Felkap, elsodor a forgószél, mennyi gond nekem a forró vér

Az élet kegyetlen igazságtalansága, hogy a jó dolgok mindig hamar elrepülnek, a rosszak meg mintha a végtelenségig tartanának. Azok a varázslatos percek, amiket Bill karjaiban töltöttem azon az álmos reggelen, olyanok voltak, mint néhány tized másodperc. Néhány nagyon kellemes és földöntúli tized másodperc. Ültem ott, hátamat az ajtónak vetve, még mindig szabálytalan légzéssel és pulzussal. Bill a mellkasomon pihent és néha küldött nekem egy-egy szédületes mosolyt. Na igen, zavartak is voltunk, sőt...ahogy újra átgondoltam a cselekedeteinket, szinte felhőköltem, hogy te jó Isten, ezt most komolyan megcsináltuk. Hagytam, hogy a saját ikertestvérem kielégítsen orálisan ? Aztán ezen elkezdtem röhögni. Olyan viccesen hangzott a fejemben. De a tények, tények maradtak. Igenis, tetszett ami történt. Baromira élveztem Bill forró ajkának egyre gyorsabb és bátrabb érintéseit. Felháborító vagy nem, én így éreztem. És talán ikrem sem érezhetett másként, hiszen akkor nem tette volna meg. Csendes álmodozásunkból nagyanyánk kocsijának hangja riasztott fel minket, ahogy begördült az udvarra. Gyorsan szétrebbentünk, én magamra rántottam az alsó neműmet és elő kerestem a szekrényből egy tiszta pólót. Addigra Bill is nagyjából rendbe hozta rakoncátlanul álló hajtincseit. És mind ketten felvettük az " ez is csak egy szokásos reggel " kifejezést az arcunkra. Mire nagyanyánk a házba ért, már a nappaliban ültünk a tv-t bámulva és vártuk a nagy balhézást. Ami természetesen nem maradt el. Nem lepett meg, lélekben készültem erre. Volt ordítás, faggatózás, elszámoltatás, Bill próbált mentegetőzni, én meg hallgattam. Hiszen mi mást tehettem volna a dolgokhoz, mint hogy sajnálom. Már mint, hogy alkoholt fogyasztottam. Na meg azt a hülye tablettát, amiről persze nagyanyánk semmit nem tudott. Igen, az italozást sajnáltam, de más egyebet nem. Azt sem, hogy engedély nélkül leléptünk, hogy nem vittük a mobilunkat és hagytuk, hogy nagyanyánk - állítása szerint - halálra aggódja magát miattunk. Nem éreztem igazi megbánást irányában, inkább újra felderengett az a bizonyos telefon beszélgetése anyánkkal és hogy hazudott nekünk. Legszívesebben az arcába üvöltöttem volna, hogy mindent tudok és akár hogy titkolja a múltat, úgyis megkeresem az anyámat. Megkeményedett a szívem és csak közönyösen néztem magam elé, néha vállat vontam és olyan nagyon nem törődöm voltam, hogy vártam nagyanyánk mikor kever le egy pofont. A pofon elmaradt, viszont mi egész álló nap a szobánkban kuksolhattunk egy halom házi feladat felett. Ami persze legkevésbé sem kötötte le a figyelmemet. Annál inkább Bill, aki az ágyán, a füzetébe bújva tanult. Komolyan vehette nagyanyánk instrukcióit, mert hiába igyekeztem vele beszélgetni, csak hümmögött, aházott és oda sem figyelt. Én meg rohadt mérges lettem rá. Na nem azért, mert tanulni merészelt. Hanem, mert felkeltett bennem valamit. A szinte véget nem érő, folytonos nemi vágyat...És ez kegyetlen egy érzés volt. Régebben is elő fordult, hogy fel voltam húzva egy csaj miatt, de most az akkori érzések a tízszeresére nőttek és elmostak minden gondolatot a fejemből. A gyomrom szinte begörcsölt, a szerszámom keményen lüktetett a nadrágomban, az arcom tűz piros és forró volt és olyan feszültség volt bennem, hogy az leírhatatlan. Hogyan is bírtam volna a bonyolult egyenletekre, vagy éppen történelmi eseményekre koncentrálni, mikor a testem teljesen mást akart és simán győzedelmeskedett az agyam felett ?! Akartam Billt. Akartam őt érezni. A bőrét a kezem alatt, a haját az ujjaim között, a leheletét a nyakamon, a szívét, ahogy az én szívemmel egyszerre dobban. Akartam hallani a sóhajait és látni az arcát, amikor örömet okozok neki. Már nem féltem annyira, már nem volt a szemem előtt, a  "mi lesz ha..." kérdés. Csak a kívánalom nőtt bennem egyre jobban és valami kezdett megfogalmazódni, kirajzolódni előttem, amit szavakba még nem mertem önteni.
A hétvége elteltével újra menni kellett abba a gyűlöletes iskolába. Kicsit aggódtam emiatt. Nem akartam, hogy mindenki az osztályunkból a bulin történteken csámcsogjon és azon poénkodjon naphosszat, hogy nagyanyánk Schreibertéknél keresett minket. Nem szerettem volna, ha " nagymami kicsike kis unokáinak " keresztelnek el minket. Aggodalmam azonban felesleges volt, az osztály terembe lépve, a többiek hangos beszélgetéséből kiderült, miután Billel elmentünk Brittáéktól, történtek még annál cifrább események, mint az én Dominiccal való össze tűzésem. Állítólag, Brittáék valamelyik szomszédja késő éjjel átment, hogy halkítsák már le a zenét, ebből szóváltás, dulakodás kerekedett, és majdnem ki lettek hívva a rendőrök. Ám végül rendőrség helyett, a mentők szálltak ki a Schreibert házhoz, mert az egyik vendég túl sok alkoholt fogyasztott és rosszul lett. Hát igen, ilyen az, ha egy csapat kiskorú egyedül marad egy marha nagy házban, üvöltő zenével és temérdek piával a bárszekrényben...Billel csak kapkodtuk a fejünket, a mindenfelől áramló információktól, ahogy az osztály társak egymást túl kiabálva igyekezték előadni a saját véleményüket. Mi túl sokat nem tudtunk volna hozzá fűzni a dolgokhoz, csak csóváltuk a fejünket és össze néztünk a testvéremmel. Aztán mindennek véget vetett, az irodalom tanár megjelenése, aki film vetítéssel készült az órára. Elsötétedett a tanterem és kezdetét vette valami dokumentum film az ókori költészetről. Nem mondanám, hogy túlságosan érdekfeszítő volt számomra, de legalább addig sem kellett a füzetbe írni, vagy felelni. Figyelmemet sokkal jobban lefoglalta Bill tanulmányozása, persze csak titokban.  Kirázott a hideg a szépségétől. Ahogy kissé álmosan meredt a táblára felrakott vetítő vászon irányába. A haja most is kócosan állt és remekül kihangsúlyozta tökéletes arcát, ahogy a piercingje a szemöldökében. A szája kicsit nyitva volt, a kezeit maga elé rakta a padon. A sötétkék pulóvere volt rajta, amit mintha rá öntöttek volna. Kiszáradt a torkom és elkapott a szédülés. Akaratlanul is felidéződtek bennem a legutóbbi viharos együttlétünk pillanatai és máris éreztem az izgalmat megjelenni az alhasamban, majd az ágyékom irányába terjedni. Tudtam, hogy nem kellene ránéznem, valami semleges dologra kellene gondolnom és nem arra, hogy nyögdécselném Bill nevét, ha most is olyan bátor lenne mint múltkor. De nem ment. Az izzadtság nagy cseppekben folyt le a hátamon és már szinte légszomjam volt. Ekkor Bill észre vette, hogy nézem. Csodálkozóan és kisfiúsan mosolyogva hajolt közelebb hozzám.
- Mi az ? - suttogta.
- Hogy-hogy mi az ?! - játszottam az értetlent morcos arccal.
Bill elbizonytalanodott, aztán megrázta a fejét.
- Semmi...
Na, ez jó párbeszéd volt. Bill vissza fordult a film irányába, én meg magam elé húztam az irodalom füzetemet és a padon lévő ceruzával egy szót írtam a füzet szélére, majd megböktem ikremet, hogy figyeljen oda. Bill a füzetre pillantott, amire nagy betűkkel ennyit írtam: UNALOM.
Elmosolyodott és csak egy nevetős arcot rajzolt a betűim mellé. Kissé gyerekes húzás volt, csalódott képpel láttam, hogy nem valami közlékeny. De én nem adtam fel. Gyorsan írtam még pár szót és a füzetet Bill elé csúsztattam. Érdeklődve olvasta, mit írtam már megint.
LEHET HOGY TÉGED EZ LEFOGLAL, DE ÉN SZÍVESEBBEN CSINÁLNÉK INKÁBB MÁST VELED. VAGY TE VELEM ?!
Bill először végig olvasta az írásomat, aztán rám nézett. Pimaszul vigyorogtam rá, de közben éreztem, hogy izzad a tenyerem és az izgalom majd szét feszít belülről. Ikrem felkapta a grafit ceruzát és gyorsan körmölte a válaszát.
MÉGIS MIT AKARNÁL CSINÁLNI ?
Idegesen megforgattam a szememet, Bill meg ártatlanul mosolyogva pislogott rám. De én csak dühösen megcsóváltam a fejemet és már írtam is a véleményemet.
NE LEGYÉL HÜLYE, SZERINTEM SEJTED. EGÉSZEN KÉPBEN VAGY ILYEN TÉREN, KOMOLYAN MEGLEPTÉL LEGUTÓBB. ÉSZVESZTŐ VOLTÁL !!!Bill beharapta az ajkát úgy olvasta az írásomat és láttam, hogy szemei többször átfutnak a csíkos papírlapon. Nyilván tetszett neki a válasz, sóhajtott egy nagyot és megint írt.
ÉN CSAK TETTEM, AMIT AZ ÖSZTÖNEIM DIKTÁLTAK. DE TUDOD, AZÉRT NAGYON FÉLTEM, HOGY ELRONTOM, VAGY HOGY FÁJDALMAT OKOZOK...Ezen majdnem felröhögtem, aztán írni kezdtem.
HÁT AZT ÉPPEN NEM OKOZTÁL, DE KIS HÍJÁN SZÍVROHAMOT KAPTAM TŐLED. SZÉP IS LENNE AZ ILYEN HALÁL. TUDOD BILL, SZÍVESEN KAPNÉK MAJDNEM SZÍVROHAMOT MOST IS, EHELYETT A FILMNÉZŐS IZÉ HELYETT. VAGY DÉLUTÁN, HA HAZA ÉRTÜNK AZ ISKOLÁBÓL, HÁTHA ÜRES LESZ A HÁZ...
Bill a szája elé kapta a kezét és gondolom elvörösödött. Bár elég sötét volt a tanteremben, de úgy viselkedett, mint akit zavarba hoztam ezzel a pár sorral. Körbenézett, a tanár lát e minket, majd gyorsan írt és elém tolta a füzetet.
DÉLUTÁN KÖNYVTÁRBA KELL MENNÜNK TOM...
Elhúztam a számat. Teljesen kiment a fejemből, hogy biológia beadandó dolgozatot kell írnunk és mivel a nagyanyánknak nem igen vannak a tantárggyal kapcsolatos könyvei, a könyvtárat kell meglátogatnunk. Kelletlenül vállat vontam és egy szóval reagáltam le Bill irományát.
SZÍVÁS...
Bill bólogatott és írt.
SAJNÁLOM.
A füzetlap széle lassan betelt. Már nem fért oda túl sok mondat és amúgy is egészen elvette a kedvemet a valóság, miszerint a délutánt a könyvtárban aszalódva kell töltenünk. Billre sandítottam, ahogy megint a filmet bámulta és a könyöke az enyémhez ért. Már ez az apró érintés és közelség köztünk is felvillanyozott. Újra elővett az előbbi szédülés és bizsergés. Magam elé kaptam a füzetemet. A maradék kis helyre egy szót véstem, de olyan erősen, hogy a papír majdnem kiszakadt.
KÍVÁNLAK...

És most én vörösödtem el ettől. Hezitáltam, hogy megmutassam e Billnek, de ő már akkor kíváncsian nézte mit írok és le tudtam olvasni a szájáról, ahogy a átfut a betűimen. Az arca döbbent volt,  szóra nyílt a szája, ahogy az enyém is, de nem tudtam mit kinyögni és csak méregettük egymást a szemünk sarkából, mikor is az irodalom tanár váratlanul felkattintotta a villanyt a tanteremben. Jeges izzadtság csapott meg és egy másodperc alatt csuktam be a füzetemet, sőt reflexből még a toll tartómat is rádobtam. Az arcom még mindig teljesen forró volt, a homlokom tiszta veríték, mintha legalább tíz kört futottam volna az iskola körül. A teremben zúgolódás támadt, miközben a tanár kikapcsolta a DVD lejátszót és utána valamit írni kezdett a táblára. Kár hogy semmit sem jegyeztem meg, oda sem figyeltem, gondolataim elsodródtak Bill irányába. És össze-vissza csapongtak. Hol a szenvedélyes pillanatok, hol a legutóbbi rövidke szó amit a füzetre írtam fel, hol meg ikrem csodálkozó arca villant be, amint elolvasta azt a néhány betűt.
Az órák váltották egymást, ahogy a szünetek is és Billel alig szóltunk egymáshoz egész nap. Ő kicsit sokkosnak látszott, még a pillantásaimat is elkerülte és bele temetkezett a tanulni valókba. Én meg egyszer szégyelltem magam, máskor meg úgy gondoltam az a szó, amit akkor leírtam, nem is festi le hűen, ahogy érzek. Az utolsó óra és az ebéd után, ráérősen ballagtunk Billel a könyvtár felé. Már majdnem üres volt az iskola, a tantermek ajtajai mind nyitva voltak, álmos unalom keringett az épületben. Néztem a fehér falakon díszelgő régi tablókat és az jutott eszembe, talán meg kellene keresni anya fényképét, de aztán rájöttem, hogy mivel tizenhét évesen szült, nem is érettségizett le. Vagy ha igen, akkor sem ebben az iskolában.
- Min gondolkodsz ? - ébresztett fel álmodozásomból Bill.
Nem akartam elmondani mire gondoltam, inkább csak vállat vontam.
- Úgy igazából semmin...
- Csakugyan ? - Bill hamiskásan mosolygott és a mai napon hosszú idő óta először nézett a szemembe. Össze szűkült a nyelőcsövem és ismét melegem lett. Kicsit meggyorsítottam a lépteimet, de Bill hamar beért.
- Ennyire sürgős a könyvtárba menni ? - kérdezte ámulva.
Megálltam egyik nyitott ajtónál és benéztem a tanterembe. Ez a zene terem lehetett, mert a falakon zeneszerzők képei díszelegtek,  az egyik sarokban egy zongora állt, és mindenféle hangjegyek voltak a táblára felrajzolva.
- Dehogyis. A könyvtár az megvár. - mondtam végül és beléptem a terembe. Bill rögtön jött utánam. Ledobtam a táskámat az egyik padra, majd körbe pillantottam a tágas és most teljesen üres tanteremben. Bill is lerakta a táskáját, a zongorához ment és felnyitotta.
- Most meg mit csinálsz ? - kérdeztem, amikor láttam mire készül. De testvérem nem válaszolt, leült a hangszerhez és baromi hamisan pötyögni kezdett rajta egy dalt, amit mindaddig nem ismertem fel, amíg el nem kezdte énekelni.
- Kann mich wieder nicht ablenken. Alles dreht sich nur um dich. Ich liege hier und zähl' die Tage.Wie viele noch komm' ich weiß es nicht...
- Durch die nacht...Bill, már te is...- vágtam pofákat és levágódtam az egyik székre.
- Nem szereted ? - kérdezte Bill meglepetten és kezei megálltak a zongora billentyűi felett.
- Az otthonban minden hülye a Silbermondot hallgatta, azonkívül napi szinten megy a suli rádióban.- vontam meg a vállamat. Bill felállt a zongorától.
- Akkor abba hagyom. Amúgy sem tudok jól zongorázni... - mondta és az ablakhoz sétált.
- A hangod egész jó, de borzalmasan hamisan játszol. - jegyeztem meg és azt vártam, hogy Bill megsértődik, de csak egyetértően bólogatott.
- Tudom.
- Ki tanított meg rá ? - érdeklődtem.
- A legutóbbi nevelő családnál az egyik lány. Cornelia. - válaszolta ikrem.
Felvontam a szemöldököm.
- Aha...egy csaj. Na és bejött ?
Bill elpirult.
- Cornelia lilára festett hajat, orrkarikát, meg bakancsot viselt. Azonkívül tizenhét éves volt ! - felelte kicsit felháborodva.
- Akkor vagány csaj lehetett.- tettem hozzá.
- Igen az volt, sokat járt bulizni és nagyon durva kinézetű emberekkel barátkozott. Velem kedves volt, de gyerekként kezelt, ahogy a többi négy srácot is, akik szintén ott laktak. - mondta ikrem. Felálltam a székről és Billhez sétáltam. Nézett ki az ablakon a szürke téli tájra, a ködbe vesző hegyekre és láttam, hogy megérintette a múlt.
- Szerettél ott lakni, mi ? - kérdeztem, amint mellé értem.
- Jó volt, bár szeretetből adhattak volna többet. De azért nem volt rossz ott, lazán vették az életet. Wilhelm a családfő, mindig azt mondta, bizonyítsuk be, hogy azért mert az igazi családunknak nem kellettünk, még igenis van keresnivalónk az életben. És hogy ne olvadjunk bele a tömegbe, ne legyünk átlagosak, hanem tűnjünk ki, amivel csak tudunk...
- Ezért ez a sok testékszer, tetoválás meg a fekete smink ? - vágtam Bill szavába.
- Mire észbe kaptam már ott volt a piercing a szemöldökömben, meg a nyelvemben. Aztán jött a tetoválás, a fekete cuccok. Persze tudtam, hogy valójában nem így kellene kinéznie egy ennyi idős fiúnak, de ők mindig azt mondták, tegyem ami szerintem helyes.- mesélte Bill.
Én nem feltűnőségből, vagy esetleg divatból csináltattam a piercingemet. Csak tudtam, hogy felháborítja, megdöbbenti az embereket, valamilyen módon lázadtam a hülye gyerek otthon, vagy a még hülyébb nevelő családok ellen. Mert Billel ellentétben, én többnyire az idiótákat fogtam ki.
- És szerinted helyes, hogy sokak szerint, úgy festesz mint valami lány ? - a kezem Bill vállát simította. Az ablak üvegben láttam vissza tükröződni, hogy lecsukja a szemét.
- Valószínűleg nem. És néha nehéz ez. Mindig az volt, annyian bántottak a külsőm miatt, nem értettek meg, kiközösítettek, milliószor hallottam, hogy úgy nézek ki mint egy lány, sőt rosszabbakat is. Egy idő után már nem fájt és nem törődtem azzal, hogy ki mit hisz rólam. És most is csak az érdekel, te mit gondolsz. - szólalt meg kis idő múlva, még mindig lecsukott szemekkel.
- Hogy tetszel e nekem ? - kérdeztem vissza, mert abból amit mondott, ezt szűrtem le. Bill nem felelt, szégyellősen vonogatta a vállát és már kinyitott szemei néztek velem szembe az ablaküvegben. Hát mit is mondhattam volna erre ? Hogy természetesen igen, bizarr és természet ellenes módon, de marhára bejön nekem a saját ikertestvérem ? Mert ha nem így éreznék, nem tettünk volna olyanokat, aminek már a gondolatától is zúgni kezd a fülem és az izgalom nyomai mutatkoznak rajtam...De nem feleltem Bill fel nem tett kérdésére, ehelyett én kérdeztem, számomra is meglepő dolgot.
- És nem tartod undorítónak, amit például legutóbb csináltunk ? - a hangom idegenül csengett és talán érződött rajta, hogy nem is tudom mit csinálnék, ha a válasz igen lenne. Bill szelíden megrázta a fejét.
- Miért ? Te annak tartod ?
Szuperül elbeszélgettünk, mit mondjak, feltettünk egymásnak kérdéseket, amire kérdésekkel feleltünk. Ennek semmi értelme sem volt. Hirtelen magamhoz rántottam Billt és átöleltem, mélyen beszívtam az illatát. Éreztem, ahogy ő is gyengéden ölelt engem. Mosolyogtam és Bill vállai felett elnézve, láttam az üres iskola udvart és a parkolót, ahol már csak pár gépkocsi állt. Igazi dögunalmas hétköznap délutáni hangulat uralt mindent. A környék kihalt volt, biztos már mindenki haza ment. Nemsokára sötétedik, itt nem nagyon szokás ilyen tájt mászkálni. Mert ez itt Loitsche....
A kezeim egyre szorosabban tartották Billt, ő sem szólt, nem is mozdult. Csak a mellkasát éreztem meg-megemelkedni, minden egyes levegővételénél. Nekem meg hirtelen a dal jutott eszembe, amit az előbb énekelt.
- Und ich kämpf' mich durch die Nacht. Hab' keine Ahnung was du mit mir machst...- kezdtem rá a refrénre halkan, mert valahol tudtam, talán kicsit rólunk szól. Bill elhajolt tőlem.
- Azt mondtad nem szereted...- szólt szélesen mosolyogva.
- Én nem mondtam, csak hogy mindenki ezt nyomatja...- vágtam a szavába én is mosolyogva és közelebb léptem hozzá. Az arcunk majdnem össze ért és mindennél jobb lett volna érezni az ajkait az én számon.Ujjaim már a hátát simogatták, aztán a nyakát és a hajába túrtam. Az izgalom dörömbölt az ereimben és ezerszer elátkoztam magamat, amiért hülye kérdést tettem fel neki, miszerint undorítónak tartja e azt, ami köztünk van...Mekkora egy barom vagyok !
Lassan közelítettem ikrem ajkai felé, de ő hátrébb lépett egyet és kibújt a karjaim közül.
- Szerintem mennünk kellene a könyvtárba. - mondta teljesen nem a helyzethez illően. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe rúgtak. Kijózanító volt Bill mondata. De persze igaza volt, a zene terem ajtaja tárva-nyitva, az ablakon nincs függöny, bárki erre jöhet, azonkívül tényleg haladni kellene a leckével. Csak ez az átkozott izgalom teljesen magával ragadott. Nehéz volt bármi másra gondolni. Kelletlenül bólogattam és néztem, ahogy Bill felveszi a padról a táskáját, aztán az ablak fele fordultam. Így telt el jó néhány másodperc.
- Nem jössz ? - állt meg az ajtóban Bill. Még mindig a tanterem ablakánál álltam és kifele bámultam.
- De igen, megyek. - mondtam végül és én is össze szedtem a táskámat, majd Billel egyszerre léptünk ki a folyosóra. Aztán egy szó sem esett köztünk. A könyvtár jószerivel üres volt, csak pár tanuló ült a félhomályban, az asztaloknál könyveket bújva. Köszöntünk a könyvtáros nőnek, aztán célba vettük a polcokat, hogy biológia témájú könyveket keressünk. Rövidesen találtunk néhányat. Leültünk az egyik eldugott asztalhoz és tanulmányozni kezdtük őket.
- És van már ötleted, miről készítsük a beadandót ? - kérdeztem Billt, miközben bele lapoztam az egyik könyvbe.
- Nem tudom. - felelte ikrem bizonytalankodva, egy vastag kötetet a kezébe véve.
- Valami témád csak van, neked mindig eszedbe jut valami...- mondtam és egy másik könyvet vettem magam elé.
- Aha...- hallottam Bill szórakozott hangját.
- Mit aha ? - néztem fel mérgesen a lapokból és láttam, hogy Bill megkövülve bámult egy képet. Még a szája is tátva maradt. Olyan volt, mint akit hipnotizáltak.
- Mi a francot nézel annyira ? - hajoltam át az asztal felett, hogy megnézzem, mi kötötte le annyira Billt.
- Te jó ég, Bill, ne már hogy ilyet...- dadogtam, amint megpillantottam, hogy Bill egy férfi nemi szervet ábrázoló anatómiai ábrát tanulmányoz. A látványtól felszökött a vérnyomásom és halvány pirosság jelent meg az arcomon
- Csukd már be, a végén még meglátja valaki. - hadonásztam a könyv előtt, de Bill nem mozdult.
- Bill, mi olyan érdekes...- kérdeztem és éreztem, hogy elcsuklik a hangom. Bill csak nézett a könyv irányába, a szemei fel-alá jártak a színes képen és nagyon gondolkodott valamin.
- Csak azon tűnődök, hogy ha két férfi együtt van, vagyis lefekszik egymással, akkor az egyik berakja a másiknak  oda...érted...- nyögte ki végül teljesen elsápadva. A szavaitól én is elég sápadt lettem, a gyomrom pedig ugrott egy nagyot, de kitört belőlem az idétlen nevetés.
- Bill, nem lehetsz ilyen naív...- mondtam és igyekeztem elfojtani a nevetésem, miközben arrébb húztam a könyvet, hogy végre becsukhassam.
- Ez borzasztó...- suttogott Bill és őszinte rémület tükröződött a szemében. Nem igazán értettem, mitől döbbent meg ennyire, nyilván nem most hallott először ilyen dolgokról. Talán a valóság felismerése ijesztette meg ?
- Hát ahogy vesszük.- toltam el magam elől a könyvet és igyekeztem enyhíteni a zavaromon.
- Nocsak, nocsak a két kis lúzer...- hallottam ekkor életem talán legjobban gyűlölt hangját a közelben. Hátra sem néztem, viszont olyan gyorsan becsuktam a könyvet, hogy a lendülettől az asztal alatt kötött ki. A szívem majd kiugrott a helyéről és egy másodperc alatt leizzadtam. Bill is kizökkent az előbbi ledermedt állapotából, már nem a rémület, a kétségbe esés jelent meg a tekintetében.
- Tom...- csak ennyit mondott halkan.
- Mit akartok ? - fordultam hátra a székemen és láttam, hogy Roman, Martin és Dominic sétáltak felénk lassan.
- Csak nem a könyvtárban buzgólkodtok ti kis seggnyalók ? - vihogott Martin.
- És miért fáj az nektek ? Ti is itt vagytok...- csóváltam a fejem.
- Készültök, hogy benyaljatok a tanároknak ? Hogy jó jegyekkel örvendeztessétek meg a mamikát ? - gúnyolódott Dominic.
- Higgyetek amit akartok. - vontam vállat és vissza fordultam a könyvekhez.
- Mit lesel, te homokos ? - mordult Roman Billre, aki szótlanul bámult hol rá, hol Dominicra és Martinra.
- Semmit csak...- sütötte le a szemét ikrem.
- Billt békén lehet hagyni ! - szóltam fenyegetően,  Dominic az asztalhoz ugrott, a szeme megint villámokat szórt, úgy mint Brittáék házi buliján.
- Nincs elfelejtve, hogy rá akartál mászni Natalie-ra Kaulitz. Még elkaplak. - sziszegte indulatosan. Roman arrébb tuszkolta.
- Állj üresbe Dominic, a téma már nem aktuális. Inkább azt kérdezném, kiheverted e a kis tablettánkat ? Ugye, hogy nem csak C vitamint szoktam kilopni anyám gyógyszeres szekrényéből ? - érdeklődött, utalva a bulin ejtett párbeszédünkre.
- Élek nem látod ? - vágtam vissza.
- Élsz, de minek ?! Na, egy a lényeg barom arcok, csinálhattok akármit, teperhettek akárhogy, soha de soha nem fogtok beilleszkedni közénk...
- Nagy kár. - grimaszoltam.
- Majd meglátod, milyen nagy kár. Kikészítünk titeket ! - vágott közbe Martin.
- Lehet, hogy a tanároknak bejöttök, de mi soha nem fogadunk el titeket. Jobban tennétek, ha vissza húznátok a beleteket Lipcsébe a többi intézetis majom közé, kis buzik...- Roman hirtelen mozdulattal az összes könyvet lesöpörte az asztalról, aztán röhögve elvonultak. Gyűlölettel néztem utánuk.
- Még három év...és lelépek. És te jössz velem Bill. - morogtam az orrom alatt és elkezdtem össze szedni a szétdobált könyveket. A vastag könyv, amit Bill annyira bámult, szétnyílva feküdt az asztal egyik lábánál. Pont annál a képnél maradt nyitva, amibe ikrem belefeledkezett. Zavarodott mosoly ült ki az arcomra és megjelent bennem valami halvány derengés, hogy Bill lehet azért ijedt meg annyira, mert úgy érezte, amit csinálunk nem is áll messze az valódi szexualitástól ?!
- Mi az ? - térdelt mellém Bill.
Gyorsan össze csuktam a könyvet.
- Semmi. Pakoljunk össze és induljunk. - feleltem komoly képpel.
A hazaúton Billel azt találgattuk, milyen témát dolgozzunk ki biológiából. Ikremnek akadt egy-két használható ötlete. Igyekeztem figyelni rá, de folyton elkalandoztam és a szívem heves dobogásba kezdett, mikor Bill hidegtől kipirult arcát, kapucnija alól előbukkanó fekete tincseit láttam és hallottam milyen lelkesen magyarázott. Holott, az előbb még igencsak zavarba ejtette és ledöbbentette néhány információ, ami számomra hihetetlen, de új volt neki. Teljesen bepörgetett ezzel a kettősségével. Egyszer ártatlan és gyerekes, máskor meg olyan dolgokat tesz velem, amitől talán én esek zavarba. És a kinézete...már túl megy minden fantázián...
A gyomrom fájni kezdett az izgalom hatására és hiába volt hideg, egyáltalán nem fáztam. Csak minél előbb haza akartam jutni, hogy végre ölelhessem Billt. Az utolsó lépteket már majd nem futva tettem meg az udvaron át.
- Szia nagyi ! - estem be az ajtón, de néma csend várt ránk. Körbepillantottam a házba, sehol senki...
- Nagyi ? - lépett be utánam Bill.
Kellemes meleg volt, a tűzhelyen edények sorakoztak. A konyha asztal szépen megterítve.
- Nincs itthon. - állapította meg ikrem.
- Hova mehetett ? - kérdeztem.
- Talán a boltba ment, vagy átugrott valamelyik szomszédhoz. - találgatta Bill.
- Lehet. - mondtam, de nem is érdekelt igazán. Levettem a kabátom meg a cipőm. Aztán a nappaliba mentem és elterülve a kanapén, a távirányító után nyúltam. Unottan kapcsolgattam a tv csatornákat.
- Írt egy cetlit ! - kiáltott Bill az asztal mellől, kis idő múlva. Felkászálódtam a kanapéról és kimentem Billhez, aki épp az üzenetet olvasta.
- Mit írt ? - kérdeztem.
Bill válasz helyett a kezembe nyomta a papírt, amin ez állt :
Fiúk ! A barátnőm férje rosszul lett, beviszem őket autóval a városi kórházba. Nem tudom mikor jövök haza, de igyekszem. Viselkedjetek okosan, semmi csavargás, egyetek, aztán tanuljatok.
- Már megint hülyének néz minket. - morogtam a papírral a kezemben.
- Miért ? - kérdezett Bill.
- Viselkedjünk okosan, semmi csavargás, tanuljunk...Úristen ! - ismételtem meg a papíron olvasottakat és leraktam a cetlit az asztalra.
- Akkor együnk ? - kérdezte Bill, miközben kibújt a kabátjából és a tűzhelyhez ment megnézni, mit készített nagyanyánk.
Csak álltam ott a megterített asztal mellett és egyáltalán nem éreztem magam éhesnek.Vagyis éhes voltam, de másképp. Bill csókjára és érintésére. Kezdett átjárni a felismerés, hogy egyedül vagyunk az egész házban. Lehet, hogy még sokáig kettesben leszünk. A vérem máris gyorsabban kezdett száguldani az ereimben és a hímtagom is éledezni kezdett. Elindultam Bill felé és a kiéhezett mosolyt, ha akartam volna, sem tudtam volna elrejteni az arcomról. De nem is akartam...
- Tom, együnk ? - kérdezte Bill még egyszer, amint oda lépdeltem hozzá. Figyeltem a kérdő arcát és gyönyörű szemeit és a maradék gondolatom is elszállt. Nem feleltem a kérdésre. Olyan lehettem, mint aki nincs teljesen magánál és ez talán részben így is volt. Kábult állapotba kerültem tőle.
- Nem hallottad, amit kérdeztem ? Tom, mi van veled ? - Bill elmosolyodott és ez a szédületes mosoly volt a pont a mondat végére.
- Nem is sejted ? - kérdeztem vissza és átölelve Bill derekát, vadul húztam a magamhoz, az ajkaim pedig türelmetlenül tapadtak ikrem ajkaira. Az arca forró volt a tűzhely melegétől, az ajka pedig nedves. Egy másodperc alatt felcsapott bennem a gerjedelem. Már éreztem a kezeit a hátamra csúszni és a nyelvét a számban. Győztesen elmosolyodtam. Erre vártam egész nap...Végre...
Nem tudtam, Bill meglepődött e, vagy gondolta, mire készülök, de nem érdekelt. Nem vártam választ tőle. Csak érezni akartam, hogy ott van a karjaim között. Egyszerűen ennyit. Semmiről nem tudni, semmire nem gondolni. Csak csókolni őt. Kifulladásig.