Gúnyosan elmosolyodtam, de úgy hogy nagyanyánk ne vegye észre. Jó kérdés. Hogy mi folyt a nagyi távollétében a háta mögött ? Vér...Elég rendesen. Hihetetlen, de csak ez az idétlen válasz jutott az eszembe, miközben izzadt tenyereimet többször a nadrágomba töröltem. Szerintem ezer méterről lerítt rólam, hogy valami nem okés. Nem bírtam nagyanyánk szemébe nézni, helyette a padlót és az ágyat tanulmányoztam nagyon behatóan. Annyira lebénultam az egésztől, hogy sem kellőképpen pánikba esni, sem valami ésszerűt kitalálni nem tudtam. Lehet, hogy a nagyi mégsem olyan lemaradott és régi vágású öregasszony ? Lehet, hogy összerakta a képet és rájött mit tettünk ? Mert ha így van, számunkra itt a világ vége...Azt hiszem...
- Most miért hallgattok ?! Feleljetek végre ! - rivallt ránk a nagyi türelmetlenül.
Felelni...Ha az olyan egyszerű lenne...
- Ne nézzetek hülyének fiúk, mert nagyon nem vagyok az. Tisztában vagyok a mai rohanó élettel, és azzal, hogy semmi sem olyan mint gyermekkoromban. Kifordult világ ez amiben élünk, a tv, újságok mind butaságokkal tömik a fiatalok fejét...
- Mi nem nézünk hülyének...- szólalt meg rekedt hangon Bill nagy sokára és lángvörös volt az arca. Az enyém nem különben. Mire akarhat a nagyi kilyukadni ? Mivel van tisztában ?
- Dehogyisnem ! Most is csak ültök itt és terelitek a szót. Holott legegyszerűbb az lenne, ha végre elmondanátok az egészet. Mert gyanítok valamit, de a ti szátokból akarom hallani.
Talán meg akartam szólalni, de a nagyi szavaitól elment a hangom. Ennyire nyilvánvaló lenne minden ? Sóhajtottam egy hatalmasat és gondterhelt arccal ültem ott tovább. Nem volt nagyon mondanivalóm, ötletem meg még annyi sem, hiába igyekeztem a fejemben sorra venni, hogy reagálok majd ha nagyi előhozakodik a ténnyel, miszerint tud arról, hogy én és az öcsém hetek óta vérfertőző viszonyt folytatunk, ami éjjel be is teljesedett. De a bénultság még mindig rajtam volt és tudtam, hogy kínomban röhögni fogok, ha kimondja. Vagy sírni...Még ez is előfordulhat.
A nagyi ismét megszólalt.
- Hát még mindig csak hallgattok ? Pedig túl sok van már a számlátokon. Ne feledjétek...
- És most bezsarolsz minket ? Ha nem beszélünk repülünk innen, vagy mi ? - vágtam közbe idegesen. Nagyi megvetően nézett rám.
- Nekem nem szokásom zsarolni Tom. Az ilyen kisstílű viselkedés távol áll tőlem, vigyázz mit beszélsz !
Flegmán vállat vontam, de közben a szívem majd kiugrott a helyéről és csak az az egy szó lebegett a szemeim előtt, hogy biztosan tudja ! Tudja ! A nagyi mindent tud ! Akármilyen lehetetlennek is tűnik, de valahogy rájött és most válaszokat követelt tőlünk...Felfordult a gyomrom, és legszívesebben kimentem volna, hogy hányjak. Az idegesség szorította a mellkasomat, alig tudtam levegőt venni és fájt a nyelőcsövem is.
Nagyanyánk elénk hajította a vérfoltos törölközőt, majd karjait keresztbe fonva a mellkasán megszólalt.
- Húzzuk itt még egymás idejét, vagy beszéltek ?!
Totál a sírás kerülgetett, de azt hiszem Billt is. Csak nyelt nagyokat és szaporán pislogott, hogy ne látszódjanak a könnyei a szemében. És mindketten a törölközőt bámultuk, mintha oda lenne írva a válasz. És végül is, ez így volt. Azok a vércseppek voltak néma válaszok a kérdésre, hogy mit csináltunk tegnap. Hát mi is ilyen némán hallgattunk a testvéremmel. És magunkban többször szembesültünk a tényekkel, a törölközőn lévő vörös vér képében.
- Szóval ? - törte meg a csendet nagyanyánk.
Én is nyeldestem a könnyeimet és zavaromban az ajkamat harapdáltam, olyan forró volt az egész testem, mintha lázas lennék. Ez annyira abszurd helyzet volt, amilyennel nem találkoztam még életemben. Hogy lehet ebből kimászni ?! Egyáltalán, van innen szabadulás ?!
- Sajnos sejtem mit műveltek fiúk, és elborzaszt a gondolat is. Ez tűrhetetlen, undorító. Nem találok szavakat, fel nem foghatom az egészet. Kétségbe vagyok esve. - nagyanyánk szavai mind lesújtóak voltak és nem tudtam az ellenkezőjét állítani, még ha igazából nem is úgy éreztem, ahogy ő.
- Miért kell ezt csinálni ? Mi ebben a jó ? Én mindig azt hiszem, már több meglepetést nem okoztok nekem, de folyton tévedek. Ezt viszont nem feltételeztem volna rólatok. Hát milyen lelki világotok van nektek ? - tárta szét karjait nagyi.
- Mi csak...- mondta Bill, de elhallgatott és elkezdett mondata egy szomorú sóhajba torkollott. Talán mert ő sem találta a megfelelő szavakat.
- Fiúk ébredjetek fel ! Nagyon nagyon rossz amit csináltok. Hiszen ez elítélendő ! Ez bűn ! A pokolban akartok elégni ?
- Sajnálom ! Nagyon sajnálom ! - kiáltott fel ekkor Bill elkeseredetten. Kikerekedett szemekkel néztem rá és láttam, hogy megtört. A nagyi szavai frankón megtették a hatásukat. Ezt a csatát elvesztettük, még önmagunk felett is.
- Bill fejezd be, ne csináld ezt...- suttogtam neki alig hallhatóan, de magam sem hittem, hogy bármivel tudom menteni a helyzetünket. Szavaim pedig süket fülekre találtak. Ikrem teljesen kikészült, nem bírta a feszültséget és nagyanyánk szövegét. A könnyek szaporán folytak végig az arcán, nem győzte törölgetni.
- Ne haragudj Tom...- szipogott, bánatos szemekkel rám meredve.
Nagyi meglepődött Bill hirtelen érzelem kitöréstől.
- Most meg már sírsz ? Akkor kellett volna sírni, mikor ezt a szörnyűséget megléptétek. Akkor nem szólalt meg a lelki ismeretetek ? - kérdezte kissé gúnyosan és láttam rajta, hogy győztesnek érzi magát.
- Oké, most már békén lehet hagyni Billt. - morogtam az orrom alatt és ikrem ágyához sétáltam.
- Neked nincs semmi mondanivalód Tom ? - szólt utánam nagyi fölényesen.
Leültem Bill mellé és egy másodpercig hezitáltam, átöleljem e, de aztán csak férfiasan gyengéden megveregettem a vállát. Ettől persze nem nyugodott meg, a teste ugyanúgy rázkódott a vissza fojtott sírástól, én meg egy szar alaknak éreztem magam, de egyszerűen nem ment, hogy a karjaimba zárjam. Akkor nem, viszont istentelenül hiányzott egy szál cigi a számból, na meg egy pohár konyak, de ehelyett egyik oldalon nagyi nézett velem farkas szemet, a másikon meg a testvérem sírdogált halkan. És nem sok választott el, hogy én is rá ne kezdjek, de azért össze szedtem magam és bár szédültem meg izzadtam, remegett minden tagom, de csak magamra húztam az érdektelenség álcáját.
- Mégis mit mondhatnék még ? Te már közölted, hogy mindent tudsz. Elmondtad, hogy ez undorító és még felháborító is. Mi egyebet tehetnék hozzá ?
- Egy cseppet sem bánod, nem szégyelled ? - kérdezte a nagyi felháborodottan.
Billre néztem, aztán össze kapartam csapongó, zilált gondolataimat és belekezdtem.
- Te ezt nem értheted, azt reagálod rá, amit a világon mindenki, hogy visszataszító. De te nem egy gyerek otthonban élted az életedet. Nekem csak Bill van, mindig is csak ő volt, ahogy neki meg csak én voltam. Ő az iker öcsém, aki ugyanolyan mint én, és mégis más. Nem tudom jobban elmondani és érzékeltetni, de fura kapcsolat van közöttünk mindig is, még akkor is ha távol voltunk egymástól. Ez a kötelék az itt töltött idő alatt napról napra szorosabb lett. Csak egymásra számíthattunk, a suliban kiközösítettek minket, egymás nélkül magányosak vagyunk, mert senki nem törődik velünk. Együtt viseltük a megaláztatásokat, együtt szomorkodtunk, nevettünk, együtt vívtuk meg mindennap a háborúinkat az elutasítás ellen. Együtt...Mint általában mindig...És amit csináltunk, azt közös elhatározásból tettük és igen, egy kívülállónak borzasztó, talán rettenetes is, de nekem sokat jelentett, különleges volt...
- Nektek segítségre van szükségetek ! - kiáltott fel a nagyi rémülten.
Most már nekem is elő bukkant egy könny a szememből. Nem tudtam tovább játszani a kemény srác szerepét. Olyan nagyon elveszettnek éreztem magam. Bill hálásan pillantott rám, láthatóan jól estek neki az előbb elhangzottak. Nem tudom mit várt, hogy azt mondom ocsmányság volt tőlünk az egész és halálosan szégyellem ?! Hát nem ! Lehet, hogy az elmúlt éjszaka ambivalens érzelmeim voltak az egésszel kapcsolatban, de már akkor is tudtam, hogy szeretem Billt és ez átsegít mindenen. Vagyis majdnem mindenen. Mert a nagyanyánk nyilvános vallatásán és a tényen, hogy tud az egészről, szerintem semmi sem segíthetett.
- Hát sajnálom. Többet nem tudok most mondani...- mondtam halkan és éreztem, hogy fut végig a könny az arcomon. Össze szorítottam a számat és a szememhez kaptam, hogy útját álljam a többi kitörni készülő könnycseppnek. Bill mellettem ugyanígy az arcát törölgette és a feszült csendben csak halk sóhajaink hallatszottak. Nagyanyánk értetlenül forgatta a fejét.
- Tom, mégis hogy beszélhetsz így arról, ami történt ?! Szerinted mi abban a különleges, ha vagdossátok magatokat ?!
- Tessék ? - kérdeztük Billel szinte egyszerre, de nagyanyánk időt sem hagyott ledermedni, mert máris szónoklatba kezdett.
- Mert ez áll a háttérben. Tudom. Annyira egyértelmű minden. A véres törölköző, a zavaros viselkedésetek ! Nem is sejtettem, milyen érzelmek dúlnak bennetek ! Ez az amiről beszéltem, hogy a világ megmérgezi a fiatalokat. Azt oltja beléjük, hogy ezek jó dolgok ! Pedig nem azok ! Magatoknak ártani vétek ! És kérem az Istent, hogy vezéreljen titeket a helyes útra...
- Mi nem is...- dadogta Bill, de a könyökömmel oldalba vágtam, mire elhallgatott és könnyein keresztül üdvözült fejet vágott. Szó mi szó, nekem is kellett jó pár másodperc, mire felfogtam, mi a fenéről van itt szó. Marhára félre értettük egymást a nagyival. Ő a vér láttán, azt hitte egyikünk, vagy talán mindketten, pengével vagdostuk magunkat, mint a hülye emok, miközben valami sötét, idióta zenét hallgattunk és gyertyák égtek a házban. Én meg azt hittem, mikor meglátta a vérfoltokat arra jött rá, hogy Billel éjjel szeretkeztünk...Te jó ég, mekkora félre értés ! És mi mekkora balfékek vagyunk ! A gyomromban a fájdalom lassan engedett, ahogy a szívem is lassan akart megnyugodni. Még mindig izzadt volt a homlokom, és fájt a torkom. De valamit gyorsan mondani kellett. Reagálni, hogy ebbe a hazugságba ringassuk a nagyit.
- Hát...már tudjuk, hogy nem szabadott volna...- mondtam és megremegett a hangom a megkönnyebbüléstől.
- De soha többé nem teszünk ilyet. Ez hiba volt, nem ez a megoldás. - bólogatott buzgón ikrem is.
Nagyit azonban láthatóan nehéz volt meggyőzni.
- Valóban így gondoljátok ? - kérdezett vissza.
- Persze. - vontam vállat és lesütöttem a szememet.
- Nagyon felzaklatott titeket a dolog, nem gondoltam volna, hogy még sírni is fogtok. Kezdem azt hinni, hogy más is áll a háttérben...
A szemem égni kezdett és rohadtul szégyelltem azt a pár hülye könnyemet.
- Én például nem is sírtam...- tagadtam le gyorsan.
- Na persze...- gúnyolódott nagyanyánk.
- És nyugodj meg, nem áll más a háttérben, csak tudod sok volt, amit a napokban átéltünk. Britta szemétkedése, az iskolai verekedés, a felfüggesztés, a megrovó, anyánk levele, a látogatás Zielitz-ben, az hogy te leléptél...- hadartam el egy szuszra, de úgy hogy bele is melegedtem. Nagyanyánk kétkedő arcot vágott. Biztosítani kellett hogy ez a teljes igazság.
- Nagyon megsérültetek ?
- Dehogy, csak egy karcolás ! Csak pár csepp vér...- mondta Bill a törölközőre pillantva. Én sem láttam már olyan soknak a vérfoltokat, mint az éjszaka. Akkor tengernyinek és félelmetesnek tűnt.
- Melyikőtök csinálta ? - kíváncsiskodott nagyi a szobánk ajtajánál álldogálva rezzenéstelen arccal. Zavartan Billre néztem, aki vett egy nagy levegőt és magára vállalta a dolgot.
- Tom csak nézte, egyedül én voltam.
Aztán kínos csend lengte be a helyiséget. Nem volt több egy percnél, de nekem sokkal többnek tűnt, óráknak. Figyeltem nagyanyánk arcát, vajon elhitte e ezt a temérdek hazugságot, hiszen annyira nem vallt ránk ez a fajta viselkedés. Mi lesz, ha arra kéri Billt, mutassa meg a vágásait, amik nincsenek is ? Akkor bizony lebukunk és nem tudom, mivel rukkolunk elő...De aztán nagyanyánk, elunván a szótlan ácsorgást kifele indult a szobából.
- Tudom, hogy a kamaszkor kemény és az élet nem bánt veletek túl igazságosan, tudom szerintetek én is hibáztam, de ebbe nem megyek most bele. Viszont nem az ilyesmi a megoldás, ha baj van és ha beszélgetni szeretnétek, itt leszek, hogy meghallgassalak titeket. Ha szükségetek van rám, megtaláltok, de inkább jobb lenne, ha tanulnátok, minthogy ilyen beteges dolgokkal foglalkoztok. Nem akarok még egyszer tudomást szerezni ilyesmiről. Ha mégis megtudom, hogy bármelyikőtök ezt csinálja, szó nélkül elmeorvoshoz viszem. - mondta még, de hátra sem nézett. Még jó, mert látta volna hogy az arcomra van írva a véleményem. Ó, milyen drága, hogy meg akarja hallgatni a nyomorúságos életünket és ezentúl ő akar lenni a mi lelki szemetesünk. Baromira megható...De a felháborodáson kívül, már ujjongtam, hogy lezárta magában a dolgot, de nem akartam, hogy a hangomon bármi is érződjék.
- Mondtuk, hogy soha többé, semmi értelme. - szólaltam meg.
- Ajánlom is. - és nagyi már ment is lefele a lépcsőn. Vártam még pár másodpercet, aztán előbbi komor arckifejezésem, önelégült vigyorba csapott át és elterültem az ágyon.
- Azt a rohadt. Ez meleg volt...- suttogtam megkönnyebbülten és lecsuktam a szemeimet.
- Teljesen leblokkoltam, azt hittem megnyílik alattam az föld...- tette hozzá ikrem.
- Én is. Éveket öregedtem. Tényleg azt hittem, hogy rájött, hogy valahogy megvilágosodott. Hála Istennek, hogy nem így történt, bár fogalmam sincs, hogy jutott eszébe, hogy mi ártunk magunknak, de tök jó hogy így alakult. - mondtam csukott szemmel.
- Hát igen...- helyeselt Bill és mellém feküdt, de amint megéreztem a vállát az én vállamnál, úgy pattantam fel, mintha megégetett volna.
- Bocs, de ezt talán most mégsem kellene. - motyogtam zavarodottan és lekászálódtam az ágyról, majd a saját ágyam felé vettem az irányt. Felkaptam a földön lévő fizika tankönyvemet és leültem vele az ágy szélére. A szemeim előtt azonban össze mosódtak a betűk és ha lehet, most még inkább nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Egy hajszálon múlott, hogy nem dőlt romba az életünk. Remegett a kezem, ahogy a könyvet tartottam és szorongatott valami fájdalmas és egyszerre felemelő érzés. Hogy a titok mégis csak titok maradhat. Bill fél szemmel méregette a törölközőt, majd egyszer csak megfogta és kifele indult vele. Mosolyogva néztem utána és reméltem, hogy az érzések és az együtt töltött éjjel emléke, a véres törölközővel együtt nem fog a szennyes kosár mélyén landolni.
Mikor pedig eljött az este és furcsa érzésekkel mentem lefeküdni. Előző éjszaka még teljesen mást csináltunk a nagyanyánk távollétében és az sokkal jobb volt, mint álmatlanul forgolódni az ágyban. Előző éjszaka még marhára zavarban voltunk és azt sem tudtuk hova, hogyan nyúljunk. Előző éjszaka még édesek voltak a csókok és égetőek az érzelmek, háttérbe szorult az egész valós életünk. Azon az éjjelen átléptünk egy határt és új világot teremtettünk magunknak, de nem tudtam mikor lesz alkalmam ismét ebben a világban járni és Billel újra felfedezni egymást. Én már most is kívántam őt és hogy ismét érezzem a testét az enyémen, halljam a sóhajait. Óvatosan testvérem ágya felé néztem, de csak a hátát láttam, azt is alaposan betakarva. Aludt és remélhetőleg csak szép dolgokról álmodott. Én is igyekeztem hát elaludni, de azért nem ment könnyen. A nagyi nem gyengén ránk hozta a szívbajt és majdnem kimondatta velünk az igazságot. Ami tragédia lett volna, hiszen amit tettünk ezerszer súlyosabb annál, amit a nagyanyánk most feltételezett rólunk. És ha ő azon is megbotránkozott, hogy elméletei szerint, Bill pengével megsértette a csuklóját, biztos önkívületi állapotba kerülne, ha megtudná honnan is származnak azok a vércseppek a törölközőn. Szerencsére most megúsztuk, de tudtam ezentúl nagyon is óvatosnak kell lennünk, hiszen a nagyi valószínűleg jobban figyel bennünket.
Másnap reggel pedig újra hétfő lett és menni kellett a suliba. Nekem először a felfüggesztésem óta. Sosem hittem volna, hogy valaha így érzek majd, de annyira sok mindent átéltünk a hétvége alatt, hogy megnyugvás töltött el attól a tudattól, miszerint iskolában leszünk. Ahol minden dögunalom, az órák egyhangúan váltakoznak majd, de legalább nagyjából kiszámítható lesz minden. Nagyjából, mert Roman szemétkedésére azért fel voltam készülve. Az iskola előtt pár méterrel még rágyújtottam és ráérősen fújkáltam a füst karikákat az ég felé.
- El fogunk késni. - toporgott mellettem ikrem türelmetlenül.
- Még van pár perc. - szereltem le és néztem a mellettünk elslisszoló tanulókat.
- Hihetetlen vagy. - morgott halkan Bill, de a mosoly ott bújkált a szája sarkában. Vissza mosolyogtam rá és össze fonódott a tekintetünk. Csak álltunk és bámultuk egymást némán és én próbáltam olvasni Bill tekintetéből, miközben agyam lázasan pörgött, hogy vissza fogjam magam, mert szívesen megcsókoltam volna testvérem száját, ha persze nem éppen az iskola előtt szobrozunk. Az idő most is megszűnt létezni egy darabig és megbabonázva néztem Bill arcát. A szívem hevesen vert és elragadott a varázslat. Aztán valahogy hallottam a csengő hangját, összerezzentem és eldobtam a még félig el nem szívott cigarettát.
- Francba ! Tényleg elkésünk ! - adtam igazat Billnek és rohanni kezdtünk befelé. Szerencsére a tanár még nem volt a láthatáron, mikor beestünk a tanterembe. Az első akiket kiszúrtam, Roman és sleppje volt. Persze menten össze súgtak, amint beléptünk. Roman nézéséből nem túl sok jót véltem, fenyegető volt és kihívó, ahogyan Dominic és Martin is szinte ugyanígy lestek minket. Britta tekintete pedig megfejthetetlen volt, köszönhetően a fél kiló sminknek, amit akkor reggel is magára kent. Igyekeztem elvonni róluk a figyelmemet és nem azon agyalni, mit forgatnak a fejükben és mivel rukkolnak majd elő a szünetben. Nem akartam azt sem, hogy Bill esetleg lássa, hogy félek. Érdektelenül laza szerettem volna maradni, magam elé húztam a tankönyveimet és csak könyököltem szótlanul, hallgatva az osztály társak beszélgetését a körülöttünk lévő padokból. Páran megkérdezték, volt e nagy balhé a felfüggesztés miatt otthon, meg arról is érdeklődtek, hogy telt a hétvégém a csütörtöki kis kalandom óta. A válaszba bele pirultam kissé. Oh, ha bárki is sejtené miken mentem át...Ímmel-ámmal felelgettem a kérdezőknek, Bill meg csak bólogatott. Aztán befutott a tanár és kezdetét vette a tanítás. Aztán jött a szünet, és milyen meglepő, de Romanék felém sem néztek. Ismét tanóra, megint szünet és sehol semmi ellenségeskedés. Ez egész nap így ment és nagyon nem akartam elhinni, hogy nincs semmi sem Roman Leitner tarsolyában, amivel ki szúrhatna velem. Ő nem az a fajta, aki megtorlás nélkül hagyja a sérelmeit. De nem történt semmi atrocitás. És a nap elején még idegességtől fájó gyomrom kezdett megnyugodni, hogy ez tényleg egy unalmas nap lesz. És persze örültem. Az utolsó óra után, ebédeltünk, majd Bill vissza vitt pár könyvet a könyvtárba, én pedig kihasználva az alkalmat, elindultam a régi torna öltözők felé, hogy rágyújtsak egy szál cigarettára. Úgy egyeztünk meg Billel, hogy majd ott találkozunk. Az iskola ezen része messze esett a fő épülettől és régóta nem volt használatban, a legtöbb dohányzó diák itt pöfékelt, természetesen titokban. De most nem volt arra egy lélek sem, délutáni csend honolt az egész iskola területén, még a lépteim is visszhangzottak, ahogy kinyitottam a kopottas zöld fa ajtót és beléptem az öltözőbe. Áporodott szag csapta meg az orromat és ahogy körbepillantottam a penészes sárga falakon, a lepergett vakolaton és a mocskos fehér-fekete kockás padlón, még a hideg is kilelt. Még sosem jártam itt, de már régóta terveztem, hogy megnézem hol füstölnek az iskola tagjai. Elindultam a folyosón és az első nyitott ajtón be is fordultam. Apró kis helyiségbe érkeztem, ahol nem volt sok minden, csak három fa pad és néhány lemez öltöző szekrény, a betört üvegű kis ablakon egyenletesen áramlott be a délutáni fény, a földön pár cigaretta csikk hevert. Leültem az egyik pad szélére, magam mellé raktam a táskámat és előkotortam a zsebemből a cigit meg az öngyújtót.
- Hé faszfej, nem mondták még, hogy a dohányzás káros az egészségre ?! - lépett ekkor elő Roman. Fogalmam sem volt, mikor nyitott be, semmi neszt nem hallottam. Roman nyomában ott bukdácsolt Dominic, Martin, Natalie és még jó páran az osztályból. Megállt a kezemben a cigaretta. Esküdni mertem volna, hogy hazamentek, hiszen még láttam is őket az ebédlőből a suli kijárata felé menni. Éreztem, hogy falfehér leszek, de megpróbáltam nem mutatni a döbbenettel kevert ijedtséget. Sejthettem volna, hogy készülnek valamire, a passzivitásuk túl szép volt, hogy igaz legyen...
- Mit akartok ? - kérdeztem, de inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy kerültek oda és honnan tudták, hogy én itt leszek. Bár valószínűleg figyeltek és követtek, hogy megfelelőképpen elintézzenek.
Roman elém lépett és hirtelen mozdulattal kikapta a kezemből a cigit az öngyújtóval együtt, majd Martinnak dobta, aki behajította az egyik öltöző szekrény háta mögé. Röhögés hallatszott.
- Hálás köszönet. - csóváltam a fejemet.
- Pofa be ! - ordított Dominic.
- Komolyan azt hitted, hagylak futni, te kis tetű ?! Mondtam, hogy elkaplak, csak vártam a jó alkalmat. Napközben nem lehetett, mert Weber meg Decker rám vannak szállva, de most egyik sincs itt, hogy megvédjen. - vigyorgott Roman.
- Véged...- bólintott Dominic.
- Azt is megbánod, hogy megszülettél a nyomorék testvéreddel együtt ! - toldotta meg Martin.
- Kis buzik ! - kiabált be valaki a háttérből.
Felálltam a padról, hogy legalább Roman szemébe nézhessek, de kerülte a pillantásomat, csak gúnyosan mosolygott, ezzel tudatva, hogy nem vagyok hozzá méltó ellenfél.
- Mit bámulsz ? - förmedt rám Roman idegesen és vissza lökött a padra. Újra fel akartam állni, de Martin oda ugrott és lefogott.
- Semmit. - feleltem halkan és kicsit melegem lett.
- Halott vagy Kaulitz. Most megtanulod, hogy tartsd magad távol a csajomtól. Ebből majd okulni fogsz. - és Roman ökle ütésre lendült. Vadul rángatóztam Martin karjai között, hogy kiszabaduljak, de nem sikerült. Az ütés a gyomrom tájékát találta el és sajgó érzés hasított végig rajtam. Roman pedig újra ütött.
- Szétszedlek darabokra te suttyó !
És még egyet ütött, nagyobbat és fájdalmasabbat. Nem tudtam mozdulni sem, csak éreztem, hogy szorítja Martin a karomat és hogyan fúródik Roman ökle újra a gyomromba.
Síri csend volt az öltözőben, csak az engem ért tompa puffanás hallatszott és az én halk sóhajaim. A düh, az indulat ott volt bennem, kitörésre készen, de esélyem sem volt megvédeni magamat és csak azt kívántam, legyek túl mielőbb az egészen és hogy Bill ne érjen ide, hogy lássa Romanék mit művelnek. Ekkor kivágódott az öltöző ajtaja, azt hittem Bill lesz az, de Britta rohant be a helyiségbe és lihegve állt meg Roman mellett, aki elégedetten nézett rá.
- Már mindenhol kerestelek. - zihálta a lány és megigazította félrecsúszott kardigánját.
- Hol a picsába csavarogtál ? Épp most ütöm szét a rohadékot ! - kiáltott Roman mérgesen.
- Megőrültél ? Ne csináld ! - kiáltott fel Britta és kinyitottam a szememet, mert nem hittem amit hallok. Ezt tényleg Britta mondta?!Mások sem értették mi van, mert mindenki Brittára nézett.
- Mi bajod van ? - kérdezte Natalie döbbenten.
- Ne legyetek hülyék. Roman fejezd be, ez olyan értelmetlen ! Nem látod, hogy kikészült ? - bökött felém hisztérikus hangon Britta.
- Mi van Britta, csak nem megsajnáltad ? - kérdezte valaki a tömegből és többen röhögni kezdtek.
- Hogy kikészült ? Áh, nem még bírja ! Még ráfér egy kis verés. - és Roman ismét ütött volna, de Britta elkapta a kezét.
- Roman, beszélnünk kell ! - nézett komolyan Romanra, aki flegmán legyintett.
- Majd később beszélünk, nem látod, éppen móresre tanítom ezt a hitvány férget. Megbánja, amit veled tett...
- Te jó ég, de nem csinált semmit ! - mondta Britta alig hallhatóan és lesütötte a szemét. Nem hittem a fülemnek. Britta Schreibertet egyszeriben megszállta a szent lélek és színt vall ?!
Roman értetlenül meresztgette a szemeit.
- Hogy mi van ?! - kérdezte tagoltan és lefejtette magáról a lány ujjait.
- Ezt akartam elmondani...- sóhajtott Britta.
- A kurva életbe ! - káromkodott Martin elhűlve.
- Kaulitz nem érdemli meg, hogy elintézd, mert nem tett velem semmit...
- Úgy érted, nem akart befűzni ? - vágott közbe Dominic.
- Nem történt köztünk semmi. Én akartam, de ő elutasított...Csak bosszúból találtam ki, hogy erőszakoskodott velem, mert tudtam, hogy te úgysem hagyod annyiban. De már nem bírom nézni, hogy ártatlanul bántjátok ! - mondta halk hangon Britta. Roman erőltetetten felnevetett.
- Ez nem igaz ! Mond, hogy ez csak egy kibaszottul ócska poén !
De Britta csak hallgatott.
- Gyerünk, mond már ! - ordított rá Roman és észrevehetően remegett a hangja az indulattól. Britta egyik lábáról a másikra állt.
- Sajnálom...
Felháborodott zúgolódás támadt az öltöző hátsó szegleteiből. Romanra néztem, akit láthatóan sokkolt Britta bejelentése, hiszen nem csak az derült ki, hogy a barátnője hazudott neki, hanem az is, hogy a háta mögött mással akart lefeküdni. Az ábrázata megvető lett, de most már nem rám nézett ilyen szemekkel, hanem Brittára.
- Engedd el ! - parancsolta Martinnak, aki azon nyomban eleresztett. Lerogytam a padra. Éreztem a hideg verítéket végig a hátamon. És még mindig a Britta előbbi vallomásának hatása alatt álltam.
- Te hazudni mertél nekem ? - kérdezte Roman emelt hangon.
- Nem így akartam...- mentegetőzött Britta.
- Megbolondultál ?! Velem jársz, közben meg Kaulitz farkáról ábrándozol ?!
Roman Brittához hajolt. Annyira feszült volt a légkör, hogy azt hittem pofon vágja a lányt, de végül csak megszólalt.
- Túl messzire mentél, remélem tudod, hogy itt köztünk mindennek vége...Te ócska ribanc...- mondta gépiesen, érzelem mentes hangon. Pedig nyilvánvalóan voltak érzelmei, minden kiült az arcára. Undort láttam rajta és gyűlöletet. És fájdalmat. Britta rá sem nézett, állt ott megszégyenülve, bele fulladva a saját hazugságába.
- Sajnálom...- mondta még egyszer a könnyeivel küszködve.
Az osztály ott lévő tagjai kifelé kezdtek szivárogni az ajtón, de néhányan megeresztettek egy-egy kurva, vagy lotyó jelzőt Britta felé, aki némán tűrt minden sértést.
- Gusztustalan, amit műveltél. - csóválta a fejét Natalie.
- Mekkora egy kurva vagy. - helyeselt Dominic.
Roman is elindult a többiek után, de az ajtóból még vissza nézett. Én még mindig ott ültem a pad szélén és fájdalmasan tapogattam a karjaimat. Britta pedig csak állt ott, mint aki oda lett ragasztva. Roman gúnyosan elhúzta a száját.
- Egyformán szánalmasak vagytok. Pont megérdemlitek egymást. - ezzel kilépett az öltözőből. El telt fél perc, mire egy értelmes kérdés a fejembe furakodott és a döbbenetem alább hagyott.
- Mégis, mi ütött beléd, hogy elmondtad nekik az igazat ? - kérdeztem és megnyaltam kicserepesedett számat. Britta a szemét törölgette egy papír zsebkendővel.
- Már nem bírtam aludni, nem bírtam a tükörbe nézni, a hazugságom miatt. Meg kellett tennem, most legalább tiszta a lelki ismeretem...
- Gratulálok, jobb későn mint soha. - morogtam, majd a zsebembe túrtam és elővettem a cigis dobozt, de üres volt. Felálltam és az öltöző szekrényhez mentem, ami mögé Martin behajította a cigarettámat és az öngyújtót, de láttam, hogy sehogy sem nem tudom elérni.
- Remek. - sóhajtottam csalódottan, majd a hátamra kaptam a hátizsákom és elindultam a folyosóra. Szédültem kicsit, a gyomrom még mindig fájt az ütésektől, de boldog voltam, hogy Billnek nem kellett ezt végig néznie. Leültem a földre és az sem számított, hogy mocskos lesz a nadrágom. Hallottam Britta cipőjének kopogását ahogy mellém ért, de fel sem néztem rá, mikor megállt mellettem.
- Jól vagy ? - érdeklődött.
- Persze, nagyszerűen. - grimaszoltam.
Britta leguggolt és elém tartotta a cigarettáját.
- Vegyél ! - kínált meg.
- Kösz nem ! - toltam el az arcomból a dobozt.
- Vegyél csak nyugodtan, sőt vehetsz többet is, ha gondolod. - mosolygott Britta, de makacsul tiltakoztam.
- Mondtam már hogy nem kérek, süket vagy ?!
- Csak gondoltam...
- Ne gondolj semmit. Főleg azt nem, hogy ezek után számomra te vagy a csúcs és hogy a véleményem megváltozik rólad. Meg esetleg alakulhat valami köztünk, mert ha ezt hiszed, nagyot tévedsz ! - vágtam Britta szavába.
- Hallgass végig ! - kérte Britta, de pont ehhez nem volt kedvem. Végig hallgatni az idegesítő nyávogását. Felpattantam a földről.
- Nem akarlak végig hallgatni Britta. Még mindig azt gondolom, hogy egy számító kavarógép vagy, aki őszinteségi rohamában beledőlt a saját csapdájába. És ez a véleményem aligha fog változni. Szállj le rólam ! - mondtam és kinyitottam a kopottas zöld ajtót.
- Még mindig érdekelsz Tom....- szólt utánam Britta.
- De te engem nem érdekelsz, és soha nem is fogsz ! - vágtam hozzá a szavakat utálatosan.
- Odavagyok érted, az első perctől, ahogy megláttalak. Ezért is tettem mindent ! Miattad voltam szemét, mert nem hittem el, hogy nem kellek neked. De miattad döntöttem úgy is, hogy elmondom az igazat Romannak. Fontos vagy számomra ! Kérlek, ne mond, hogy nincs esélyem tiszta lappal kezdeni nálad ! - kérte Britta elcsukló hangon.
Vissza fordultam és láttam, hogy könnyek csorognak le az arcán, elmázolva a gondosan felkent szemfestékét. Össze ugrott a szívem a látottaktól. Britta Schreibert, a mindig tökéletes hercegkisasszony, a suli egyik bombázója, most szétfolyt sminkkel, szánni valóan állt az ajtóban. Elvesztett mindent, a tartós kapcsolatát, az osztálytársak tiszteletét, a barátságukat. Abban a percben, ugyanolyan kitaszított senki volt, mint én meg Bill. A rózsaszín cukor máz össze omlott, a tökély szilánkokra hullott. És ezek a szilánkok bizony mély sebeket ejtettek. Britta vállát rázta a zokogás.
- Én nem ezt akartam...Én csak téged akartalak...Tudom, hogy vétettem ellened...De meg kell bocsátanod ! - ismételgette elkeseredetten. Elszorult a torkom és fojtogatott valami. Olyan jó lett volna hideg szívűnek lenni és a sajnálat legkisebb szikrája nélkül otthagyni Brittát, hiszen megérdemelte amit kapott. De nekem nem ment. Az én szívemben mindig is erős érzelmek uralkodtak. Heves volt a gyűlölet, a harag, a boldogság, vagy épp a szeretet. A gyerek otthon sok mindenre megtanított. Vigasztalóan Britta vállára tettem az egyik kezemet. Meglepődve nézett rám.
- Ne haragudj ! - szipogta.
- Oké, most már vége...Nyugodj meg ! - simítottam végig Britta könnyes arcát és egy fél másodpercre egymás szemébe néztünk. Egészen furcsa volt az a pillanat. Torkomra fagyott a szó és magamban megállapítottam, Brittának egészen érdekes színű szemei vannak, meg hogy sokkal jobban nézne ki, ha nem festené ilyen erősen magát. Mert így könnyesen, kócosan, tönkrement sminkjében, legalább már nem az a hűvös, baba szerű szépség volt, hanem más..Valami emberibb...Bíztatóan elmosolyodtam, mire Britta szája szóra nyílt, de azt már nem vártam meg, hogy mondjon is valamit. Gyorsan kiléptem az ajtón, mert észrevettem Billt lassan közeledni az öltöző felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése