- Tom kelj fel ! Kérlek kelj fel ! - mondogatta halkan, de kitartóan.
- Mi van már ? Miért nem hagysz békén ? - motyogtam álmos fejjel és elsöpörtem kezeit a vállamtól, majd magamra húztam a takarót. De Bill nem adta fel.
- Tom légyszives, ez nagyon fontos. - suttogta furán elcsukló hangon, amire résnyire felnyitottam a szemeimet, de csak hogy megnézzem a telefonomon a pontos időt. Biztos voltam benne, hogy korán van még és nem tévedtem.
- Mégis mit akarsz hat óra ötvenhárom perckor ? - raktam magam mellé a készüléket és ismét csak becsuktam a szemem.
- Fel kell kelned, ez fontos...- hajtogatta Bill válasz helyett.
- Jaj kopj le rólam Bill, aludni szeretnék. - morogtam ügyet sem vetve az ágyam mellett izgatottan ácsorgó ikremre.
- Itt van anya...- mondta ekkor Bill remegő hangon.
Rögtön elszállt minden álmosságom, a szemeim máris felnyíltak és ugyanekkor ideges fájdalom költözött a gyomromba.
- Tessék ? - kérdeztem vissza, mint aki nem jól hall. Igazság szerint el sem akartam hinni, amit Bill mondott.
- Anya...eljött ide...- nyögte Bill. Egy pillanatra ránéztem, falfehér volt és kétségbe esett. És már én is az voltam. Izzadtság lepte el a homlokomat. Rögtön felültem az ágyban.
- De miért ? Mit akarhat ? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem tudom. - vont vállat Bill.
- Úristen ! - pattantam ki az ágyból és csak úgy pólóban, boxer alsóban és mezítláb trappoltam ki a szobából, végig a folyosón, le a nappaliba. Ahol aztán csalódás ért, mert nem találtam ott senkit.
- Hol van ? - tekintettem körbe. Mire Bill az ajtó felé bökött.
- Kint.
Nem vártam semmire, látni akartam a saját szememmel a dolgot. A konyhába siettem, onnan elég jól lehetett rálátni a kertre, az udvarra. Bill szaporán jött utánam. A konyha ablaknál megtorpantam és a függönyt kicsit félre húzva kémleltem ki. Először csak a nagyit láttam a kerítésnél, még fürdőköpenyben, tehát valószínűleg őt is anya keltette fel a látogatásával. Feldúlt volt, nagyon magyarázott és dühösnek látszott. Kicsit arrébb mentem és ekkor megláttam anyát. A szívem akkorát dobbant, hogy szinte fájt és szúrni kezdett a mellkasom. Megszédültem, még jó hogy neki tudtam dőlni az ablaknak.
- Anya...- suttogtam döbbenten.
A nő, aki világra hozott bennünket tizenöt évvel ezelőtt, aztán lelépett, és akit olyan boldognak láttam Zielitz-ben, most a szemét törölgetve, a kerítés rácsaiba kapaszkodva könyörgött a nagyanyánknak. Egy drapp kötött pulóvert viselt, gesztenye színű haja hátul össze volt fogva, de néhány tincs folyton az arcába hullott, nem győzte elsimítgatni onnan. Az arca piros volt az indulattól, a szemei kisírtak. Nem messze tőle egy gyöngyházfényű autó állt, gondolom azzal érkezhetett.
- Mióta van itt ? - kérdeztem Billtől.
- Nem tudom, én olyan negyed órája ébredtem fel arra, hogy a nagyi mérgesen csapkodja az ajtót, lejöttem hogy megnézzem mi van és akkor láttam meg. - felelte Bill.
- Negyed órája ? Basszus Bill, szólhattál volna. - korholtam testvéremet, majd hallgatózni kezdtem, de a vastag üveg miatt semmit sem hallottam.
- Fenébe, nem hallom miről van szó. - szitkozódtam, majd résnyire kinyitottam az ablakot.
- A nagyi észre fog venni, ne csináld...- figyelmeztetett Bill, de hidegen hagyott. Ez a dolog ránk is tartozott, nem csak nagyanyánkra. Meg akartam tudni mi az oka hogy anyánk egyszer csak a semmiből megjelent. Eddig jobbára csak leveleket küldözgetett nagyanyánknak, vagy esetleg telefonált. Hideg reggeli levegő áramlott rám, megborzongtam és nem is esett valami jól, de akár meg is fagytam volna, csak hogy halljak valamit nagyanyánk és anya párbeszédéből.
A nagyi idegesen csóválta a fejét.
- Mégis mit akarsz Simone, nem szabadna itt lenned ! Ülj be az autódba és vissza se nézz ! Felejtsd el Loitschét, ahogy a fiaidat is elfelejtetted sok évvel ezelőtt !
Nagyanyánk szavai éles késként hasítottak végig a szívemen.
- Ez durva...- suttogtam Billnek, de csak hogy mondjak valamit és ne törjek ki keserves sírásban. Bill sóhajtozva bólogatott.
Anya zokogni kezdett.
- Sosem feledkeztem meg Billről és Tomról ! Ők mindig is az iker fiaim voltak, a véreim ! Mindig is szerettem és szeretem őket, az utolsó pillanatomig...
- Te jó ég elég, szánalmas ez a színház, hagyd abba a sírást, akkor kellett volna sírni, mikor se szó, se beszéd elmentél innen, itt hagyva a gyerekeidet. Érdekes, akkor nem hiányoltad őket, jól elszórakoztál a számtalan, lezüllött szeretőddel ! - mondta nagyanyánk vádlón.
Billel egyszerre néztünk egymásra és nem is tudtunk mit szólni. Anya szívettépően sírt oda kint, a nagyi haragudott, mi meg le voltunk forrázva.
- Tudom, hogy gátlástalan voltam és mindent elrontottam annak idején. Hidd el, bármit oda adnék, ha vissza csinálhatnám, de a múltamat már nem tudom megváltoztatni !
- Így van lányom, súlyos vétségeket ejtettél a múltban és én ezt nem tudom megbocsájtani, nem is tudom miért beszélgetünk, egyszerűen nincs értelme, szóval menj el ! - vágott anya szavába nagyanyánk érzéketlenül.
- Ne küldj el így. Látni szeretném a fiúkat ! - kérte anya esdeklően a nagyit, aki határozottan megrázta a fejét.
- Az ki van zárva Simone. A fiúk különben is alszanak még.
- Akkor délután ? Visszajöhetek délután is, vagy akár este. Majd azt mondod, egy ismerősöd vagyok, aki csak úgy beugrott. Ez nem nagy kérés és kivitelezhető. Értsd meg, látni szeretném őket, csak öt percre, tudnom kell hogy néznek ki, beszélgetnem kell velük ! - törölgette könnyes arcát anya. Nagyi gúnyosan elmosolyodott.
- Már túl késő kombinálni. Tom és Bill jól tudják ki vagy. - jelentette ki. Anya szája tátva maradt a döbbenettől, én meg totál elsápadtam az ablak előtt. A gondolataim örvényként kavarogtak. Atyaég, most mi fog következni ? Bill a vállamra tette a kezét, fél szemmel rá pislantottam.
- Tom...- mondta halkan és szomorúan.
- Hát ez jobb mint egy szappanopera. - csóváltam a fejemet és fázni kezdtem belülről. Nagy volt a késztetés, hogy kirohanjak és számon kérjem anyámat, de a lábaim lecövekeltek egy helyben és csak álltam ott, várva a fejleményeket, miközben a szívem majd kiszakadt a mellkasomból.
- Hogyan ? De hát az hogy lehet ?! - tárta szét anya a kezeit.
- Az a helyzet, hogy nagyot hibáztam és az egyik leveledet a földszinti szemetes kukában felejtettem, teljesen kiment a fejemből, a fiúk meg valahogy rátaláltak. Szerencsétlenségemre, pont az a levél volt, amiben megírod az új zielitz-i lakcímedet. Ők pedig a hátam mögött, egyik szombat délután szépen elmentek hozzád. - mesélte nagyi zaklatottan. Anya szóhoz sem jutott.
- Istenem ! Eljöttek Zielitz-be ? A fiaim meg akartak látogatni ? - és ismét sírni kezdett. Számomra úgy tűnt, vígasztalhatatlanul.
- Állítólag nem mertek becsengetni, mert meglátták a féltestvérüket és a férjedet az udvaron, amint vidáman készülődnek egy családi kirándulásra. És akkor ők azt gondolták, nem oda valóak, ti úgy vagytok hárman a tökéletes család és sem a hely, sem az idő nem megfelelő a családi titkok feltárására és számon kérésére...- mondta a nagyi anyának, aki csak bánatosan szipogott.
- Hogy gondolhattak ilyet ? Nyitva áll a házam ajtaja előttük. Akármikor jöhetnek, a nap bármely órájában...Eljöttek...Ezek szerint nem gyűlölnek teljes szívükből...
- Elmentek, mert kíváncsiak voltak, de ugye te sem gondolod komolyan ezt a nagy egymásra találás dolgot Simone ? Eddig nem érdekeltek téged, nem kerested őket, most meg jössz itt a fene nagy anyai szereteteddel, meg egy rakás ajándékkal ? - mutatott nagyanyánk a lábánál lévő óriási színes papír zacskóra.
- Szerinted mi lehet benne ? - kérdeztem Billt kíváncsian.
- Fogalmam sincs. Azért kedves anyától, hogy ajándékokat ad nekünk. - mosolyodott el ikrem egy másodpercre, majd ismét az ablak fele figyeltünk.
- Én csak egy esélyt akarok. Bizonyítani, hogy megváltoztam, hogy jobb lettem. Ennyi nekem is jár. Nem tőled várok megbocsátást, mert tudom, arról már lekéstem, de a fiaim döntését bízd rájuk, ne ítélkezz helyettük. Lehet, hogy ők hajlandóak szóba állni velem. - anya vonásai megkeményedtek és határozottan nézett át a kerítésen, úgy éreztem lát minket, ezért gyorsan elbújtam a függöny takarásában.
- Sajnálom Simone, de amíg Bill és Tom kiskorúak, nekem kell eldöntenem mi a jó nekik és mi nem. És nem vagyok biztos abban, hogy a te felbukkanásod jót tenne bárkinek is. - igyekezett nagyi lezárni a témát.
- És ha mégis ? Nem tudhatod, hogy éreznek...
- Dühösek Simone. És csalódottak. És magányosak. Te nem tudhatod, de mindennap megvívják a maguk háborúját az iskolában, vágynak rá, hogy beilleszkedjenek, de nem igazán sikerül nekik. Idegen nekik ez az egész helyzet. Számomra ők a legkülönlegesebb gyerekek a világon, néha lopva el nézem a helyes kis arcukat és szerencsésnek érzem magam, amiért én lehetek a nagyanyjuk. Az érzéseikért pedig magamat okolom, ahogy azért is, hogy be kellett adnom őket nevelő otthonba tizenegy évvel ezelőtt, ha találok megoldást a további nevelésükre, talán minden másképp lenne, de te akkor sem álltál mellettem, nem voltál sehol. Szóval fejezzük be ezt a beszélgetést, nincs jogod jönni itt a makulátlan életeddel és megcsillantani egy tökéletes család szikráját ezeknek a gyerekeknek, hogy aztán ha megunod őket újra eltűnj a színről.
A nagyi szavai egy apró könnyet csaltak a szemembe. Persze aztán rögtön felülkerekedett bennem az, hogy szép beszéd ide, vagy oda, ő is ugyanúgy lepasszolt minket jó pár éve.
- Sose tennék ilyet ismét. - bizonygatta anya hevesen, de nagyit nem tudta meggyőzni.
- Ne haragudj, de nem hiszek neked, minden jót ! - ezzel nagyanyák felkapva a papír zacskót, szó nélkül elindult a ház felé. Anya állt még a kerítésnél egy fél percig, majd lassan a kocsijához sétált és beindította a motort.
- El fog menni...- motyogta csalódottan Bill.
- Igen...- sóhajtottam fel és szememmel követtem a háztól távolodó autót. Közben a nagyi beért a házba és persze ott talált minket a konyhában, az ablak előtt szobrozva.
- Ti meg mit csináltok ? - ripakodott ránk.
- Semmit. - hazudtam gyorsan és felkaptam a mosogató szélén lévő bögrét, amiben fogalmam sincs mi volt, majd Bill kezébe nyomtam, aki az asztalra helyezte.
- Azt látom. Leskelődtök...Remélem élveztétek amit láttatok...- morgott nagyanyák és a nappali közepére hajította a terjedelmes méretű zacskót.
- Tényleg anya volt itt ? - kérdeztem, mintha nem tudnám és nehéz volt uralkodnom a feltörő érzelmeimen. Nagyanyánk bejött a konyhába és félre tolva minket a gáz tűzhelytől, bekapcsolta a kávéfőzőt.
- Úristen, hát láttátok, nem kell ez a műsor ! És ne nézzetek hülyének ! - mondta szűkszavúan.
- És miért nem jött be ? - kérdezte Bill ártatlan képpel.
- Ti miért nem jöttek ki ? - vágott vissza a nagyi.
- Hát nem tudom mit szóltál volna hozzá...- mondtam gúnyosan.
- Nem mertetek kijönni, ez az igazság. Mert a magatok módján ti is féltek az egésztől. - szembesített nagyi minket a valósággal. Igen, lehet hogy így volt és lehet hogy minden máshogy alakul, ha kimegyünk, de abban a feszült helyzetben biztos hogy olaj lett volna a tűzre.
Zavartan pislogtunk egymásra Billel, a csendet a nagyi törte meg.
- Anyátoknak semmi keresni valója itt. Ez már nem az ő otthona. Menjen csak haza a szép kis házába, a remek férjéhez és a gyerekéhez. - és dühösen legyintett.
- De mi is a gyerekei vagyunk nagyi. - nézett rosszallóan Bill.
- Biológiailag igen, de semmi más nem köt hozzá titeket. Vagy tett valamit, amiről az ellenkezőjét feltételezhetitek ? - kérdezett vissza nagyanyánk.
- De amit az előbb mondott, hogy meg akar ismerni minket, és hogy szeret bennünket, azért az biztos igaz volt...- mondta Bill bizonytalanul.
- Ja igen, beszélni nagyon szépen tud. Az anyátok remekül manipulálja az embereket. Úgy látom, már titeket is meghatott a szövegével. De én nem dőlök be neki. Szerintem ti se tegyétek ! - javasolta nagyi a szekrényben kutatva.
- Hát én biztos, hogy nem hatódom meg tőle. - fortyantam fel, majd tettem pár lépést a nappali padlóján heverő zacskó felé. Jól tele volt pakolva és ahogy láttam ruha neműk voltak benne. Teljesen újak. Még a címke is rajtuk volt. Pulóverek, pólók és nadrágok, ha jól láttam. Mi akkor kaptunk vadonatúj ruhákat, ha nevelő családoknál éltünk, a gyerek otthonban többnyire használt ruha jutott, amivel amúgy nem volt bajom, de néha azért irigyeltem a gazdag és családdal rendelkező osztály társaimat, akiknek mindenből csak új van.
Intettem Billnek, aki rögtön mellettem termett és kíváncsi szemekkel méregettük a zacskó tartalmát.
- Azt hagyjátok ! - szólt ránk nagyanyánk.
- De hát miért ? Nem a miénk ? - csodálkozott el Bill.
- Anyátok azt hiszi egy csomó drága ruhával majd elvarázsol benneteket. Nem is jó rátok, nem is tudja milyen méret kell nektek. Semmit sem tud rólatok. - kapta fel a szatyrot a nagyi.
- Hé, azért bele nézhetnénk, hátha mégis találunk megfelelőt. - kiáltottam utána, de nagyi erre nem reagált, a hálószobájába vitte a zacskót és bezárta a szekrényébe.
- Biztos hogy nem jó, egészen biztos. - mondta ellent mondást nem tűrően.
- De hát új ruhák...
- Nem érdekel ! Ahogy láttam, van elég ruhátok, de ha nincs, akkor szóljatok és veszek nektek ! És most már zárjuk le ezt a ruha témát és ne beszéljünk anyátokról sem !
- Ez azért nem igazságos...- jegyeztem meg váll vonogatva, de nagyi ránk rivallt.
- A világon nagyon sok minden nem igazságos fiam, ne szaporítsuk a szót feleslegesen ! Inkább menjetek és rakjatok rendet a szobátokban, addig elkészítem a reggelit !
Kikerekedett szemekkel bámultunk rá Billel.
- Nem hallottátok ?! Irány az emelet ! - szólt még egyszer nagyanyánk és nekünk engedelmeskednünk kellett.
- Oké megyünk már, nem kell ordítani...- morogtam fancsali képpel és lassan lépdelni kezdtem a lépcsőkön Billel együtt. De ez a kora reggeli közjáték nem ment ki a fejemből, igyekeztem magamat elfoglalni. Fogat mostam, zuhanyoztam és átöltöztem, majd némi rendnek látszó illúziót varázsoltam a szobánkban, hogy a nagyi ne magyarázzon. Bill ebben segített nekem, de láttam, hogy ő is a történtek hatása alatt van. Csak volt valami jelentősége mindkettőnk számára, hogy az anyánk itt járt.
- A nagyi nem ismer igazán, ha azt hiszi ilyen könnyen le tud rázni. - jelentettem ki magabiztosan, miközben az ágyamon lévő párnát és takarót igazgattam.
- Ezt hogy érted ? - kérdezett vissza ikrem a saját ágya felől.
- Úgy, hogy ez a téma messze nincs még lezárva. Miért, mit gondolt ? Anyánk eljött ide, látni akart minket és én ezek után hagyom az egészet a francba ? - háborogtam.
- De hát azt mondtad, nem hatott meg amit anya mondott...
Elbizonytalanodtam.
Bill nagy szemeket meresztett.
- Újra el akarsz menni Zielitz-be ? - érdeklődött ámulva.
- Igen. Mégpedig hamarosan. És végre vagy lezárom ezt az ügyet, vagy nyitok egy teljesen újat, de egyszer legalább beszélnem kell anyával, hogy tudjam csakugyan megbánta e, amit ellenünk elkövetett, vagy képmutatás ez az egész. - válaszoltam.
Bill arcán árnyak futottak végig.
- Nem hinném, hogy csupán hazugságból ide jött volna...
- Igen, talán megszólalt az anyai lelki ismerete, már ha van neki olyan. Mindenesetre, én kiderítem érdemes e vele foglalkozni. Lehet, hogy minden úgy jó ahogy van, a maga loitschei, elcseszett módján, de lehet, hogy nem. Nem tudhatjuk, amíg bele nem néztünk anyánk szemébe, amíg fel nem tettük neki a kérdésinket...
A nagyi nyitott be és szigorúan nézett végig rajtunk.
- Már megint az anyátokról pusmogtok, igaz ? - tette csípőre a kezét mérgesen.
Elvörösödtem.
- Miből gondolod ?
- Nem sok ész kell hozzá. - válaszolt a nagyi.
- Mégis csak az anyánk és felkavart a látványa. - magyarázta Bill halkan.
Nagyanyánk szeme átfutotta a rendezettnek látszó szobát, pedig ha tudta volna, hogy a ruhák csak úgy egymásra hajigálva feküdtek a szekrény mélyén, biztos kiakadt volna.
- Én megértem, ha így éreztek, sőt azt is, ha a reggeli jelenet után esetleg szánnátok az anyátokat.
- Miért, te mit gondolsz ? - kérdeztem.
Nagyanyák haragosan össze szorította a száját.
- Azt, hogy én más vagyok, nem olyan mint ti, naiv tizenévesek, én nem tudom megbocsájtani amit tett. Hogy itt hagyott a bajban. Nem csak engem, két ártatlan kis gyereket is. Meg a beteg apját...- és elfordította a fejét. Billel megütközve pislantottunk hol egymásra, hol rá.
- Az a baj, hogy nem ismerjük a történetet...
- Majd megismeritek, hiszen megmondtam, egyszer elmesélem...- vágott a szavamba nagyi.
- Miért nem most ? - érdeklődtem óvatosan.
Nagyanyánk bánatosan felsóhajtott.
- Mert most nincs erőm hozzá Tom...
Annyira gondoltam, hogy ezt válaszolja...
- Tényleg soha nem tudsz neki megbocsájtani ? Hiszen a lányod. - jegyezte meg ekkor ikrem.
- A lányom, aki nem viselkedett anyaként és egyáltalán nem viselkedett jól nevelt, hálás gyerekként. - javította ki nagyi Bill mondatát.
Erre nem tudtunk mit reagálni, úgy látszott nagyanyánk mindörökre kizárta az életéből anyát és megbocsájtásról hiába is papolnánk neki. Úgyhogy inkább hallgattunk és nagyi végül elunta a némaságot.
- Majd gyertek le reggelizni. - mondta komoran és elindult kifelé. És megint csak nem kaptunk választ semmire, így nehéz volt össze rakni a kirakóst, ami a múltunk volt, a találgatásokkal meg nem sokra mentünk. De az elhatározásom szilárd volt. És biztos voltam benne, most bátor leszek és a következő héten meglátogatom az anyámat . Lélekben igyekeztem készülni erre és persze Billel is sokat témázgattunk, de szerdáig nem történt semmi. Minden nap úgy keltem fel, hogy na majd ma és mégsem lett az egészből semmi. Sok volt a tanulnivaló, fáradtak és elcsigázottak voltunk a nap végére, örültünk hogy haza estünk. Nagyanyánk nem beszélt egy árva szót sem a szombati történésekről és mi sem hoztuk neki szóba. Aztán csütörtökön úgy keltem fel, hogy nem érdekel sem a rengeteg lecke, sem a fáradtságunk, ma felülök a zielitz-i buszra és meg sem állok anyám házáig. És reméltem, ebben Bill a partnerem lesz. Az ötletemet meg is osztottam vele és bár nem volt nagyon lelkes, természetesen bele egyezett. Így egyik szünetben a könyvtár számítógépén megnéztük hogy is közlekednek a buszok, majd miután találtunk egy megfelelő járatot, nem volt más hátra, csak várni a tanórák végét, ami most is nehezen akart elérkezni. Engem meg majd szét vetett az ideg, minden szünetben buzgón dohányoztam, de nem enyhített a feszültségen ami bennem volt. Tudtam, azon csak az anyával való szemtől-szembe találkozás segíthet, az adhat feloldozást. Ma nem fogok elrohanni az ajtó elől, nem fog izgatni ki van otthon és hogy anya férje, vagy a kisöcsénk mit szól. Ma önző leszek és a nevelő otthonban töltött tizenegy éves szenvedéseimre gondolok. Ma megteszem az egyik legnehezebb lépést, amit valaha megtettem. Ma én, Tom Kaulitz talán készen állok valami újra...
Az utolsó óra után, evés helyett a buszmegálló felé sétáltunk, még volt időnk a járat indulásáig, úgyhogy beugrottunk a helyi vegyes boltba. Billnek azt hazudtam, csokit akarok venni, de persze az első utam az alkoholos üvegek fele vezetett és a zsebpénzemből egy kis üveges vodkát és egy szintén kis üveges narancs kólát vásároltam. Bill fel is volt háborodva, de leintettem. A bolt pénztárosa szemrehányóan nézett ránk, jól tudta kik vagyunk, kinek az unokái és végig az volt az érzésem, hogy majd jól beköp a nagyinak, vagy nem is szolgál ki minket. De nem így történt. Győzelem ittasan ballagtam ki a boltból és a buszmegálló egyik padján össze öntögettem az italokat, aminek eredménye két üveg vodka-narancs szerű lötty volt.
- Egy a tiéd, egy az enyém... - nyújtottam ikrem felé az egyik üveget, de a fejét rázta.
- Én nem iszom és neked sem kellene, hiszen nem is ettél egész nap, meg fog ártani...
- Oké, legalább több marad nekem. - vontam vállat és az egyik üveget az iskola táskámba süllyesztettem, míg a másikból nagyokat kortyoltam. Égette a nyelőcsövemet, de nem volt olyan szörnyű íze, mint a konyaknak. Úgyhogy elkezdtem inni.
- Le akarsz részegedni ? - kérdezte idegesen Bill, vagy tíz perc múlva, amint látta, hogy szaporán iszogatom az italt, a pad támláján ülve, cigimet szívva.
- Mit izgat az téged ? - kérdeztem vissza flegmán.
- Ez nem helyes. Ha eldöntöttük, hogy felkeressük anyát, azt józanul kellene tenni.
- De józanul nem megy, érted ? Félek. Még mindig, még annak ellenére is, amit szombaton hallottam. Rettegek, hogy nem jól fog elsülni a dolog, hogy még rosszabb lesz minden, vagy hogy baromi nagyot csalódunk anyában és kiderül, semmi nem olyan mint amilyennek képzeljük, vagy hogy egyszerűen nem tudunk túllépni a sérelmeinken...- vágtam testvérem szavába izgatottan.
- Talán még mindig nincs itt az idő Tom. Haza kellene indulni...- pillantott rám Bill, de makacsul tiltakoztam.
- Nincs visszaút, én innen mindenképpen Zielitz felé megyek és szeretném, ha te sem adnád fel, ha jönnél velem...
Bill szelíden elmosolyodott.
- Hát persze, hogy veled megyek...
Én is elmosolyodtam és pár másodpercig csak néztük egymást. Még az alkoholos befolyásoltságom ellenére is beindultam ikrem mosolyától és barna szemei még jobban meg szédítettek. Talán ha otthon vagyunk, máris csókoltam volna, de mivel a buszmegállóban ültünk a padon, ettől eltekintettem. Különösen, mert ekkor feltűnt a színen Roman. Azt hittem rosszul látok, amint megláttam felénk közeledni az undorítóan gúnyos vigyorával. Nem tudtam, hogyan került oda és mit akart tőlünk, de a szívverésem máris a duplájára nőtt a látványától. Bill is elsápadt, mikor észre vette. Leugrottam a pad támlájáról és Bill kezébe nyomtam az italos üveget, a cigimet pedig eldobtam. Roman megállt előttünk és lenézően végig mért bennünket.
- Nocsak-nocsak züllenek a Kaulitzok...- poénkodott.
- Mit akarsz ? - néztem rá ugyanolyan megvetően, mint amilyen pillantásokkal ő illetett minket.
- Csak erre jártam, sétálgattam, na és mit látok ? A falu két legszerencsétlenebb, legnyomorultabb lúzerét. Micsoda véletlen !
- Hát ha így gondolod oké, de az egyik szerencsétlen, nyomorult lúzer simán megkaphatta volna az ex barátnődet. - vágtam vissza. Roman arcáról egy másodpercre eltűnt a vigyor és vörös lett a feje.
- Arról az ótvar Britta ribancról beszélsz ? Már nem téma ! Amúgy meg mi a faszt csöveztek itt, kis hernyók ? Le akartok lépni ? - kérdezte.
- Mi közöd van hozzá ? Tiéd a buszpálya udvar ? - néztem egyenesen a szemébe. Bill a karomra tette a kezét, de lesodortam onnan. Nem kellett, hogy csitítgasson, nem akartam meghunyászkodni.
- Hé, iszol két korty piát és máris nagy lesz a pofád, te gyökér, csak nehogy laposra verjem ! - tett felém egy lépést Roman és bosszú villant a szemeiben. Közben láttam a zielitz-i buszt beérkezni a megállóba. Bill aggódva, halkan szólalt meg.
- A busz...
- Oké... - küldtem felé egy megnyugtató pillantást, aztán újra Romanra néztem, aki elém toppant, megállásra kényszerítve.
- Azt hiszed csak úgy elsétálhatsz innen, te buzi ? - sziszegte a képembe és már emlékeztetett arra az idióta, kötekedő vadbaromra aki a suliban is volt.
- Engedj el Roman ! - mondtam viszonylag nyugodt hangon.
- Megfizetsz mindenért, megbánod, azt is hogy a cafka anyád a világra szült és hogy valaha betetted ide a lábadat ! - fenyegetőzött Roman.
- Tom ! - kiáltott fel rémülten Bill és felénk lépett, de fogalma sem volt hogyan segítsen.
- Most pedig átalakítom a csinos kis pofikádat te csicska, de úgy hogy a nagyanyád sem ismer rád. - jelentette ki őrült tekintettel Roman és előhúzott a zsebéből egy kisméretű rugós kést. Bill az ijedtségtől leejtette a kezében szorongatott italos flakont, ami tompa puffanással ért földet.
A vér jéggé vált az ereimben és hitetlenkedve néztem, ahogy a tavaszi napfény életre kel a kés pengéjén. Roman tényleg megbolondult, vagy alapból ilyen késekkel szaladgál a falu utcáin ? Mindig is tudtam, hogy nem fogja elnézni Britta botlását és mivel őt azért csak nem bánthatja, rajtam áll bosszút attól függetlenül, hogy köztem és Britta között nem történt semmi.
- Na erre mit lépsz ? Van még kedved menőzni, vagy más nőjét lenyúlni ? - nyomta neki a kést az arcomnak Roman.
- Ne csináld ! - szólt közbe Bill és Roman keze felé kapott, de Roman gyorsan ellökte onnan ikremet, aki a pad elé esett.
- Takarodj már innen Bill, ne ugass bele a dolgaimba, majd te is kapsz, csak várd ki a végét. - nevetett fel. Éreztem a kés hidegségét az arcomnál és a padot a lábaimnál. Menekülésre esélyem sem volt, ráadásul a bokrok úgy körbe vettek minket, hogy igazából nem nagyon volt látható mi folyik ott, de amúgy sem sokan mászkáltak erre felé. Bámultam ikrem sokkos arcát, meg Roman begőzölt fejét, ahogy élvezkedve szorítja kését az arcomnak és eszembe jutott minden. A legelső napunk az iskolában, ahol máris belénk kötött, aztán Britta Schreibert házi bulija, ahol valami hülye tablettát adott nekem, vagy amikor a kocsijával elhajtott a házunk előtt és megalázott, az osztály termi verekedés és a torna öltöző beli balhé, valamint az összes "átlagos" nap, amikor szavakkal bántott minket és folyton a hátamba fúródva éreztem lenéző tekintetét. Ami érzékeltette, hogy nem vagyunk ide valóak, hogy senkik vagyunk, hogy vesztesek vagyunk. De hát miért ? Miért lennénk kevesebbek, mint ő ? Miért hittük el ezt egy percig is ? Nekem is ugyanúgy vér van a testemben, levegő a tüdőmben és nem akarom, hogy azt érezzem, kirekesztett vagyok, hogy nem illek sehova sem. Nem akarok több könnyet és félelmet Bill szemében megcsillanni. Nem vagyunk rosszabbak egyetlen itteni embernél sem, csak soha senki nem vette a fáradtságot, hogy megismerjen bennünket.
- Na mi van, meg sem tudsz szólalni ? Ha én ezt a többieknek holnap a suliban elmesélem...- vigyorgott a képembe Roman. Láttam, hogy a zielitz-i buszra lassan szállingóznak fel az utasok, és hogy ha nem teszek valamit, meghiúsul a tervünk, hogy elmenjünk anyához. Nem hagyhattam, hogy emiatt a bunkó Roman miatt minden elképzelésem a kútba hulljon. Tekintetem Billre esett, aki még mindig a földön kuporgott, és akkor, talán az alkoholtól aminek gőze belül megmelegített és elfeledtette velem a következményeket, olyat csináltam, amire sem ő, sem Roman nem számított. Ő éppen örült magának és a saját dicsfényében fürdőzött, nem volt felkészülve semmire, én meg ezt kihasználva, váratlanul kiütöttem a kezéből a kést és teljes erőmből neki ugrottam. Roman a meglepetéstől elterült a földön. Nem vártam meg mit reagál, nem néztem a szemébe, nem érdekelt semmi sem, felé kerekedtem és ütni kezdtem az arcát, egyszer, kétszer, háromszor és utána már nem számoltam. Az összes keserűségemet bele adva vettem revansot minden megalázó sértegetésért, minden erőszakért, amit ellenünk elkövetett. És meglepő módon nem éreztem különösebb ellenállást, talán Roman teljesen ledöbbent a megmozdulásomon, aztán később már nem is bírt védekezni. Én meg csak ütöttem ököllel, addig amíg már nekem sajdult a kezem bele, és addig amíg Bill oda nem ugrott hozzám, hogy gyengéden lefogjon.
- Elég Tom ! - suttogta remegő hangon és lehúzott Romanról. Alig kaptam levegőt, izzadtság borított mindenhol, reszkettem egész testemben a feltörő indulattól. Az öklöm bedagadt kicsit és csupa vér volt. Ahogy Roman orra és arca is.
- Ne merj soha többet ártani nekünk ! - üvöltöttem.
- Kaulitz...- nyögte Roman a véres orrát tapogatva.
- Na, ezt meséld el az iskolában a többieknek...- fújtattam dühösen az arcomat törölgetve.
Felbőgött a busz motorja.
- Mennünk kell ! - figyelmeztetett Bill és felkapta a földön heverő italos palackot, majd belém karolva rángatni kezdett a még mindig teljesen ledermedt, véres arcú, sápadt Romantól, aki csak nézett utánunk, de nem tudott mit mondni, a szavak az ajkára fagytak. Mi meg rohantunk a buszhoz, hogy még elérjük.
- Nem hiszem el, hogy megütötted Roman Leitnert. - csóválta a fejét Bill a futástól kifulladva, de elismerő, boldog és büszke mosoly bújkált az arcán.
- Tudod mit ? Én sem ! - helyeseltem nevetve.
Felszaladtunk a buszra és lihegve megváltottuk a jegyünket, majd ledobtuk magunkat az első szabad ülésekre. Éppen időben, a jármű ekkor el is indult, mi meg zihálva, izzadtan néztünk ki az ablakon, a távolodó loitschei látképre. És sokáig meg sem szólaltunk, hiszen alig hittük hogy ez történt és hogy ilyen gyorsan pörögnek az események, épp hogy csak megléptem a Romannal kapcsolatos tettemet, máris újabb fontos történet következett. Zielitz és az anyánk. Elszorult a torkom az izgalomtól és sűrűn kapkodtam ki testvérem kezéből a vodka-narancslével megtöltött flakont. Ennek következményeként, mire a busz elért velünk Zielitz-be, már jócskán volt pár légkör a fejemben. Szédültem és hol kellemes bizsergést éreztem, hol meg hogy ólom nehéz minden tagom. De legalább a kedvem felhőtlen volt perpillanat. Lekászálódtunk a buszról és a tavaszi, gondtalannak tűnő napsugarak bántóan hasítottak a szemembe, bele is fájdult a fejem. Megtántorodtam, mire Bill gyorsan megfogott. Hálásan néztem rá, de ő kicsit rosszallóan tekintett vissza. Majd némán elindultunk az utcákon. Már tudtuk merre kell menni a Tannenbaum strasse 2 számig. A zöldséges boltnál balra, aztán át a játszótéren, végig a fasor mentén és ott is vagyunk. Ballagtunk csendben, én időnként ittam egy-egy kortyot és rá is gyújtottam. A házak felől ugyanaz az csend fogadott minket, mint a múltkor, nem sokan jártak az utakon, pedig hétköznap volt és délután.
- Ez a hely kísértetiesen hasonlít Loitschére. - elmélkedtem. Bill bólintott.
- Ezt már a múltkor is megbeszéltük.
- Ja igen...tényleg...- röhögtem fel idiótán és megálltam az út közepén. Bill is megtorpant és kérdőn bámult rám.
- Baj van ?
Megráztam a fejem és elkapva Bill egyik csuklóját, magamhoz húztam. Ő rémülten és zavarodottan bontakozott ki az ölelésemből.
- Tom...- és kapkodta a fejét, hogy látott e valaki bennünket.
- De most mi van ? Szeretnélek megcsókolni. Itt és most. Annyira kívánlak. - nyögtem fel csalódottan, ahogy ikrem eltávolodott tőlem.
- Az ital beszél belőled...
- Nem, dehogy ! Akarlak. Felizgat a látványod...Na, mintha nem tudnád mit váltasz ki belőlem. Kikészítesz Bill és érted bármit vállalnék, érted semmi sem elég őrültség. Ha kérnéd, még Romant is agyonverném, addig ütném, amíg dobban a szíve. Érted meg is halnék, ha kell...- motyogtam részegségtől fátyolos hangon.
- Ne mondj ilyet ! - vágott a szavamba Bill elvörösödve.
- De ez az igazság. Szeretlek ! Nem érted ? A rohadt életbe, annyira szeretlek. - és könnyek szöktek a szemembe. A vodka totál össze kuszálta az érzelmeimet. Bill lehajtotta a fejét.
- Én is szeretlek. - mondta azon a gyönyörűséges, megnyugtató hangján, amitől a hideg szaladt végig a hátamon.
Szédülni kezdtem ismét és karikák táncoltak a szemem előtt. Bill észre vette, hogy nem vagyok jól.
- Gyere, üljünk le egy kicsit, nem lenne jó, ha anya így látna. - és az üres játszótér egyik padjához vezetett. Leraktam a táskámat és lefeküdtem a padra, majd csak néztem az égen úszó felhőket.
- Azért valld be, hogy nagy voltam ma, ahogy elintéztem azt a szemét Romant...- mondtam részegen nevetve.
Bill mosolyogva megforgatta a szemét.
- Nagyon nagy voltál, én hősöm...
- Persze valószínűleg szerencsém volt arra ez egy pillanatra, amikor Roman nem figyelt eléggé és le tudtam teperni. De az a fő, hogy most talán nem bánt és aláz minket többet. - elmélkedtem.
- Remélem. - tette hozzá ikrem.
- És megígérem, hogy többé nem iszom ennyit Bill...- jegyeztem meg és lecsuktam a szememet. A hűvöskés tavaszi szellő simogatta az arcomat, vagy talán Bill ujjai értek hozzám, de valami kellemes érzés hatalmasodott el rajtam. És elaludtam. Azt álmodtam, hogy találkoztunk anyával, mosolyogva nyitotta ki a háza kapuját, azt mondta, nagyon várt már ránk és boldogan invitált be minket. Hatalmas, rendezett udvaron mentünk keresztül és egy fényes, tágas nappaliba értünk, ahol a kisöcsénk a nyakunkba ugrott és anya férje barátságosan rázott kezet velük. Mint valami mesében. Mire a tökéletes álomból feleszméltem, elbújt a napsugár. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. Ijedten ültem fel, de megláttam Billt, rögtön megnyugodtam. Kicsit még kába voltam az alkoholtól és kavargott a gyomrom is.
- Mennyi az idő ? - kérdeztem a szememet dörzsölgetve.
Bill megnézte a telefonját.
- Mindjárt fél hat...- felelte.
- Te jó ég. Miért nem ébresztettél fel ? - hökkentem meg.
- Csak ültem itt és gondolkodtam azon hogy mi vár ránk, meg úgy az egész életünkön, nem is figyeltem az időt...- válaszolta Bill.
- Most már induljunk. Mennünk kell anyához ! - kaptam hátamra a táskámat türelmetlenül és felpattantam a padról. Még mindig szédültem és fojtogatott a hányinger. De menni kellett, nem akartam több időt elfecsérelni. Sietősen elindultam, Bill alig tudott követni, olyan gyorsan szedtem a lábaimat. Hamarosan eltűnt előlünk a fasor és ott álltunk a Tannenbaum strasse-n. Csend volt, sehol egy ember. A jól ismert borostyánnal benőtt kerítés szinte kiégette a szememet.
- Hát megint itt vagyunk. - sóhajtottam félve és csak rémült szívverésemet hallottam. Újra hatalmába kerített az izgalom, a rettegés az ismeretlentől. Bill nem szólt, csak bólintott és az ajtóhoz lépett. Egykor már álltunk ezelőtt az ajtó előtt, de akkor gyáva voltam és megfutamodtam. Hát most nem fogok, most becsengetünk és lesz ami lesz ! Kezem Bill ujjaiba ütközött, mindketten egyszerre nyúltunk a csengő felé. Zavartan mosolyogtunk egymásra.
- Akarod te, Tom ? - érdeklődött reszkető hangon testvérem és könnyek csillogtak a szemében. Megráztam a fejem.
- Nem lényeg, ha gondolod csengess...
- Felkészültél ? - kérdezte Bill idegesen.
- Nem tudom lehet e erre valaha felkészülni. Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek. - vettem egy nagy levegőt és megtöröltem verítékes homlokomat. Cigi után kutattam a zsebeimben, de inkább mégsem gyújtottam rá, mert már a nikotin gondolatától is hányingerem támadt.
- Nos ? - pillantott rám Bill, keze a csengőn volt. Bólintottam, mert megszólalni nem bírtam, mire ikrem egy rövidet csengetett és hevesen dobogó szívvel vártuk a hatást. Kínzó csend volt, semmi nesz és szinte hallottam a másodpercek elvonulását a fejünk felett.
- Csengess újra. - kértem Billt jó fél perc elteltével és ikrem ismét megnyomta a csengőt. Megint eltelt egy kis idő és senki sem jött ki, ajtó nyitódás sem hallatszott.
- Mi a faszom van már...- dünnyögtem mérgesen és félre húzva néhány borostyán levelet, bekukucskáltam a kerítésen. Nyugalom honolt az udvaron, nem láttam mozgást, az ablakokon sem rezdült a függöny.
- Lehet, hogy nincsenek itthon. - mondta Bill az ajtónál álldogálva.
- Itthon kell lenniük, talán rossz a csengő, vagy olyan halk, hogy nem hallották. Kizárt, hogy idejövünk és anya nincs itt. - suttogtam reményvesztetten. Bill megint csengetett, de semmi reakció nem volt.
- Azt hiszem Tom, ez most nem fog össze jönni. - motyogta csalódottan.
- Francokat nem ! Anya ! Anya, nyiss ajtót ! - ordítottam el magam. Bill ijedten ugrott hozzám.
- Mit csinálsz ?! - kiáltott fel.
- Hogy hogy mit ? Hát bekiabálok neki, hátha meghallja. Anya ! Hé, anya ! - üvöltöttem és azt hittem elszakad a hangszálam, olyan erővel ordítom a kétségbe esett szavakat.
- A szomszédok ki fognak jönni, vagy ránk hívják a rendőrséget. - figyelmeztetett Bill, de nem törődtem vele, meg sem hallottam, csak kiabáltam kitartóan.
- Anya, ne csináld ! Nyisd ki az ajtót ! Kérlek ! Anya ! - a hangom visszhangozva szállt a kerítésen túlra és reméltem, hogy akik bent vannak, észre veszik és végre léptek zaját fogom hallani a másik oldalról. Annyit agyaltunk, tervezgettünk, szenvedtünk ezekért a percekért, ezért az esélyért, annyi éven át kellett elviselni mindenféle barom kötekedését, veréseket, keserű könnyeket, magányos ünnepeket a gyerek otthonban. Nem lehet, hogy mindezek a dolgok a semmiért történtek.
- Majd vissza jövünk máskor. Gyere, haza kell mennünk, a nagyi biztos észre vette már, hogy eltűntünk. - simított végig a karomon Bill, de nem akartam feladni. A táskámba túrtam és elővettem a vodka-narancsot, meghúztam. Egyáltalán nem esett jól, inkább csak dacból ittam belőle. Majd ismét kiabálni kezdtem.
- Anya ! Beszélnünk kell, ez nem megoldás ! Tudom, hogy ott vagy ! Gyere ki !
- Felesleges kiáltoznod, biztos nincs itt senki. - mondta Bill lehangoltan.
- Tévedsz, tudom hogy ott van Bill, érzem...- rogytam le tehetetlenül az ajtó elé és újra bele kortyoltam az italba. A sírás fojtogatta a torkomat. Nem akartam beismerni, hogy vesztettem, hogy vesztettünk, mert tudtam hogy Billnek is sokat jelentett az egész. Láttam, hogy az egyik szemközti ház ablakában kíváncsi fejek jelentek meg és minket néztek, majd eltűntek a függöny mögött. De nem érdekelt, hívják csak ki nyugodtan a rendőrséget, majd nekik is elmondom, mi az ábra. Bill mellém telepedett.
- Ennek a várakozásnak nincs értelme, menjünk haza. Talán elérünk még valamilyen buszt.
- Nem mozdulok innen. Valami majd csak lesz, ha tényleg nincs itthon, akkor előbb utóbb majd jön. Vagy a férje, vagy a féltestvérünk. Valami történni fog. - makacskodtam és az előttem lévő szürke aszfaltos utat bámultam, meg a néhány zöld fűszálat a betonkockák között. És minduntalan könnyes lett a szemem.
- Legalább mondaná a szemünkbe, hogy nem kellünk...Végül is, miért csodálkozom, hiszen eddig sem akart minket. - dühöngtem és ökölbe szorult a kezem.
- Biztos nem erről van szó...- nyugtatgatott Bill.
- Mi lesz most ? Tényleg hiába volt minden ? - néztem Billre, aki nem tudott érdemi választ adni nekem, ezért hallgatott, ahogy én is és nem tudom meddig bámultunk a semmibe révedve. Váratlanul telefon csörgés törte meg a csendet, ijedten össze rezzentünk. Bill mobilja csörgött, aki rögtön elő is vette, hogy megnézze ki hívja.
- Nagyi az...- mondta komoran.
- Ne vedd fel. - kértem ikremet, aki nem osztotta az ötletemet, de engedelmesen a zsebébe rakta a készüléket. Az idegesítő zenélés hamarosan abba maradt, de most az én telefonom kezdett rá.
- Remek...- sóhajtottam egy nagyot.
- Biztos mindenhol keres minket és nagyon mérges. - aggodalmaskodott Bill.
Vállat vontam.
- Igazán nem érdekel...
A mobilom elhallgatott, mi meg ültünk ott tovább és vártunk valami jelre, mozgásra, de olyan volt minden mint percekkel, félórákkal ezelőtt, mintha a Tannenbaum strasse-n megállították volna az idő múlását. De elszánt voltam, hogy ha kell másnap reggelig is ott ülök és kivárom mit hoz a sors. Beleittam a vodka-narancsomba, aztán előhúztam egy szál cigit és meggyújtottam, majd hosszan fújtam ki a füstjét. Kezdett besötétedni.
- Te hallod ezt ? - kérdezte váratlanul Bill.
- Mit ? - kérdeztem vissza.
- Mintha valami autó jönne erre...- felelt ikrem. Én nem hallottam semmit, csak a süket csendet.
- Hallucinálsz. Szerintem erre évezredek óta nem jár senki. - ironizáltam, de ekkor halvány fényeket pillantottam meg az utca végén és egy kocsi motorjának a hangja ütötte meg a fülemet.
- Pedig erre jön valaki. - közölte Bill.
Izgatott lettem.
- Lehet hogy anya ? - ugrottam fel és majdnem kiejtettem a cigimet a kezemből. Az autó egyre közeledett, a lámpája már megvilágította az utat. Bill is felállt majd hirtelen meglökte a kezemet, mire a cigaretta a földre esett.
- Mi a francot csinálsz, hülye vagy ? - förmedtem rá.
- Nem látod ez a nagyi kocsija. - suttogta Bill ijedten és ekkor már elvakított minket a fényszóróból áradó bántóan sárga fényesség. A motor leállt, a fények is kialudtak és rövidesen nagyanyánk alakja tűnt fel előttünk és rohadtul mérgesnek tűnt. Végképp nem értettem semmit, de melegség csapott meg.
- Te hogy a fenébe kerülsz ide ? - kérdeztem és igyekeztem minél hamarabb eltaposni a mellettem füstölgő cigarettát.
- Vigyázz a szádra Tom ! Mégis mit képzeltek magatokról ? Nem hiszem el, hogy megint átvertetek. Az Isten kegyelmezzen nektek, mert nagy a kísértés, hogy agyon ne üsselek benneteket ! - kiáltott ránk ingerülten.
- Agyon akarsz ütni minket ? Rajta. - mondtam érdektelenül és tényleg nem foglalkoztatott az sem, ha véresre pofozza az arcomat.
- Azt hiszitek, nem találok rátok ? - mérgelődött nagyanyánk, majd kikapta ujjaim közül az italos flakont, beleszagolt és csak megcsóválta a fejét.
- Vodka...hát ez mesés fiúk, itt ültök és alkoholizáltok ! Szégyellhetitek magatokat és azért is hogy ismételten becsaptatok. - és messzire hajította az üveget.
- Mi nem így akartuk...- magyarázkodott volna Bill, de aztán jobbnak látta inkább szemlesütve hallgatni.
- Honnan jöttél rá, hogy itt vagyunk ? - még mindig nem értettem. Nagyanyánk nem felelt, kinyitotta az autó egyik hátsó ajtaját.
- Inkább ti mesélhetnétek el, miért vagytok itt, ahelyett hogy otthon tanulnátok a leckét. Na, befelé, indulunk haza ! - parancsolta emelt hangon és szikrákat szór a szeme.
- Hogy ne derüljön ki soha semmi ? Mikor már majdnem sikerült leleplezni a múltat és találkozni az anyánkkal ? Hát én megyek sehova. - jelentettem ki határozottan.
- Ne húzzál fel Tom, így is nagyon mérges vagyok. Ha jót akarsz azonnal beszállsz az autóba. Majd otthon mindent megtárgyalunk. - mondta nagyi és beszállt a volán mögé.
- Ezt nem teheted ! - fakadtam ki.
- Tom, ne csináld, gyere ha nem akarsz még több zűrt. - morgott Bill és bekászálódott a hátsó ülésekre. Nem hittem el, hogy ő ilyen könnyen beadta a derekát.
- Köszi Bill, igazán rendes vagy. - puffogtam, de ikrem csak nagy szemeket meresztve mutogatott, hogy üljek már le.
- A kurva életbe. - káromkodtam, de úgy hogy lehetőleg a nagyi ne hallja. Vetettem még egy futó pillantást a sötétben álló, borostyánokkal körbevett kerítésen, majd kelletlenül beszálltam hátra Bill mellé és a kocsi elindult. Nekem pedig a játszótéri padon álmodott alkoholosan tökéletes kép jutott eszembe, az ölelések és mosolyok, a fantáziám szülte barátságos légkör és újra kezdés. Figyeltem, ahogy az autó lassan elhagyja Zielitz-et, kettévágva ezzel minden tervünket, néztem a nagyi szörnyen ideges arcát a kormány mögött és ikrem szomorú szemeit. És egy szó villant belém élesen, fájdalmasan. Hazugság...Milyen hazugok az álmok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése