is és talán ők nem vették be Britta agyszüleményét.
- Ez meg miről beszél ? - értetlenkedett Dominic és megbökte Brittát, hogy beszéljen, de Britta elvörösödve kapta fel a telefonját és pötyögni kezdett rajta valamit. Én meg az ajtó irányába mentem.
- Hé várj ! - szólt utánam ikrem.
- Mi az Bill ? - léptem ki az ajtón és elindultam a folyosón.
- Veled megyek ! - mondta Bill.
- Dehogy jössz, téged nem függesztettek fel. - tiltakoztam és lassan hátam mögött hagytam a nyüzsgő osztály termet.
- Pedig nem rázol le. - erősödött Bill és csakugyan komolyan gondolhatta, mert az ő hátán is ott volt a hátizsák.
- Ne hülyülj már ! És ne feszítsd a húrt. Bőven elég lesz, ha nagyanyánk rám ordít majd, ne tetézd azzal, hogy te meg ellógsz. - próbáltam testvéremet jobb belátásra bírni, de ő hajthatatlan volt.
- Nem számít. Nem tudsz meggyőzni, megyek és kész ! - jelentette ki Bill. Elmosolyodtam. Nem is akartam igazából elküldeni, jól esett hogy számíthatok rá és hogy osztozik a sorsomban.
- Rendben, akkor menjünk együtt ! - bólogattam és néhány perc múlva már a néptelen utcákat róttuk. Ha lehet, most még kevesebben jártak arra, mint máskor.
- Micsoda egy reggel ! - szólalt meg Bill pár méter után. A hangjában szomorúság és beletörődés hallatszott.
- De te ugye elhiszed, hogy én meg Britta nem...
- Persze, én hiszek neked Tom ! - vágott a szavamba Bill.
- Köszönöm. - mondtam megkönnyebbülten.
- Roman olyan mint egy őrült, nagyon féltettelek, hogy valami bajod esik és nem is értem, hogy került egyszer csak oda, mi is volt ez az egész...- Bill értetlenül rázta a fejét.
- Mi lett volna ? Egy elkényeztetett lány kicsinyes bosszúja ! Annyira tudtam, hogy ez lesz, csak azt nem, hogy azonnal riasztja Romant. Nem hiányzott ez a balhé, így se túl jó az általános vélemény rólunk.
- Ki gondolja így ? - kérdezte Bill.
Szomorúan elmosolyodtam.
- Hát mindenki. Te is tudod, hogy mióta ide járunk, nem találjuk a helyünket. Nem vagyunk ide valóak. Ez biztos. - válaszoltam Billnek.
- Sajnálom, hogy felfüggesztettek...- mondta szelíden Bill.
Flegmán legyintettem.
- Túlélem ! Inkább a nagyi üvöltözésére kell felkészülnöm ! Biztos megint azt mondja, hogy csalódott bennünk, nem ezt várta és hogy megszegtem a mit tudom én melyik szabályt...Fárasztó lesz...
Bill megsimította a vállamat.
- Együtt túl leszünk rajta ! - ígérte bátorítóan.
- Remélem...- bólogattam.
Hiába mentünk lassan, csak oda értünk a nagyi házához, de legalább az orrvérzésem elállt. Győzködtem magam, hogy minden oké lesz, de belém költözött a gyomor görcs, amint halkan nyitottuk a kert kaput, majd átgyalogolva az udvaron, benyitottunk a házba. Bill lerakta a táskáját és beljebb ment.
- Szia nagyi ! - köszönt hangosan, de semmi válasz nem érkezett.
Szintén leraktam a táskámat, majd beugrottam a nagyi fürdőszobájába, hogy megmossam véres arcomat és kezemet. Mikor vissza értem a nappaliba Bill még mindig tanácstalanul ácsorgott.
- Úgy látom nincs itthon.
- Hova mehetett ilyen korán ? Az autója is a garázsban van.- morfondíroztam.
- Biztos mindjárt vissza jön. - ült le Bill a nappali kanapéjára.
- Nem kell sietnie ! Addig a jó, míg nem balhézik. - dobtam le magam Bill mellé és egy darabig szótlanul ültünk. Most jó volt hallgatni, bár az agyamban még száguldoztak a reggel eseményei.
- Nagyon véres a pulóvered. Szerintem le kellene venned és hideg vízbe áztatni...- javasolta Bill hirtelen.
Röhögve néztem rá.
- Honnan tudsz ennyit a vér foltokról ?!
Bill szemlesütve válaszolt.
- Én is kerültem már összetűzésbe. Nem is egyszer...- felelte és nekem is bevillant pár alkalom, mikor jól irányzott ütések záporoztak ikremre. Mind ketten kaptunk eleget az élettől és néhány baromarcú emberkétől.
Kibújtam a pulóverből, de nem mentem, hogy vízbe rakjam, letettem magam mellé és csak néztem Billt, akit megérintett a múlt. Láttam az arcán, hogy felszínre kerültek a keserves emlékek. Váratlanul megfogtam a kezét és az ölembe húztam. Nem ellenkezett, én pedig csak bámultam feketére festett körmeit.
- Szerinted vége lesz egyszer ? - kérdeztem hirtelen.
- Minek ? - kérdezett Bill vissza.
- Annak, hogy mindenféle vadállatok céltáblája legyünk ? Hogy pofonokat kelljen eltűrnünk és megaláztatásokat ? Hogy belegázoljanak az önbecsülésünkbe ? Vagy, hogy átnézzenek rajtunk ?
A hangom megremegett a vissza fojtott indulattól.
- Nem tudom...- vont vállat Bill.
- Gyűlölöm ezt az egészet. - sóhajtottam nagyot.
- Én is. - helyeselt ikrem.
- Az egyetlen jó ebben az egész loitschei kínszenvedésben, hogy nem vagyok tök egyedül, hogy te vagy a kapaszkodóm ebben a bizonytalan életben. - mondtam és a sok szívatásra gondoltam, amit Billel elszenvedtünk a gyerek otthon beli időkben. Gyengék voltunk, mindig akadt egy erősebb, nagyobb, félelmetesebb gyerek, aki zsarnokoskodhatott rajtunk. Csak remélni mertem, hogy egyszer majd mi leszünk a nagyok, az erősek, a félelmetesek és mindenkinek vissza adjuk ami jár. De a mai nap is bebizonyította, hogy erre még elég sokat kell várnunk.
Bill megsimította a karomat. Mivel póló volt csak rajtam, kilelt a hideg.
- Nekem is sokat számít, hogy együtt éljük meg, úgy talán valamivel könnyebb, de szeretném azt hinni, hogy egyszer vége lesz...
- Ha máskor nem majd akkor, amikor betöltöm a tizennyolcadik életévemet...- vágtam Bill szavába.
- Még mindig el akarsz menni innen ? - kérdezte Bill.
- Jobban, mint valaha ! Senki és semmi nem tarthat vissza attól, hogy egyszer elköltözzem innen !
Bill vállat vont és fekete haja alól óvatosan rám pillantott. Össze találkozott a tekintetünk, amitől az előbbi hideglelésem izzadásba ment át. Elengedtem testvérem kezét, de ő nem húzta arrébb a tenyerét, ott hagyta az ölemben.
- Tudod Bill, kár, hogy te nem érzel ugyanígy és hogy te valami ismeretlen okból szereted ezt a porfészket. - morogtam.
- Az ok nem ismeretlen, úgy gondolom, ez az otthonom. - jelentette ki Bill.
- Nem Bill, csak egy fedél a fejünk fölé és étel a hasunkba. Nekem ez a falu mást nem jelent ! Nem köt ide semmi sem. Kiért kellene maradnom ? Anyámért, akiről azt sem tudom hol van ? Apámért, aki csak megcsinált és lelécelt ? A nagyapámért, aki rég meghalt ? A nagyanyámért, aki tizenegy évig felénk sem nézett és most hirtelen hű de jó nagyszülő akar lenni ? Vagy maradjak ezért a sok helyi Istenbarmáért, akik csak kavarni és verekedni tudnak ?
Bill, eddig ölemben lévő keze váratlanul megszorította a csuklómat.
- És ha miattam maradnál ?
Indulatom csodálkozásba csapott át és egy fél percig meg sem tudtam szólalni.
- Miattad ? Azt hittem, jössz velem és együtt megváltjuk a világot. - erőltettem magamra egy műmosolyt.
- A világot itt is megválthatjuk Tom...- simogatta meg az arcomat ikrem.
- Pont itt ?! - vágtam fájdalmas képet és megfogtam a kezét, majd ügyetlenül megöleltem ikremet. Jóleső érzések cikáztak végig rajtam, ahogy a karjaimba zártam.
- Szerinted ez olyan képtelenség ? - érdeklődött halkan Bill.
- Totálisan. És különben is, ki tudja mi lesz három év múlva ?! Lehet, hogy egy atombomba letarolja az egész könyéket, vagy kitör valamilyen járvány...- csókoltam meg halványan Bill ajkait.
- Morbid vagy...- suttogta Bill és benyúlt a pólóm alá. A jól ismert hidegrázás ismét rám tört, amikor ujjait megéreztem a hasamon.
- Mire készülsz ? - kérdeztem, mintha nem sejtettem volna. Az izgalom máris végig söpört rajtam és elöntött tetőtől-talpig. Bill válaszul szenvedélyesen megcsókolt. Mindenem beleremegett, ahogy nyelve mélyen benyomult a számba, miközben ujjai felfedező útra indultak a pólóm alatt. Először csak finoman érintették a hasamat, majd izgatóan kúsztak fel a mellkasomig, hogy aztán végig simítsák a gerincem vonalát. Felnyögtem ikrem fantasztikusan érzéki érintésétől. Bőrömön, mintha ott égett volna a körmei nyoma, ahogy gyengéden végig húzta felhevült testemen. A hímtagom máris kőkemény lett. Bill ezt észre is vette, mert villám gyorsan bontogatni kezdte a nadrágomat és észbe kapni sem volt időm, máris letérdelt elém.
- Te jó ég Bill...Mi lesz ha a nagyi...- nyögtem fel vágytól elrekedt hangon, de ikrem egy nyugodt mosoly keretében felelt.
- Nem fog jönni.- ezt olyan biztosan állította, mintha csakugyan tudná. Pedig nem tudta, és én sem tudtam. Nagyanyánk bármelyik percben betoppanhatott volna azon az ajtón, és még csak szétugrani sem lett volna időnk. De talán ettől volt a dolog még izgalmasabb. Bill pedig nem húzta az időt, ajkai máris birtokba vették legérzékenyebb testrészemet, gyengeség vett erőt rajtam, ahogy megéreztem. Azt a forróságot sosem tudnám megfogalmazni, de elárasztott, uralkodott felettem és tehetetlenné tett. Hátradőltem a kanapén és csak egyet tudtam tenni, élvezni amit ikrem tesz velem. Bill...az én hihetetlenül fantasztikus, rettentően izgató testvérem.
- Minden egyes alkalommal jobb vagy...- túrtam a hajába és a plafont bámultam. Bill ajkai tűzforróak voltak és olyan készségesen csinált mindent, hogy elfelejtettem a mai szörnyű napomat is. Britta reggeli fenyegetőzését, a balhét Romannal, az igazgató szemét viselkedését, a beírást, a felfüggesztést és a félelmet nagyanyánk esetleges haragja miatt. Minden gondolatomat elsöpörte az a kéj, amit csak Bill tudott nekem okozni. Úgy éreztem, a világ kifordult a négy sarkából, ahogy keze egyre gyorsabb ütemben járt fel és alá kemény szerszámomon és szájával mind őrjítőbben vitt engem a kielégülés felé. Nem tudtam parancsolni magamnak, csak hangosan nyögdécseltem és erősen megmarkoltam Bill haját, de ő nem szólt erre, fel sem nézett, csak csinálta tovább a mámoros mozdulatait. Hihetetlen, hogy pár hete, hónapja még félénk kisfiú volt, aki mindentől zavarba esett, most meg mert kezdeményezni, úgy tett, mintha álmában is tudná, mi az ami engem beindít. És talán ilyen is, csak nem mutatja. Talán a szégyenlős tizenöt éves álcája alatt egy ugyanolyan kiéhezett és kiváncsi ember lapult akárcsak én. Egy biztos, baromi jól csinálta, amit csinált...
A csípőm gyorsan mozgott ikrem ajkainak egyre hevesebb érintéseire és kivert a víz. Már éreztem a gyomrom felől kiindulni azt a bizonyos tompa fájdalmat, ami másodpercek alatt átment valami egészen másba és remegni kezdett mindenem. Tudtam, hogy ismét eljuttat a csúcsra és én voltam a világon a legboldogabb.
- Bill...- nyögtem alig hallhatóan, ahogy az orgazmus semmihez sem hasonlítható, megsemmisítő érzése elért és szinte görcsbe rándult az egész testem, majd végig futott a gerincemen valami áramütés szerűség. A szemeimet ösztönösen becsuktam és hangosan nyögtem. Bill fejét erősen a csípőmhöz szorítottam, aztán amikor rám tört a kellemes fáradtság érzés, kezeim lehullottak ikrem hajáról és csak ültem ott nagyokat zihálva.
- Ez nagyon...nagyon jó volt...- lihegtem kifulladva, a szememet nyitogatva kis idő után. Néhány másodpercig még mindig éreztem Bill ajkait a hímtagomnál, főleg a piercingjét, aztán váratlanul ikrem elhajolt tőlem és a száját törölgette. Nekem máris hiányérzetem támadt. De olyan erőtlen voltam, hogy csak egy fáradt mosolyra futotta tőlem sokáig. Bámultam Billt, ahogy pulóvere ujjával párszor végig törölt az arcán és homlokán, amin gyöngyözött az izzadtság. Megnyalta a száját, ismét előbukkant a számomra iszonyatos módon izgató kis ezüst ékszere és a gyomrom hatalmasat ugrott.
- Mit nézel ? - pillantott rám Bill és máris elpirult.
- Hogy csinálod ? - kérdeztem válasz helyett, tekintetemet a plafonra szegezve. A hangom még mindig remegett, ahogy egész testem is és a vadul dübörgő szívem majd kiugrott kiszáradt torkomon. Bizonytalanul össze szedtem magam és megigazítottam a nadrágomat.
- Mit ? - értetlenkedett Bill.
- Hogy kész őrület vagy...- csóváltam a fejemet.
- Ne mondj ilyet, mert zavarba jövök...- vont vállat Bill.
- Én meg már abban vagyok, de mindig így van és szerencsére nem tart sokáig. - sóhajtottam és még mindig alig kaptam levegőt.
- Szívesen csináltam...hiszen tudod...- mondta Bill.
Elgyötörten bólogattam.
- Tudom...Viszont úgy érzem, ebből sosem elég és ilyenkor mindig eszembe jut, milyen nagyon nehéz a várakozás. De megígértem, hogy nem leszek erőszakos és várok, mert nagyon akarom. És remélem te is akarod...
- Hát persze, hogy akarom ! - vágta rá Bill és váratlanul mellém ült a kanapéra. Fejét a vállamra hajtotta, én pedig örömmel karoltam át és a szemeim ismét lecsukódtak. De csak néhány másodpercre, mert valami fura melegség csordult végig az ajkamon. A szemeim felpattantak és az arcomhoz kaptam.
- Francba ! - káromkodtam, ahogy megláttam a saját véremet a kezemen. Ismét vérezni kezdett az orrom.
- Mi a baj ? - kérdezte csukott szemmel ikrem, de amikor rám nézett, nem kérdezősködött tovább. Kibontakoztam az ölelésből és a zsebemben kutattam zsebkendőt keresve, de persze nem találtam.
- Nálam sincs...- tárta szét a kezeit Bill. Legyintettem és a kanapéról felállva, kezemet a vérző orromra tapasztva gyorsan a nagyi fürdőszobája fel mentem.
- Ez is jókor áll neki vérezni...- morogtam látva, hogy a vérem terjedelmes vörös pöttyöket festett a pólómra. Belöktem a fürdő szoba ajtót és szaporán végig trappoltam a padlón. Igyekezetemben sikerült a szemetes kosarat és a szennyes ruha tartót is kiborítanom, de nem érdekelt most. A csap felé hajoltam és hideg vízzel próbáltam a vérzést csillapítani. Közben hallottam ikrem hangját a nappali felől.
- Egy pillanat és hozok neked zsebkendőt !
Nem szóltam erre semmit, csak bambán néztem a vért a fehér csapba cseppenni, majd elkeveredni a vízzel. Bill kisvártatva megjelent a fürdőszobában.
- Te jó ég, mint valami forgó szél, micsoda rumlit csináltál...- nevetett fel kedvesen és felém nyújtotta a zsebkendőket.
- Mindjárt helyre hozom. - biccentettem és a zsebkendővel felitattam a vért.
- Ugyan, hagyd ! Majd én ! - rendelkezett Bill és a kiborult szennyes tartóhoz lépett, majd felállította és bele dobálta a földön lévő ruhákat. Aztán a fürdő kád mellett lévő szemetes kosárhoz ment, ami előtt szétszóródva hevert a tartalma. Pár üres tusfürdős, testápolós doboz, törlőkendők, vatta pamacsok és egy rózsaszín papír galacsin. Addigra már az orrvérzésem is enyhült annyira, hogy én is a szemeteshez menjek Billnek segíteni.
- Mondtam, hogy elintézem, inkább ülj le, amíg az orrvérzésed eláll. - vett ki a kezemből egy üres dobozt Bill és a szemetesbe hajította.
- Már nem vérzik annyira. Kösz a zsebkendőt. - hálálkodtam ikremnek, aki kedves mosollyal az arcán pakolt tovább. A kezünk egyszerre nyúlt egy összegyűrt rózsaszín papír után, de aztán én bizonyultam a gyorsabbnak.
- Ez vajon mi lehet ? - tűnődtem a galacsint forgatva a kezemben.
- Nem tudom Tom, biztos bevásároló lista, vagy termék ismertető. - mondta ikrem és vissza tolta a kád mellé a szemetest, aztán kifelé indult a fürdő szobából.
- És ha valami más ? Valami, a múltunkból ? - szóltam utána és rögtön szívdobogást kaptam. Állandóan nyitott szemmel jártam a nagyi házában, figyeltem a telefont, a postát, az asztalon heverő újságokat és olykor bele nyúltam néhány fiókba is, hátha kapok egy kis információt anyám kilétét illetően, de sosem jártam sikerrel. Lehet, hogy éppen ez a kiborult szemetes a rejtélyek kulcsa ?!
- Képzelődsz Tom, biztos nem az. Na, nem jössz ? - nézett rám Bill az ajtóból.
De én nem mozdultam, még mindig a fürdő kádnál térdeltem és makacsul bontogatni kezdtem a papírt. Valami belső hang szólalt meg bennem. Ez a fecni, nem lehet egy bevásárló lista, vagy egyéb jelentéktelen dolog. Ahhoz túl rózsaszín. És túl gyűrött.
- Mindjárt.- morogtam és a szabad kezemmel a ronggyá gyűrt papírt simítgattam ki. Bill vissza sétált és letérdelt mellém.
- Nem hiszem el, hogy a nagyi szemetében kutakodsz...- sóhajtott fel és mosolygó képpel nézte a szerencsétlenkedésemet, majd megunván, kikapta a papírt a kezemből és egy másodperc alatt kisimította. A mosolya átment komolyságba, azután meg döbbenetbe, mikor a padlóra letéve a rózsaszín papíron kék tintával kézírást fedeztünk fel.
- Valami levél ? - kérdeztem szinte suttogva és tekintetemet a girbe-gurba írásra szegeztem. Túl messze volt ahhoz, hogy el tudjam olvasni, de valami rémisztő felismerés nyilallt belém, hogy talán itt a megoldás mindenre az orrunk előtt.
- Úgy néz ki...- bólintott Bill.
- Olvass bele ! - kértem testvéremet, aki szó nélkül magához húzta a papírt és a szemei átfutottak az első sorokon. Aztán, mint akit tűz perzselt meg, vissza rakta oda az írást, ahonnan elvette.
- Nem...ez nem...- ismételgette halál sápadt arcal és könnyek csillantak a szemeiben.
- Mi az ? - húztam el az orrom elől a zsebkendőt, de magamban már tudtam a választ a kérdésemre. Bill arcára nézve, sejtettem, hogy darázsfészekbe nyúltunk. Nyeltem egy nagyot és szédülni kezdett a fejem. Még mindig csend volt, Bill hol engem, hol pedig a papírost bámulta szótlanul.
- Szólalj már meg Bill ! - emeltem fel a hangom türelmetlenül és gyorsan leültem a földre, nehogy elessek. Remegni kezdtem minden tagomban. Testvérem ábrázata ijesztő volt, úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, de aztán valahogy erőt vett magán, mert felelet helyett újra felemelte a papírt és fennhangon olvasni kezdte.
- Drága Anya ! Itt a lányod, Simone...
A név hallatán meghökkenten sóhajtottam fel, ami szinte hangos nyögésnek hallatszott a fürdőszoba falai között. Most én éreztem úgy, hogy az ájulás környékez, a szívem még sohasem dobbant ilyen nagyot és ilyen fájdalmasat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése