2012. május 5., szombat

Kábulat

Kezdtünk egyre jobban fázni a céltalan sétálgatástól, de én akkor is tartottam magam ahhoz, hogy nem vagyok hajlandó haza menni és nem hatott meg Bill kérése sem. Nem bírtam volna nagyanyánk szemébe nézni anélkül, hogy nem ordítom le a fejét. Iszonyatos haragot éreztem, ami nem akart elmúlni. Sőt egyre nagyobb lett. A kevéske zsebpénzünket össze dobtuk és beültünk az egyik lepukkant kocsmába egy-egy kólára. Néztek is minket a pultot támasztó helyi alkoholisták, de szólni egy sem mert, pedig vártam, hogy neki állnak majd kötözködni. Nem így történt, mindenki a saját dolgával törődött, mint ahogy mi is Billel. Bár sok újat nem tudtunk hozzá fűzni a hallottakhoz. Bill fárasztó módon a magáét fújta, hogy nagyanyánk biztos jót akart és hogy nem tudhatjuk mi történt annak idején, meg persze gyakran hangoztatta, hogy induljunk már haza. De én fütyültem rá. Mikor a kóla elfogyott és kezdtük magunkat unni, ismét útnak indultunk és mentünk tovább. Úgy sétálgattunk, mint akiknek baromi sok ideje van, nem keresi őket senki és nem fázik. Egy ideig a busz megállóban is álldogáltunk és eszembe jutott, mikor a busz lerakott ebben a nyavalyás faluban. A legjobb lett volna szépen megvárni a következő járatot ami vissza visz Lipcsébe. Nagyon sok idegességtől megkíméltem volna magam ha így teszek. Aztán Billre néztem, amint fagyoskodva húzta össze magát és egyszerre elfutott valami melegség. Megtehette volna hogy haza megy, mégis még mindig velem volt...Hiszen ő is ugyanazt élte át amit én. És ha én, teszem azt megpattantam volna, ezzel az egész mocskos hazugsággal egyedül kellett volna szembe néznie...Mondjuk, amúgy sem tudtam volna megszökni, egyrészt, nem lett volna hova mennem, másrészt, pénzem sem sok volt. Akárhogy is nézzük, egyelőre itt ragadtam...
- Na gyerünk ! - szólaltam meg hirtelen és elindultam.
- Hova megyünk már megint ? - kérdezte Bill fáradtan.
- Ihatnánk még egy kólát. Van pénzed ? - kérdeztem vissza.
- Sajnos nincs már nálam több pénz. - válaszolta Bill.
- Szívás.- mondtam.
- Nem mehetnénk most már haza ? Lassan teljesen besötétedik, azt sem tudjuk hol vagyunk és mivel nem hoztunk mobilt, a nagyi el sem tudja képzelni merre lehetünk...
Megálltam és küldtem egy megvető pillantást ikremnek.
- Na ez az ami végképp nem érdekel Bill. A mi drága nagyikánk ! Tehet egy szivességet ! De mondtam már, te nyugodtan haza fáradhatsz és nyalizhatsz tovább neki...
- Nélküled nem megyek ! - vont vállat Bill és most ő ment előre. Tényleg kezdett sötét lenni és fogalmam sem volt hol járhatunk, a szürkületben az utca táblákat sem láttam jól. Egyik ház felől viszont hangos zene ütötte meg a fülemet. Billre néztem, aki szintén vissza bámult rám. Aztán mentünk tovább a sötétben a szinte egyformának tűnő épületek mellett. A zene egyre hangosodott, ahogy közeledtünk egy hatalmas narancs színű házhoz. Sikongatások és röhögések hallatszottak ki a fény árban úszó ablakok mögül. Két fiú érkezett ekkor a ház elé, kezükben chips meg üdítő. Furcsán végig mértek minket, majd csengetés nélkül benyitottak és egyenesen végig mentek a kerten.
- Mi a franc ? - kérdeztem hangosan és megálltam a kerítés előtt, majd az egyik utca lámpa fényében megpillantottam a kapun lévő névtáblát: Schreibert. Olyan képet vágtam mint aki citromba harapott.
- Ezt biztos nem szándékosan csináltad, ugye Bill ? - kérdeztem gúnyosan.
- Mármint mit ? - értetlenkedett testvérem.
- Ne add az ártatlant, te jöttél elől, nem is sejted hova hoztál ? - érdeklődtem.
Bill a fejét rázta. És éppen készültem valami nem túl szalon képeset mondani neki, mikor egy férfi jött ki a házból.
- Sziasztok fiúk ! A buliba jöttetek ? - kiáltott nekünk oda vidáman.
Jól szituált fickó volt. Fekete hosszú szövetkabát, jól fésült haj, barátságos ábrázat, olyan üzlet ember féleség. Valahogy mindig ilyesminek szerettem volna látni az apámat is. Nem feleltünk, megszeppenve álltunk a kerítésnél. A férfi mosolyogva jött oda hozzánk.
- Én Hans Schreibert vagyok, Britta apukája. Ti meg biztos az új fiúk, az ikrek, akik a nagymamájuknál laknak. Britta mondott rólatok ezt-azt...
Láttam, hogy Billnek akkor lett világos hova is keveredtünk.
- Jó estét. - köszöntünk a pasinak szinte egyszerre.
- Britta nagyon fog örülni nektek, azt mondta, nem biztos, hogy itt lesztek. Gondolom Emma asszony szigorúan tart titeket...
- Ki lehet bírni. - legyintettem és elborult a tekintetem a nagyi nevének említésekor.
- Gyertek be, ne álljatok kint. - invitált minket barátságosan Hans és szélesre tárta a kaput.
- Mi nem...- kezdte volna Bill, de én közbe vágtam.
- Köszönjük. - és beléptem a kapun. Hátra néztem. Ikrem döbbenten pislogott párat, majd gyorsan utánam jött. Óriási kert terült el előttünk. Volt ott minden. Szökőkút, hófedte pázsit szobrokkal. És mindezek mögött állt a hatalmas három szintes ház, ami valószínűleg a legnagyobb lehetett a faluban.
- Nem semmi.- jelentettem ki halkan, Bill is csak ámulva bólogatott.
Eközben Hans kinyitotta a garázs kaput és kiállt a kocsijával. Billel szájtátva figyeltük a grafit szürke Audit.
- Örülök hogy találkoztunk.- mondta még a férfi a kocsi ablakából.
- Mi is.- nyögtem ki.
- Na végre Hans ! Indulhatunk már ? Tudod hogy asztalt foglaltattam Magdeburg legjobb éttermében. - viharzott ki a házból egy hidrogén szőke nő bundában. Nem kellett sokat találgatnom, hogy rájöjjek ő Britta anyja. Hans kiszállt az autóból és előzékenyen besegítette az igencsak morcos nejét.
- Nyugalom drágám, oda érünk ! Fiúk, ő itt a feleségem Anna.- mondta még közben. A szőke nő futó pillantást vetett ránk, majd biccentett.
- Menjünk már ! - mondta köszönés helyett.
Hans intett nekünk és beszállt az autóba.
- Érezzétek jól magatokat nálunk - ezzel elhajtottak. Csak néztünk utánuk Billel, aki másodpercek múlva szemrehányóan fordult felém.
- Ezt mégis hogy gondoltad ? Nem azt mondtad, nem jövünk a buliba ?
- Most mit aggódsz ?! Meggondoltam magam ! Addig sem fagyoskodunk. Különben meg, nem te akartad ezt mindenáron ? Hát tessék, valóra váltottam az álmod. - mondtam fölényesen és elindultam befelé.

- De én már nem akarok itt lenni, haza szeretnék menni - vágott a szavamban ikrem.
- Mondtam már, hogy nyugodtan elmehetsz, nem foglak hiányolni. - morogtam.
Bill megbántva nézett rám, de én egy váll rándítással elintéztem és a lépcsőkön felballagva benyitottam a házba. Hangos zene és cigaretta füst csapott meg. A hatalmas nappaliban mindenhol emberek, osztály társak és teljesen ismeretlenek egyaránt. Leraktuk a kabátokat és tétován néztünk körbe Billel, amikor is feltűnt Britta, aki sikoltozva rohant hozzánk.
- Istenem ! El sem hiszem ! Hát itt vagytok ! - borult a nyakunkba. Az összes haja az arcomba zúdult, a baromi erős parfümjétől meg könnybe lábadt a szemem.
- Érezzétek otthon magatokat ! Az asztalon van pizza, meg más finomságok.
- Oké.- töröltem le az arcomról Britta rúzs nyomait.
- Ja és apámék elhúztak, úgyhogy elő lehet venni a piákat ! - ordított a nappali felé Britta. Kisebb üdvrivalgás követte a bejelentést és hallottam pár pezsgős üveg pukkanását.
- Nagyon szép a házatok. - mondta Bill.
- Köszi. Nézzetek szét nyugodtan. Ha lubickolni akartok, hátul van a fűtött medence. És van szaunánk is. Bulizzatok ! - vigyorodott el a lány és elvegyült a tömegben.
- Menjünk beljebb.- tanácsoltam Billnek mert ciki volt az ajtó mellett állni. A táncoló, beszélgető embereket kikerülve araszolgattunk előre, hallgatva a hangos zenét. Sokan voltak, de annyira mégsem, hogy Romanék ne találjanak meg bennünket.
- Kaulitz ! - kiáltott utánunk Roman, mikor elmentünk előttük. Billel egyszerre fordultunk meg. Gúnyosan elhúzta a száját és felém bökött.
- Igen...te...gyere már ide !
Bill elkapta a karomat.
- Ne Tom ! - kérte ijedten.
- Nyugi ! Mindjárt vissza jövök ! - csitítottam és lefejtettem a kezét magamról, majd oda mentem Romanékhoz.
- Mit akarsz ? - kérdeztem.
Roman kinyitotta az egyik szoba ajtaját és bement. Martin és Dominic követte. Billre sandítottam, aztán én is beléptem a szobába, ami valószínűleg Britta apjának a dolgozó szobája lehetett, az elegáns bútorokból és a plafonig érő könyves polcból ítélve. Martin elfordította a kulcsot a zárban. Roman pedig felpattant az író asztalra.
- Elmondod, minek rángattál be ide ? - néztem rá kérdőn.
- Ne türelmetlenkedj már kiscsávó. - röhögött Dominic.
Roman elterpeszkedett az asztalon és belekezdett a mondandójába.
- Az ebédlő beli akciód meglepő volt Kaulitz. Persze betudom annak, hogy informálatlan vagy a személyemet illetően. De kétség kívül bátor húzás volt nekem ugranod. Elismerésem...- mondta Roman. Meglepődtem a szavain, de igyekeztem nem mutatni.
- Hova akarsz kilyukadni ?
- Arra, hogy lehet, nem is vagy reménytelen eset és még lehet belőled valami. Ha nem járkálnál mindig a langy meleg kinézetű testvéreddel, talán még lóghatnál velünk is. Mi mindig kitalálunk valamit, hogy ne unatkozzunk, azon kívül a suliban mindenki tart tőlünk és tisztel minket. Na, akarsz te is tiszteletet ? - húzta fel a szemöldökét Roman.
Talán soha vissza nem térő ajánlatnak kellett volna tekintenem a kérdést, de egyáltalán nem volt kedvem ahhoz, hogy ezekkel a barmokkal töltsem az időmet. Nem látszottak megbízhatónak, és szerintem nem volt megbízható a barátságuk sem, olyan srácok voltak, akiknek nem lehetett tudni mi jár a fejében.
- Felejtsd el ! Sosem lennék a haverotok ! És Billt hagyd ki ebből ! - fortyantam fel.
- De nagy az arcod...- ordította közbe Dominic.
- Amíg be nem verjük ! Majom ! - toldotta meg Martin.
Roman leszállt az asztalról.
- Te tudod, nem erőltetem. Ha neked jobb, hogy mindenki rajtad, na meg az idióta tesódon röhög. Hát legyen ! Nem vagy olyan menő Kaulitz...Gondoltam, hogy gyáva leszel...Kár volt rád az időmet vesztegetni...
- Nem vagyok gyáva ! - ráztam meg a fejemet.
- Az ijedt kisfiú a gyerek otthonból... - vihogta Dominic.
- Most biztos szalad haza sírni a nagymamihoz. - poénkodott Martin is.
Roman csendre intette őket, majd ismét hozzám fordult.
- Ez a te ügyed Kaulitz, ha neked ez így jó, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit és ha tudni akarod, nem haragszom, sőt...kapsz tőlem valamit...- és Roman a zsebébe nyúlt. Egy zacskót vett elő, abból pedig egy fehér tablettát és felém nyújtotta.
- Ez mi ? - kérdeztem.
- Ha kipróbálod, megtudod. - felelt gúnyos hangon Roman.
- Kipakoltad anyád gyógyszeres szekrényét ? - csóváltam röhögve a fejemet.
- Nem mindegy mi az ? Úgysem mernéd bevenni ! - szólt közbe Martin.
- Azt hiszitek beijedek egy C vitamintól ? - forgattam meg a szemem és kikaptam Roman kezéből a tablettát. Majd anélkül, hogy átgondoltam volna, valóban mi az, bevettem és lenyeltem.
Dominic és Martin össze röhögtek, Roman arcán meg az előbbi gúnyos vigyor volt. Az ajtóhoz ment és kinyitotta.
- Jó szórakozást ! - mondta még.
- Ti hülyék vagytok ! - ezzel kiléptem az ajtón. Bill rögtön mellettem termett.
- Mit akartak ? - kérdezte.
Nem akartam belemenni Roman "nagyszerű" ajánlatába, abba meg főleg nem, hogy gondolkodás nélkül lenyeltem valami Istenverte tablettát, amiről gőzöm sem volt micsoda.
- Semmit. Csak a szokásos.- válaszoltam. Bill hitetlenkedve nézett rám.
- Tom...
- Most mi van ? Miért bámulsz rám így ? Inkább igyunk valamit ! - ajánlottam és a nappali egyik sarkában lévő bárpulthoz mentem, ahol mindenféle italok sorakoztak. Elvettem egy műanyag poharat és vodkát töltöttem bele, aztán meg narancs levet. Bill szótlanul állt mellettem és nézte, ahogy szinte egy szuszra megiszom az italt.
- Te nem kérsz ? - kérdeztem, miközben újabb vodkát öntöttem a poharamba.
- Menjünk haza ! - mondta válasz helyett ikrem. Kezdett elegem lenni a nyavalygásából és a szomorú ábrázatából. Ha már betettem a lábam ebbe a hülye buliba, hagyhatná, hogy jól érezzem magam, legalábbis a körülményekhez képest.
- Bill, nem lehetne, hogy egy percre befejezed a nyivákolást ? Miért vagy ilyen seggfej ? - kiáltottam rá. Össze rezzent.
- Ne haragudj...- kezdte, de végig sem hallgattam.
- Lazíts már, most nem lát a nagyanyánk, mit vagy ilyen ideges ! Vagy tudod mit, nyávogj továbbra is, de én nem hallgatom ! - ezzel felkaptam egy fél üveg italt és ott hagytam Billt. Hátra sem néztem, pedig hallottam még a hangját, de a hangosan szóló zenétől nem értettem mit mond. A táncolók felé igyekeztem. Az alkohol jól esően melegített belülről és egyáltalán nem rágódtam a gondjaimon. Újra és újra meghúztam az üveget, amiben már nem is tudom mi volt. És csak néztem a tömeget, a zene mintha a belsőmben lüktetett volna. Egy ismeretlen fekete hajú lány jött nekem véletlenül. Ránéztem, mire vigyorogva körbefont a karjaival, mintha évek óta ismernénk egymást. Össze szűkített szemekkel vizsgálgattam az erősen kifestett arcát és a mindent megmutató ruháját. Hagytam, hogy hozzám simuljon. Az üveg után nyúlt, amit a kezemben tartottam, nem tudom mit akart, inni belőle, vagy csak közelebb hajolni, de elrántottam a kezemet és félre toltam magamtól.
- Kopj le ! - mondtam neki dühösen.
- Hé ! - kiáltott fel meglepetten, de nem reagáltam rá. A fürdőszoba felé mentem és szinte beestem az ajtón. Szerencsére nem volt ott senki. Körbe néztem a bordó és fehér csempéken és a hatalmas sarokkádon, majd a  víz csaphoz botladoztam. Leraktam rá az üveget és megmostam egy kis vízzel az arcomat. Aztán a tükörben röhögtem a saját kábult képmásomon. Az egész fürdőszoba imbolygott és nagyon melegem volt. Sosem éreztem még így magam, ez több volt mint pár alkoholos ital hatása. Kezdtem biztos lenni abban, hogy Romanék fehér tablettája nem egy egyszerű nyugtató, vagy hasonló szer volt. Hanem valami más. Valami, amitől kiesett minden, amitől elmosódott az idő és tér fogalma. Nem tudom, mióta állhattam már a tükörrel szemben és nézhettem a semmibe, amikor kopogtak. Nem reagáltam, így még két kopogás után, váratlanul nyílt az ajtó és Natalie lépett be rajta. Megállt az ajtó mellett és mosollyal az arcán méregetett engem.
- Nem látod, hogy foglalt ? - förmedtem rá, de ez cseppet sem bántotta meg. Lassan lépdelt oda hozzám.
- Be vagy állva ? - kérdezte és megállt előttem pár centiméterre.
Felröhögtem.
- Olyasmi...
- És rosszul vagy ? - kíváncsiskodott.
Vállat vontam.
- Egy kicsit szédülök...
Éreztem Natalie kezét a mellkasomon, aztán a derekamon, de nem váltott ki belőlem meglepődést. Az a mosolya, amivel bejött és engem nézett nagyon emlékeztetett az otthonban lakó lányok kiéhezett mosolyára. Egyre szorosabban ölelt, én meg kretén módon vigyorogtam. Nem ellenkeztem, amikor a nyakamat csókolta meg és akkor sem mikor a számhoz hajolt. Coca-cola és cseresznyés rágó íze volt az ajkainak. A nyelve finoman siklott be a számba. A keze már a hátamat simította, én meg a combjain futtattam végig az egyik tenyeremet. Először azt hittem a bőre olyan selymes, de aztán rájöttem, hogy harisnya van rajta.
- Szexin csókolsz Tomi...- suttogta a számba Natalie kihívó mosollyal. Ezen megint csak nevetnem kellett. Annyira nem voltam önmagam. Egy erőtlen rongy babára hasonlítottam leginkább, akivel azt tesznek amit akarnak. A szemem előtt össze folytak a színek és a kinti zenét is elviselhetetlen zajnak hallottam, a torkom kiszáradt, a szívem őrült mód lüktetett, a talaj meg már majdnem kicsúszott a lábam alól. A fürdőszoba szekrénynek dőltem, a fejemben mintha egy fúró zaja hallatszott volna. Tompán érzékeltem a külvilágot, pedig Natalie kezei igen csak a nadrágom fele jártak.
- Minden rendben ? - kérdezte Natalie. Olyan volt, mintha nagyon messziről hallottam volna a hangját. Szaporán ráztam a fejem és kibontakoztam az öleléséből, majd lecsúsztam a földre.
- Semmi sincs rendben. - néztem fel rá. Látszott rajta, hogy nem érti mit beszélek. De hát én sem értettem, mi a francot keresek egy fürdő szobában, egy vadidegen lány ölelésében. Fura hiány érzetem támadt. Másodpercek alatt végig cikázott rajtam a felismerés.
- Bill ! - mondtam.
Teljesen megfeledkeztem róla. Ő egész délután és este hűségesen követett, én meg tuskó módon leordítottam, aztán ott hagytam. Ki tudja, mi lehet vele. Mi van, ha Romanék most épp vele szórakoznak ?! De nagy barom vagyok...
- Tessék ? - meresztett nagy szemeket Natalie.
- Kiment a fejemből...- sóhajtottam és feltápászkodtam a földről.
- Hova mész ? - Natalie próbált megölelni, de én elhúzódtam tőle és a fal mentén tapogatózva kitámolyogtam a fürdő szobából.
Újra az az rettentően hangos zene és a szinte maró cigaretta füst hasított az arcomba, úgy, mintha egy kés lenne. Néztem a táncolókat, a beszélgetőket, a szemem ikremet kereste.
- Bill ! - azt hittem kiáltok, de valószínűleg csak suttogtam, nem jött hang a torkomra. Rémülten kapkodtam a fejem ide-oda, aztán megláttam Billt az egyik sarokban egy fiúval beszélgetni, aki talán az osztályunkba járt. Elöntött az izzadtság és a megnyugvás. Hát nem lett baja...Sóhajtottam egy nagyot és éreztem, hogy lassul le az előbb olyan hevesen dobogó szívem. Elindultam feléjük, amikor is valaki a pulóveremet megfogva vissza rántott.
Dominic állt velem szemben fenyegető tekintettel.
- Mi a jó eget csináltatok te meg Natalie a fürdő szobában ? - támadt nekem.
- Mi van ?!
- Őt én akarom megdugni ma este. Ki engedte meg, hogy rámássz te kis pöcs ?! - ordította Dominic.
Már jó páran felénk néztek. Valahonnan előkerült Roman is és mint valami király leült a lépcső feljáróra, hogy premier planban nézze az eseményt.
- Te félre beszélsz...Ajánlom, ne igyál már többet. - mondtam gúnyosan. Dominic a falnak tolt.
- Ne szellemeskedj, mert szétütlek ! Tudod jól miről beszélek, ne add a hülyét ! - fenyegetőzött.
A zene hirtelen elhallgatott és minden szempár ránk szegeződött. Oldalra néztem és láttam Billt halálra ijedten. Britta akkor ért oda. Nem akarhatott botrányt, mert felcsattant.
- Mi a franc folyik itt ?
- Dominic vs. Kaulitz ! - felelte Martin, páran felnevettek. De Britta nem tartotta ezt humorosnak.
- Na ne...nem fognak itt egymásnak esni ! Csinálj már valamit ! - kérte Romant, aki csak röhögött.
- Én ? Majd elintézik egymást közt...
Újra Billre néztem. Le lehetett olvasni a szájáról, amint a nevemet mondja. Éreztem, ahogy Dominic megszorítja a karomat.
- Valld be, hogy megkefélted Natalie-t !
Natalie, aki megtehette volna, hogy cáfolja az egészet, csak karba tett kézzel állt és diadalittasan mosolygott hajlakkal tökéletesen beállított hajtincsei alól. Számára tök mindegy volt, ki mit gondol. Láttam, hogy Dominic tiszta ideg, őrült szikrák voltak a szemében, úgy állt ott támadásra készen, mint valami véreb. Izzadtság csepp gördült le a homlokomról. Tudtam, hogy meg kellene mondanom az igazat, vagy legalább tiltakozhattam volna, de csak egy öntelt vigyorra és bunkó beszólásra futotta tőlem.
- És ha igen ? Egész jól érezte magát...vagyis engem...
Dominicnak ennyi kellett, hogy nekem támadjon.
- Te rohadt kis fattyú ! Most megkapod ! - üvöltötte és teljes erejéből rám vetette magát. Hirtelen ugrott, én pedig le voltam lassulva. A lendülettől feldöntöttem egy pár széket. Többen felsikítottak és hallottam, ahogy Britta hisztérikusan rikácsol.
- Azonnal fejezzétek be ! Mert rátok hívom a zsarukat...
- Azt hiszed neked mindent szabad ? - Dominic magához rántott és az arcomba ütött. Éles fájdalom hasított a szemeimbe és éreztem a vér ízét a számban. A zajok között most tisztán hallottam ikrem hangját.
- Ne !
Félelemmel telve csengett.
Próbáltam védekezni, de esélytelen voltam. Dominic nem volt különösebben erősebb nálam, de én kábult állapotban könnyű célponttá váltam.
- Na most pofázz, hogy megdugtad Natalie-t ! - Dominic újra ütött. Összegörnyedtem és térdre rogytam. Vér kezdett csöpögni az orromból.
- Atya ég, az egy méreg drága szőnyeg ! - sikítozott Britta.
Dominic győztes képpel állt fel a földről.
- Nem voltál nagy ellenfél, de remélem tanultál a leckéből te balfasz...
Nem feleltem. A fejem zúgott. Néztem a vércseppeket szaporán cseppenni a szőnyegre.
- Kaulitz, takarítsd fel a mocskodat ! - kiáltotta Martin. Halk zúgolódás támadt, mindenki lesajnáló pillantásokat mért rám. Elfordítottam a fejem és az egyre véresebb szőnyeget kezdtem el bámulni. Könnyes lett a szemem.
- Most már elég lesz...vissza a zenét ! - szólalt meg Roman unott képpel. Talán nagyobb show-ra számított és most csalódnia kellett. És mintha az egész buli miatta lenne, újra zene töltötte be a helyiséget, úgy mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna. Zajokat hallottam körülöttem. Többen átléptek felettem és fél méterrel arrébb már táncoltak is. Én meg ott térdeltem a földön, az orrom vérzett, a fejem sajgott és mindenkinél jelentéktelenebbnek, megalázottabbnak éreztem magam. Nem az bántott, hogy Dominic helyben hagyott, valami más fájdalom szúródott belém. A szívem kellős közepébe...
Gyengéd érintést éreztem a hátamon. Bill volt az. Kezében a kabátommal és egy papír zsebkendővel, hogy letöröljem az arcomat. A tekintete biztonságot sugárzott. Azok után, ahogy bántam vele, egyáltalán nem láttam haragot a szemében. Olyan nagyon jó volt akkor, hogy ott van, hogy láthatom...El sem lehet mondani.
- Gyere. - mondta és felsegített a földről, miután megtöröltem vérző orromat.
- Köszönöm. - suttogtam hálásan és olyan szorosan kapaszkodtam a karjába, ahogy a kisgyerek szorítja az anyját. Bizonytalanul álltam fel és vettem magamra a kabátomat. Aztán elindultam Billt követve kifelé a házból. Néhány, a bejáratnál álldogáló emberen kívül, valószínűleg észre sem vették, hogy elmentünk. Megszédültem, ahogy kiérve a hideg levegő az arcomba vágott. Bill lesietett a lépcsőkön. Látszott rajta, nagyon gyorsan el akarta hagyni a helyszínt. Imbolyogva mentem utána én is. Rövidesen kívül voltunk Brittáék udvarán, de a zene még mindig a fülembe csengett, mintha örökre az bevésődött volna az agyamba.
- Szerintem nagyanyánk már agybajt kapott, hogy hol lehetünk. Biztos elkezd balhézni.- jegyeztem meg, ahogy lépkedtem ikrem után.
- Túl éljük. - vágott a szavamba Bill.
- Fázom...- suttogtam Billnek.
- Nem sokára otthon leszünk. - mondta erre Bill.
- Te tudod merre menjünk ? - kérdeztem vissza és neki dőltem az egyik kerítésnek. Nagyon fájt a fejem.
- Nem mondhatnám, de nem olyan nagy falu ez, valahogy vissza találunk a nagyihoz. De ne állj meg kérlek. - felelte ikrem.
- Oké. - bólintottam fáradtan és ismét neki indultam, de két lépés után elvesztettem az egyensúlyomat, mintha az erő kiszállt volna belőlem, hirtelen térdre estem. Bill ijedten ugrott oda hozzám.
- Mi történt Tom, megbotlottál ?
- Nem tudom... - motyogtam és a lábam előtt lévő piszkos fehér havat figyeltem, ahogy pirosra festi az orromból ismét meginduló vér.
- Segítek...- nyújtotta a kezét Bill, de minden erőm elhagyott és a kezeim nem engedelmeskedtek. A könnyek folytogattak és alig kaptam levegőt. Ismeretlen érzés, valami mérhetetlen nagy rettegés fogott el, de nem tudtam az okát.
- Nem megy...
- Ne csináld. - Bill hangja elcsuklott.
- Nem megy...- ismételtem meg az előbbit.
- Halálra rémisztesz...- mondta ikrem.
- Figyelj, nem akartam olyan segg lenni veled ma este, nem ezt érdemelted...- nyögtem halkan.
- Ez most nem számít, csak gyere, induljunk haza ! - karolt belém testvérem, de a kezem erőtlenül hullt le magam mellé.
- Sajnálom... - mondtam még és a szemem előtt kezdtek össze folyni a színek. A hangokat is távolibbnak és halkabbnak észleltem. Csak Bill szorítása volt erős, amint a kezemet fogta és közben sírásba hajló hangon kétségbe esetten kiáltozott.
- Hallasz ? Istenem...Szólalj már meg Tom ! Segítsen valaki ! Hívjanak mentőt !
Aztán elsötétült minden.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése