Együtt álmodni tovább

A tavaszi szünet első napja volt. Annyira vártam már, hogy elkezdődjön, hogy ne kelljen korán kelni, iskolába menni, most mégis céltalanul, unatkozva hevertem az ágyon és bámultam a plafont. A résnyire kinyitott ablakon keresztül finom virág illat, napsugár és madár csicsergés áramlott be. Pár hét eltelt már azóta a bizonyos telefon beszélgetés óta és én még mindig nem fogtam fel teljesen. Megváltoztatta az életemet. Emlékszem, halálosan féltem, ahogy a telefon kagylóját szorongattam a kezemben és a hangom idétlenül elcsuklott, mikor bele szóltam. Nem is tudom már hogy kezdtem a mondatomat, csak azt éreztem hogy veríték csorog le a halántékomnál és a szívem hevesen kalapálva igyekszik kiugrani a torkomon. Féltem...mit féltem ?! Rettegtem. De beszélnem kellett, a nagyi és Bill engem bámult és vártak valami reakcióra, miközben hallottam a kagylóból anya kérdő hangját, szólnom kellett és én megtettem. Életemben először igazán beszéltem az anyámmal és Bill is. Az első pár mondat idétlenre sikerült, pluszba anya percekig csak zokogott, amitől nem hallottam semmit, és persze rám is átragadt a sírása, na meg ikremre is és később nagyira is, amint nézett bennünket. Egy szép nagy könnyhullatós csapat voltunk. Beszélgettünk mindenféléről, iskoláról, hobbiról, milyen zenéket szeretünk, és ő mit szeret, mi a kedvenc időtöltése, Gordon hol dolgozik és Marcus milyen gyerek, a témák elég könnyedek voltak, mert mindannyian tudtuk a múlt súlyos dolgait, nem telefonon keresztül kell megvitatni. Vagy háromnegyed órán keresztül beszéltünk anyánkkal, egymás kezéből kikapkodva a telefont Billel. Szinte versengtünk, kinek jut még eszébe valami amit kérdezni lehet, izgatottan remegett mindkettőnk hangja és mikor leraktuk a telefont, szokatlan könnyűség szállta meg a lelkemet, mintha valahogy a levegő vétel is könnyebb lett volna. Anya azt ígérte hamarosan ő hív fel minket és mi Billel türelmetlenül vártuk, hogy megcsörrenjen a telefon. Két nap múlva pedig anya betartotta amit ígért, telefonált, aztán másnap este ismét, és utána való nap is. Minden nap jelentkezett és azt vettük észre ikremmel, hogy egyre jobban várjuk ezeket a beszélgetéseket, siettünk haza az iskolából, gyorsan megtanultuk a leckét, vacsoráztunk és reszkető gyomorral szobroztunk a nappali előtt, hogy halljuk ha nagyi szobájában szól a telefon készülék. És boldogságtól égő arccal, egymást lökdösve szaladtunk a telefon felé, ha hívás volt. Aztán a szünet előtti napokban anya félve tette fel a nagy kérdést, van e kedvünk pár napot Zielitz-ben tölteni vele, Gordonnal és a kisöcsénkkel. A kérdése finoman szólva is megdöbbentett minket, szólni sem tudtunk hirtelen, de belül mindketten tudtuk a választ, hogy másra sem vágyunk, mint hogy személyesen is megismerjük őket, viszont tudtuk, a nagyi engedélyét kell kérnünk ehhez. Ettől kicsit anya is tartott, mi viszont úgy gondoltuk megpróbáljuk rábeszélni és a szerencse mellénk állt, mert nagyi - bár nem örült kifejezetten - áldását adta a dologra. Billel egymás nyakába ugorva kiabáltunk és körbe szaladtuk a nappalit, mikor nagyanyánk kimondta a döntő szót. Nagyon boldogok voltunk és türelmetlenkedve hajtottuk az időt, hogy érkezzen már el a tavaszi szünet. Úgy egyeztettünk anyával, hogy a szünet második napján, kedden reggel indulunk és egészen szombat délutánig maradunk, akkor anya autóval átfuvaroz majd minket Loitschébe. Minden telefon beszélgetésünkkor az utazás volt a téma, anya annyi programot kitalált nekünk, hogy féltünk, mindegyikre nem is lesz időnk. Aztán eljött a szünet és vele együtt a várakozással egybe forrt unalom. És a kétségek. Vajon milyen lesz Zielitz-ben ? Hogy fog reagálni ránk Gordon és Marcus ? És bennünk milyen érzések lesznek ? Mi van, ha mégsem olyan minden, mint amilyennek gondoljuk ? És mi van, ha ennyi év külön lét után már nem tudjuk helyrehozni a törést ami köztünk és anya között tátong ? Igen, ettől tartottam a legjobban. Hogy nem tudunk felejteni...Lehet, hogy sosem lesz közöttünk rendes anya-gyerek kapcsolat, a csalódás és a sebek örökre belénk égtek, mindenesetre mi Billel mindent megteszünk, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből a négy ott töltött napból. A csomagjaink már szépen össze készítve hevertek az író asztal alatt, az indulásra várva. Az idő meg mintha lecövekelt volna egy helyben, nem akart múlni. Még mindig csak délelőtt volt, hol van még a holnap reggel, mikor is nagyi kikísér minket a buszpálya udvarra ? Úgy éreztem, addigra biztos begolyózok...A mobilomért nyúltam és gyorsan beütöttem Silke számát, de nem volt kapcsolható, valószínűleg tegnap bulizott és most még javában aludt. Az utóbbi időben egészen jóban lettünk Silkével, én nem akartam hívogatni, mert nem szerettem volna, ha félre ért, vagy azt hiszi a barátságon kívül többet akarok, de aztán nemrég mégis úgy esett, hogy eszembe jutott és küldtem neki egy sms-t, hogy mi újság vele. Kicsit aggódtam hogy mást gondol, mint ami a valóság, de szerencsére Silke intelligens lány és tudta kezelni a helyzetet. Azóta többször üzenetet váltottunk, haverokká váltunk és terveztük, hogy a tavaszi szünetben össze futunk Magdeburgban. Leraktam magam mellé a telefonomat és tovább néztem a plafon fehérségét. Ekkor nyílt az ajtó és Bill lépett be rajta. Egyenesen hozzám sétált és leült mellém az ágyra.
- Na mi az Bill ? - kérdeztem fél szemmel rá sandítva.
Ikrem elmosolyodott és úgy nézett rám, hogy abba rögtön bele melegedtem. A mosolya sugárzott. Mi több, égetett...
- Sétáljunk egyet...- ajánlotta kedvesen és nem mondhattam nemet, megbabonázott a tekintetével. Legyűrtem a szívem esze veszett dobogását és felpattantam az ágyról.
- Oké. - vágtam rá, amint hang jött a számra, felkaptam magamra a sapkámat, cipőmet és előre siettem.
- Elmentek ? - nézett ki nagyanyánk a konyhából, mikor hallotta a motoszkálást a földszinten.
- Igen, járunk egyet. - feleltem az ajtó felé igyekezve.
- Éppen tanácsolni akartam, itt a szünet és olyan szép az idő, ne unatkozzatok a négy fal között. - helyeselt nagyi.
- Úgy lesz. - bólogatott Bill.
A nagyi az ajtóig jött velünk.
- Délután kimegyek a temetőbe rendbe rakom nagyapátok sírját és viszek ki virágot. Van kedvetek velem jönni ? - érdeklődött.
Még nem jártunk nagyapa sírjánál, pedig már nekem többször is megfordult a fejemben a dolog, de azt sem tudtam hol van eltemetve.
- Persze ! - mondtuk gyorsan Billel.
- De csak ha nincs más dolgotok. Tényleg, össze pakoltatok már a holnapi utazásra ? - szólt utánunk, mikor már az udvaron gyalogoltunk. Egyszerre álltunk meg és néztünk vissza Billel.
- Már régen. - legyintettem.
- Látom rajtatok, hogy izgatottak vagytok és nagyon várjátok a találkozást anyátokkal. - jegyezte meg nagyi.
Bill meg én zavartan bólogattunk, nem akartuk megbántani nagyit, de csakugyan, másra sem gondoltunk és alig bírtunk magunkkal az idegességtől.
- Remélem jól érzitek majd magatokat ott és azt kapjátok, amit szeretnétek, de bízom abban, hogy azért még vissza jöttök... - tette még hozzá kicsit szomorúan.
- Te jó ég ! Hát persze hogy vissza jövünk. Csak pár napra megyünk el ! Azt hiszed örökre ott maradunk és olyan könnyen megszabadulsz tőlünk ? - nevettem fel, hogy mosolyra fakasszam nagyanyánkat is. Nem tudom hogy jutott eszébe ilyen, de Isten bizony, meg sem fordult a fejünkben.
- Hiszen ez az otthonunk nagyi...- mondta halkan Bill.
- És hogy közhelyekkel éljünk, mindenhol jó, de legjobb otthon ! - poénkodtam, mire végre elértem a célomat és nagyi is elmosolyodott.
- Rendben, hiszek nektek ! Most pedig menjetek ! - intett és becsukta maga után az ajtót. Mi pedig kiléptünk az utcára. Ott egyből meg is torpantunk. Nem tudtuk merre is menjünk.
- Falu központ, vagy külterület ? - tettem fel a nagy kérdést Billnek, aki rövid gondolkodás után válaszolt.
- Külterület...
- Jó döntés, nekem sincs most kedvem a központban mászkálni. - bólogattam elismerően és Billel a Loitsche tábla felé vettük az irányt.
- Hé fiúk ! Várjatok ! - hallottunk pár lépés után egy hangot. Britta rohant utánunk Először alig ismertem rá. Teljesen normálisan nézett ki, egyszerű fekete farmer nadrágot, világos pólót és edző cipőt viselt, a haja, amin máskor fél tonna lakk volt, most egy hajpánttal volt hátra simítva. Mikor közelebb ért, az arcán sem láttam nyomát sminknek. Döbbenetes volt, ugyanakkor az jutott eszembe, hogy ha így találkozom vele a legelső iskolai napon, biztos nem azt mondom hogy műanyag liba, hanem hogy egész jó nő...
- Britta ? - lepődött meg Bill, mert így még ő sem látta a lányt.
- Úgy néz ki...- motyogtam és szó mi szó, nekem is újdonság volt ez a Britta.
- De jó, hogy megálltatok ! A futást nem nekem találták ki...- mondta Britta és lihegve igyekezett kifújni magát.
- Mi ez a kinézet ? - forgattam meg a szemeimet, mert még mindig nem dolgoztam fel a látottakat.
- Mi történt veled ? - kérdezte Bill is csodálkozva.
- Hát fiúk, ideje volt egy kis változtatásnak...- zihálta Britta.
- Kicsinek ? Rád sem ismertem ! - tártam szét a kezeimet.
- Úgy gondoltam, le kell vetnem magamról a ribancos stílust. A suliban mindenki azt hitte, Roman agyatlan macája vagyok, akinek önálló gondolatai és döntései sincsenek, hát most hogy Romannal nem vagyunk együtt, bebizonyítom, hogy igenis félre ismertek ! Nem mondom, hogy soha többé nem kerül az arcomra smink, vagy nem hordok majd nőies holmikat, de jelentősen vissza veszek, mert az nem én voltam. Az akkori önmagam csak egy szánalmas báb volt Roman kezében, aki úgy öltözködött, viselkedett, ahogy Roman elvárta...- mesélte Britta.
- Hidd el, sokkal szimpatikusabb lesz ez a Britta és szerintem ezt sokan így vélik majd az iskolában. - mondtam bíztatóan Brittának.
- Gondoljátok ? - kérdezett vissza Britta reménykedve csillogó szemekkel.
- Biztos vagyok benne ! - bólogattam.
- Köszönöm fiúk, jól esik hogy ez a véleményetek ! De valójában nem is emiatt állítottalak meg titeket...- tért át más témára Britta.
- Hanem ? - kérdezte Bill.
- A szüleim elutaznak és csak holnap jönnek vissza, én meg rendezek egy kis össze jövetelt a házunkban. Semmi vadulás. Halk zene, dumálgatás, egy szolid kerti party. Este hét körül kezdünk, van kedvetek jönni ? - érdeklődött Britta.
- Kik lesznek ott ? - néztem a lányra gyanakvóan.
- Hát Roman, Natalie, Dominic és Martin biztosan nem, de az osztály nagy része és még páran az iskolából eljönnek. Nos, csatlakoztok ? Tök jó lenne ! - invitált minket Britta.
Billre néztem, aki bólogatott, ezért én is bele egyeztem.
- Elmegyünk, de túl sokáig nem maradhatunk, ugyanis holnap reggel Zielitz-be utazunk, hogy pár napot az anyánknál töltsünk. - árultam el Brittának, aki kikerekedett szemekkel bámult rám.
- Az anyukátokkal ? Lemaradtam valamiről ? - kapkodta a fejét és hol rám, hol meg ikremre nézett.
- Este mindent elmesélek, ha gondolod ! - ajánlottam és Britta lelkesen bólogatott.
- Rendben, akkor este ! - és ezzel futni is kezdett tovább.
- Nahát, hogy megváltozott...- csóválta a fejét Bill.
- Ja...micsoda szédült nő...- mondtam és Billre néztem, aki halkan elnevette magát, majd ráérősen sétálni kezdtünk kifelé a faluból.
Mivel eléggé Loitsche szélén laktunk, hamar szemünk elé tárult a falu végét jelző tábla. Nem tudtuk pontosan merre megyünk, csak baktattunk az autó úton, mellettünk időnként el-el zúgott pár jármű. A tábla után felbukkant a végtelen nagy rét. Még sosem láttuk Billel, hiszen hideg tél volt, mikor a  faluba kerültünk és őszintén szólva, mikor jobb idő lett, sem néztünk el erre, engem nem is igazán érdekelt mi van itt. De most, hogy itt volt a tavasz, minden üdítően friss színben pompázott. A fű vakítóan zöld volt, a virágok pedig fehérben, sárgában, lilában és pirosban üdvözöltek bennünket. Olyan szép volt, hogy ikremmel csak álltunk az út szélén és néztük a tőlünk pár lépésre elterülő tájat. Akkor először éreztem úgy, hogy Loitsche, nem csak szép, egyenesen gyönyörű hely és ilyet Lipcse városi forgatagában biztos hogy nem látunk. Aztán Bill megszólalt.
- Ez annyira csodálatos, hogy nem is próbálom meg szavakba önteni ! - suttogta és ártatlanság ült az arcán.
Bólintottam.
- Igen Bill...Tényleg szép...
- És képzeld el, milyen lesz majd nyáron ! Akkor majd kifekhetünk a fűbe, bámulhatjuk az eget és ábrándozhatunk mindenféléről !
Ikremre pislantottam és belém költözött egy ötlet. Megragadtam a karját.
- Gyere ! - és húzni kezdtem a rét irányába.
- Hova megyünk ? - kérdezte meglepve Bill.
- Ki mondta, hogy a fűben feküdni csak nyáron lehet ? - kérdeztem vissza nevetve. Akkor már a füvek között kitaposott ösvényen lépkedtünk. Amerre a szemünk ellátott virágok nyíltak, a szemünket csordultig betöltötték változatos színükkel, de láttam a rét másik oldalán egy hatalmas fát, mely alatt nem volt olyan sűrű a fű, mintha egy kis tisztás lett volna ott. Amint megláttam, tudtam hogy oda akarok eljutni és valószínűleg ezt Bill is észre vehette, mert nem kérdezgetett, csak jött velem gyorsan. A magas füveknek pár perc séta után vége szakadt és ott álltunk a tisztáson. Nem volt túl nagy, a fa mögött újabb végtelennek tűnő virág tenger kezdődött, de nekünk pont elég volt az a hely. Tettem pár lépést, majd letelepedtem a fától valamivel távolabb. Bill érdeklődve nézett engem, ahogy kényelmesen elhelyezkedve végig heveredtem a langyos földön. A fű selymesen cirógatta a karomat és felém tornyosult az ég kék sátra a fehér felhőkkel együtt. A nap meleg sugaraival tűzött felém.

- Gyere már, tök kényelmes ! - invitáltam ikremet, aki néhány másodperc gondolkodás után ott termett közvetlenül mellettem. Nem volt egy centiméter hely sem köztünk, a karunk, ujjaink össze értek. Billre néztem és az arcunk is hihetetlenül közel volt egymáshoz.
- Na Bill, mit szólsz ? Valóra váltottam az elképzelésedet ! Az összes álmodat megvalósítom ha szeretnéd. És akárhol, akármikor - vigyorodtam el, ugyanakkor remegni kezdett a gyomrom Bill barnán fénylő szempárjától, de testvérem valamin nagyon agyalt, mert nem is szólt jó darabig, csak az ég irányába fordult.
- Köszönöm Tom ! Ez tényleg jó...Lehetne ez a rét ezentúl a mi titkos helyünk...- sóhajtott egy nagyot és csak kémlelte az eget. Én viszont még mindig az arcát tanulmányoztam és vad vágy kerített hatalmába, hogy megcsókoljam az ajkát.
- Oké, titkos helyünk még nincsen...- egyeztem bele váll vonogatva.
- Úristen, de félek a holnaptól...- mondta ekkor hirtelen Bill és láttam, hogy a könnyeivel küszködik. Az én érzékeny lelkű ikertestvérem ! Bármikor képes volt elsírni magát, akár a félelemtől, akár a meghatottságtól, vagy éppen a boldogságtól.
- Mondhatnám, hogy nem félek, de akkor hazudnék. Mert kibaszottul rettegek én is és elfog a kétség, hogy jó lesz e így ez ! De tudod, ha már idáig eljutottunk, ha már ennyit szenvedtünk, szerintem ennek a történetnek happy and-nek kellene lennie...És rajtam nem múlik. Nem tudom, mi vár ránk holnap Zielitz-ben, de adok anyának egy lehetőséget, hogy megmutassa tud ránk gyerekeiként tekinteni még ennyi kimaradt év után is...
- Igazad van...- helyeselt Bill.
- És a lényeg, hogy együtt visszük ezt is véghez, úgy lehet hogy könnyebb. Nem mindenki büszkélkedhet egy olyan tesóval mint te...- jelentettem ki és pillantásom megint vissza talált Bill arcára, most már ő is rám nézett.
- Ezt én is így gondolom...- tette gyorsan hozzá és hosszú másodpercekig csak elnémulva néztük egymást. Izgatottság futott végig a testemen és betöltötte minden porcikámat, a szerszámom máris éledezni kezdett, elég volt csak Bill szemében elvesznem.
- Annyi mindenen átmentünk tavaly tél óta...- mondta Bill.
- Az már aztán biztos ! - vágtam rá és rögtön megelevenedtek a szemeim előtt az itt eltöltött napok, hetek. A végtelennek tűnő tél az Isten háta mögött, a balhés karácsony, a szilveszteri esti első csók, a beilleszkedés nehézsége, a kiközösítés, amivel még talán kicsit mindig harcolunk. A lányok akik megjelentek az életünkben, Britta a követelődző bajkeverő és most megváltozott szőkeség, Silke a rocker álarc mögé bújt érző lélek, aki a mára a haverommá vált és aki nem mellesleg elég jól tud csókolni, na meg Lena Schwartz, akivel Bill azóta is váltott néhány szót és talán ők is barátok lesznek, kitudja. Na meg Andreas az a szemét, akire nem szívesen emlékszem vissza és a szintén szemét Roman, aki a buszmegállóban kapott verés óta látványosan elkerült minket Billel és én nem is bánom, aztán ott van még a a két kis pincsi kutyája Martin és Dominick. Meg az összes osztály társunk, akik mára talán mégsem olyan ellenségesek velünk. És anya, aki reményeim szerint az új életünk fontos része lesz és szeretném azt is, ha egyszer nagyival kibékülnének. Na és természetesen nagyanyánk, akiről pozitív dolgok derültek ki és akivel bízom benne, hogy ezentúl jó kapcsolatunk lesz...És a legfontosabb dolog, a Billel való törékeny kötődésünk, ami fokozatosan alakult testvéri szeretetből, titkos, szenvedélyes viszonnyá. Az első alkalom a testiség felé. A rögös út, amin Billel együtt tanultuk meg, fájdalom, könnyek, vér és egy kis verekedés árán, hogyan szeressük jól egymást és hogyan használjuk a test nyelvét. És tudom, hogy ezt senki sem értené meg rajtunk kívül, mindenki elítélné, szörnyűnek gondolná, de én izgatottan borzongok még a gondolatától is és minden vágyam, hogy még sokszor érezhessem magamhoz közel a testvéremet. Így nagy hirtelen ennyi jutott az eszembe, és mint valami film pergett le néhány emlékezetes jelenet előttem. Nagyot sóhajtottam és ismét az égre néztem, ahol lustán vonultak a bárányfelhők, olykor eltakarva a napot.
- Ennyi kaland elég lenne egész felnőtt életünkig...- ítéltem meg.
- Oh, de hisz az még messze van Tom ! És annyira távolinak tűnik. Pedig felnövünk, hiszen mindenkinél így történik, a mából holnap lesz, a holnapból holnapután és a holnaputánból egyszer csak, évek múltán jövő. Elég nehéz elhinni, de majd mi is felnőttekké válunk és akkor vissza tekintve, azt nem hisszük el, hogy valaha gyerekek voltunk...
- Hé, Bill, én nem vagyok ilyen okos, ez az eszmefuttatás kicsit sok lesz ! - nevettem fel, de magamban igazat adtam Billnek, aki remekül fogalmazta meg, amit én is érzek.
- Rendben, befejezem ! - szabadkozott Bill és megadóan széttárta a karjait. Én pedig felé könyököltem.
- Én csak azt tudom, hogy most mi van...Például, nagyon szeretnélek megcsókolni...- mondtam neki halkan, mire szemérmesen elpirult, amit imádtam. Vajon, mindig ilyen ártatlan és szégyellős marad ? Felnőtt korában is ?
- És az álmaim, amiket valóra akartál váltani ? - kérdezett ikrem és cinkos láng villant a szemében, ami teljesen össze zavart.
- Akárhol és akármikor és persze akármit...- bólogattam hevesen és az én arcomra is tűzpirosság költözött. Beletúrtam Bill hajába és mohón húztam magamhoz az arcát, hogy minél hamarabb megcsókolhassam.
- Akármit ?! -  ismételte el Bill, amint egy röpke csók után szét vált a szánk. A torkom kiszáradt és zúgott a fülem.
- Akármit...- helyeseltem lecsukott szemekkel.
- Akkor én azt szeretném, ha örökre együtt maradhatnánk, ha te meg én, mindig többek lehetnénk egyszerű ikreknél, ha mindig úgy pillantanál rám, ahogy most, ha mindig ilyen érzésekkel csókolnál meg, ha mindig tűz lenne köztünk... - vallotta be Bill. Felnyitottam a szemeimet. Megmelengettek a szavai és jó lett volna valami nagyot, szépet és romantikusat mondani neki, de végül csak ennyi telt tőlem.
- Azt én is szeretném. - és ujjaim lágyan végig futottak Bill hófehér arcán és puha, fekete haján.
- És volna még valami...- húzódott közelebb hozzám Bill, arca már szinte az én arcomat súrolta. Vadul dübörgő szívvel vártam mit fog mondani és közben nagyokat nyeltem.
- Mi volna az ?! - kérdeztem kíváncsi hangon.
- Nem is tudom, hogy kezdjek bele...- bizonytalanodott el ikrem.
- Nekem mindent elmondhatsz, rajta ! - bíztattam türelmetlenül.
- De ez olyan...
- Jaj Bill kérlek, ne légy ilyen ! - vágtam közbe, mire Bill beharapta az ajkát, aztán megeresztett egy félszeg mosolyt.
- Azt szeretném, hogy te és én, most...itt...szeretkezzünk...- suttogta alig hallhatóan. Nagyra kerekedtek a szemeim és arcszínem hol fehérbe, hol pirosba váltakozott. Hogy pont az én félénk ikrem mond ilyet ? Mert ha ez az őrült ötlet az én perverz fejemből pattan ki az oké, de hogy Bill ilyenekre vágyjon ?
- Hú...A jó életbe ! - fújtam ki a levegőt meglepetten és pokolian jól esett volna egy szál cigi, de persze a szobánkban hagytam.
- De csak ha akarod...- nyögte ki Bill.
- És mi van ha erre jár valaki ? - pillantottam körbe.
- Nem jön erre egy lélek sem és a fűtől meg virágoktól egyáltalán nem lehet ide látni, még az útról sem. - mondta Bill határozottan.
- Felizgatott a természet ? - kérdeztem vissza vigyorogva. Bill azonban nem mosolygott, gyengéden megsimította a hátamat, amitől a hideg kilelt, majd magára húzott és megcsókolta a számat.
- Engem te izgattál fel Tom...- jelentette ki nagyon is komoly képpel és csakugyan éreztem az ágaskodó szerszámát, amitől az enyém is hasonló állapotba került. Nem is lehetett kérdés, hogy ugyanazt akarom amit Bill. És ha ő itt szeretné és azonnal, hát állok rendelkezésére, ezen ne múljon. Levetkőztetem és megpróbálok a lehető leggyengédebb lenni, kitudja, talán éppen itt, a magas fűben, a virágok között juttatom el először a csúcsra. Az rohadt nagy élmény lenne !
- De várj, nem fog menni, nincs nálunk a testápoló...- jutott eszembe a nagyon is fontos kellék, mire Bill előhúzta a nadrágja zsebéből a már eléggé megviselt, kicsi flakont, amit csodálkozva kaptam ki a kezéből
- Bill...te ezt előre eltervezted ? - néztem nagyot és álmomban sem gondoltam volna, hogy testvérem ártatlan sétára invitálásának ilyen hátsó szándékai vannak. És mit mondjak, marhára jól esett ez a tény. Bill csak bólogatott, majd kivette ujjaim közül a testápolót és mellénk rakta a fűre. Aztán megcsókolt és a pólóm után nyúlt, hogy segítsen levenni rólam.
- Hát most alaposan megleptél és zavarba hoztál...Úgy érzem, van még mit tanulnom...- hebegtem.
- De hát még nekem is ! Gyere, tanuljunk együtt ! - súgta vágytól elrekedten és hagyta, hogy mosolyogva kibújtassam a pólójából. Felnyögtem, ahogy meztelen bőre az enyémhez ért és iszonyatosan begerjedtem tőle.
- Egész jó ötlet ! - vágtam rá.
- Szeretlek ! - nézett a szemembe Bill és össze olvadt a pillantásunk.
- Én is nagyon szeretlek ! - nyögtem ki elgyengülve és úgy éreztem, ez örökké így marad, hogy Bill mindig a legfontosabb ember lesz az életemben. Ő volt az első és senki nem adott nekem annyit mint ő. Míg élek, őrizni fogom magamban annak a felejthetetlen éjszakának, a rémisztő és egyszerre egekig emelő emlékét, amikor Bill nekem adta magát, ahogy én is az övé lettem és ezt sosem csinálnám másként.
Az ajkaim Bill nyakára vándoroltak és miközben ikremet csókoltam, kezeim a nadrágját igyekeztek gyorsan kibontani. Ő sem húzta az időt, ujjai már a nadrágom cipzárja körül voltak. Érezhette kőkemény hímtagomat, ami csak arra várt, hogy a testünk egybe olvadjon. És ő is ezt akarta, észleltem minden apró kis rezdülésén.
Azt hiszem eddig talán tévedtem ami a felnőttséget illeti...Lehet hogy felnőttnek lenni menő, egy csomó dolgok megtehetsz. Nem kell suliba járnod, oda mehetsz ahova akarsz, vezethetsz autót is, lehet hitelkártyád és korlátlanul fogyaszthatsz alkoholt, egyszóval tiéd a világ. Mindig is felnőtt akartam lenni, hogy elfelejthessem a gyerekotthonban töltött pocsék éveket. De talán felnőtté válni sem olyan vészes, hanem csak szükséges rossz. Végül is a tinédzser kor is egy fontos állomás. Sokszor lázadunk a korlátok miatt, de mégis ezt az időt, a lehető legjobban kell kihasználni, mert soha többet nem jön vissza. Mindenkinek van egy hely, ahol ezek az évek eltelnek felette. Nekem Loitsche jutott. Itt küzdöm át magam ezeken az időkön és megpróbáltatásokon. Nem lesz mindig könnyű abban biztos vagyok, de száz százalékig mellettem áll valaki, aki egy remek ember. Bill, akinél nagyobb értéket nem is kaphattam volna az élettől. Mire szép lassan felnövünk, sok mindent átélünk majd és biztos akadnak egész jó dolgok is. Például az egyre jobb kapcsolat nagyival, vagy anya megismerése. És a szenvedély még jobban megtapasztalása Billel titokzatos és vágytól fűtött éjszakákon, vagy ilyen külterületi, eldugott helyeken. Így tekintve, már nem is látszik szörnyűnek.
Milyen fura, mennyire gyűlöltem Loitschét pár hónappal ezelőtt. Úgy véltem, sosem szokom meg, egy világ végi helynek tartottam, ahol csak idióták élnek. Nagyanyánkat is ellenségnek tekintettem, hajtottam volna az időt, hogy jöjjön a tizennyolcadik születésnapom és végre elmehessek innen, mindent és mindenkit itt hagyva, a magam útját járva. De most a réten fekve Bill forró ölelésében, végképp megbékéltem az idő néha lassú múlásával. Hiszen azzal lehettem, akivel a világon a legjobban érzem magam. Bill csókolt engem, én is őt és a teste vibrált a karjaimban, halk szuszogások és izgató nyögések hagyták el az ajkát, koromfekete haja a szemébe hullt. Ez volt a tökéletes boldogság. Amiért most már elhittem, el kellett hinnem, hogy nem hiába élek és hogy Loitsche egy darabka, földre zuhant mennyország...