- Tom, ha nem indulunk el most azonnal, biztos hogy elkésünk az iskolából...- figyelmeztetett aggódva.
- Rögtön...- mondtam neki éppen négykézlábra ereszkedve az íróasztal alatt. Biztos mulatságos látványt nyújthattam, mert ikrem arcán átsuhant egy vigyor. Persze nem jó kedvemben mászkáltam így a földön. Az utóbbi napokban észrevettem, hogy a dolgaim egészen más helyen voltak, mint ahova eredetileg raktam őket, tehát feltételeztem, hogy a nagyi bejár a szobánkba és előszeretettel kutat a cuccaink között. A tény természetesen felháborított, de semmit nem vethettem a szemére, mivel közvetlen bizonyíték nem volt, egyszer sem kaptam rajta, vagy ilyesmi. Így csak okkal feltételeztem, hogy ezt csinálja és biztos cigit keres rajtunk, vagy esetleg pornó újságokat, vagy más szerinte bűnös dolgot. Mindenesetre, a cigimet mindig más helyre rejtettem el, oda ahol nem is gondolja, hogy lehet. Így volt ez most is, a cigarettás dobozom az íróasztal aljára volt felragasztva. Győztes mosollyal szedtem le onnan.
- Mehetünk végre ? - kérdezte Bill.
- Mi olyan sürgős neked Bill ? - kötekedtem.
- Semmi. Csak nem szeretnék elkésni, ez olyan hihetetlen ? - tárta szét a karjait Bill.
- Pedálgép vagy. - puffogtam, majd zsebre vágtam a dobozt és felálltam.
- Na menjünk ! - ezzel elhúztam ikrem mellett és már trappoltam is le a lépcsőn, Bill követett.
Testvérem betegsége óta akkor ment először iskolába. A betegsége nyomtalanul elmúlt, teljesen jól volt, nem köhögött, nem fájt semmije és nem ment fel a láza. Talán még kicsit sápadt volt, de ezen kívül semmi más nem emlékeztetett, arra hogy beteg volt. Nagyit a konyhában találtuk meg. Kávé illat csapott az arcomba, ahogy benéztünk, hogy elköszönjünk.
- Mi akkor mennék iskolába. - szóltam halkan.
- Épp ideje fiúk, már szólni akartam, hogy késésben vagytok.
- Nem fogunk elkésni. - mondtam ingerülten és már most untam az egész napot.
- Aztán rosszat ne halljak rólatok és időben gyertek haza. - figyelmeztetett minket nagyanyánk. Idegesen megforgattam a szemeimet. Imádtam a reggeli okoskodást.
- Hát persze, na szia ! - köszöntem és indultam is kifele, Bill is megeresztett egy sziát és már kint voltunk az udvaron. Kellemes tavaszi reggel volt. A környék pedig csendes. A levegő üdítően friss, igyekeztem jó nagyokat szívni belőle, de aztán inkább mást szívtam, a cigarettámat, egy saroknyira a nagyi házától.
- Kérsz egy szálat te is Bill ? - néztem cinkosan testvéremre, mire csak megrázta a fejét.
- Köszönöm, nem, így is örülök, hogy nem köhögök már. - hárította hevesen a felajánlásomat.
- Te tudod, nem erőszak. - vontam vállat hanyagul pöfékelve és csak mentünka napsütötte loitschei utcákon. Nagyon nem volt kedvem az iskolához, de annak azért örültem, hogy már legalább nem egyedül kell ott lennem. Velem lesz Bill is és ettől elviselhetőbbé válik minden. A suli a régi volt, a reggeli lökdösődés, lárma, mint más átlagos napokon. Az iskola folyosóján természetesen bele botlottunk Romanba. Ott támasztotta a falat, Martin és Dominic, na meg Natalie társaságában, akiről le mertem volna fogadni, hogy amióta Britta kikerült a képből, ráhajtott Romanra, mivel folyton vele lógott. Mikor megláttam őket már a frász kerülgetett tőlük. Igaz, az utóbbi napokban annyira nem szemétkedtek, Roman el volt foglalva, hogy sajátos módon magát sajnálja és hogy porig alázza Brittát. Mindenesetre most sem esett jól elmenni előttük a folyosón.
- Na mi van, Kaulitz - másolat, meggyógyultál, te kis buzi ? - röhögött fel Roman Billnek szegezve a kérdését, amint elhaladtunk mellettük.
- És mi bajod volt ? Valaki jól megfarkalt, vagy mi ? - vihogtak Dominic és Martin.
A legokosabb volt, ha nem mondunk semmit, úgy csinálunk mintha nem hallanánk a hülyeségeiket és csak megyünk előre az osztály terem felé. Nem mondom, hogy teljesen higgadt tudtam maradni, izzadt a tenyerem és gombóc volt a torkomban az indulattól, már akkor is, ha csak megláttam őket. A sértegetéseik, amiket Billhez intéztek, meg nem gyengén felidegeltek. De tudtam, értelmetlen lenne vitázni, vagy verekedni velük, úgyis csak én jönnék ki rosszul az egészből és nem nagyon volt kedvem újabb agytágításon részt venni Herr Decker irodájában.
- Miért nem válaszol valamelyik kretén közületek ? - viháncolt tovább az az idióta Martin meg Dominic.
- Annyira nagy az együttes hallgatás, biztos egymást dugjátok, kinézem belőletek. - elmélkedett Roman és ez az állítása betalált. Lopva Billre néztem, ahogy lehajtott fejjel ment és enyhe pír jelent meg az arcán. A durva az volt, hogy ami nekik nagyon nagy poén, nekünk az az igazság egy része.
Hallottam, hogy Natalie, Dominic és Martin hangos röhögésben törnek ki, Roman beszólásától, aztán Roman meg egy üres uzsonnás zacskót hajított utánunk. A zacskó éppen elrepült felettünk. Megálltam és vissza néztem.
- Most meg mit lesel, te fasz ? - mordult rám Roman kérdőn és lenéző volt a tekintete. Mint egy eltaposásra sem méltó féregre, úgy bámult ránk. Bill is megállt és tisztán leolvastam az arcáról a félelmet.
- Semmit. - feleltem nyugalmat erőltetve magamra.
- Jobb is, ne nézzél itt nekem, mert szemen rúglak. Inkább menj és keféld az exemet, ha már annyira rád van izgulva az a perverz kurva. - mondta sértődötten Roman és látszott rajta, hogy nem igazán tette még túl magát ezen a sérelmen. Natalie féltékenyen karolt Romanba.
- Jaj, hagyd már azt a lúzer nőt. - húzgálta a száját.
- Menjünk. - suttogta alig hallhatóan Bill és az óra kezdetét jelző csengő ekkor hangosan megszólalva vetett véget a nehéz helyzetnek. Persze felzaklatott ez az egész, lassan tértem ismét napirendre felette. Mikor lesz jön már el az a perc, amikor Roman Leitner megfizet az összes szemétségéért és fájdalomért amit okozott nekünk ? Mikor leszek elég bátor és erős, na meg vakmerő, hogy megvédjem magunkat, szembeszálljak vele, hogy egy jól irányzott ütéssel a padlóra küldjem, még akkor is ha nekem törik el a kezem ? Mikor nem fognak érdekelni a következmények ?
Megfájdult a fejem, az órán alig figyeltem, pedig a tanár kétszer is felszólított és persze leégtem, mert nem hogy a választ, a kérdést sem tudtam. Bill felelt rá helyettem, én meg hálásan mosolyogtam rá ezért. Aztán megint szünet lett és Billel az egyik ablak előtt állva néztünk ki a tanulókkal benépesített udvarra. Vágytam egy cigi után, de valahogy nem esett jól elmennem a régi torna öltöző felé, a mosdóban való dohányzást pedig azért mégsem kockáztattam meg. És igazából nem volt nagy kedvem megmozdulni sem, hallgattam inkább és elmélyültem a suli rádióból szóló zenékben. Mellettem Bill hol a könyvét, hol az udvari zsongást figyelte. A nap éppen az arcára sütött, meghatározhatatlan színűvé varázsolta, az amúgy barna szemeit és rávetült a fekete hajára is. Akkor arra gondoltam, hogy Billnek még a napfény is jól áll. Egyáltalán van olyan, ami nem megy jól hozzá ? Megint megrohant egy hülye, szentimentális érzés és vágyódás Bill csókja iránt, hogy a nyelvében lévő piercing bele ütközzön az én nyelvembe. Akartam, hogy közel érezhessem magamhoz és hogy levegyem róla a szürke pulcsit, amiben hiába nézett ki tök jól, valahogy mégis csak zavart. Meg akartam csókolni a nyakán azt a tetoválást, és körbenyalni a másikat a csípőjén, beszívni a bőre illatát és elidőzni a teste felett. Tudtam, hogy nem szabadna ilyeneken gondolkodni, mert csak totál felizgulok és még úgy sem tudok majd figyelni a tananyagra, de hiába, az agyam ezerrel pörgött és máris izgalomba jöttem. Ennek ellenére nem szóltam hozzá, csak mosolyogtam magamon és áldogáltunk némán Billel. Kihasználtuk, hogy Roman a bandájával az udvaron van, tehát nem kerülhet elő a semmiből, hogy megalázhasson minket. Azt hittem, legalább a szünetünk elviselhető lesz, de tévedtem.
- Hello. Melyikőtök Bill Kaulitz ? - állt meg előttünk egy nagy darab, fekete hajú, szemüveges fiú. Sosem láttam még. És gőzöm nem volt mit akar Billtől. Ikrem is meglepődött és előbb rám, majd a srácra pislogott értetlenül, aki a választ várta. Éppenséggel nem úgy nézett ki, mint aki hirtelen rá ugrik Billre és össze-vissza veri, de azért nem lehettünk semmiben sem biztosak. Mi van ha Roman kérte meg, hogy csináljon valamit ?
- Mit akarsz ? - kérdeztem barátságtalanul.
- Te vagy Bill Kaulitz ? - kérdezett vissza a fiú válasz helyett.
- Én vagyok Bill. - szólt közbe halkan testvérem, mire a gyerek egy kettéhajtott papír lapot vette elő a háta mögül és testvérem kezébe nyomta.
- Egy osztálytársam küldi. Na csá. - ezzel amilyen hirtelen ott termett, úgy el is tűnt a folyosón. Döbbenten néztünk utána.
- Mi a franc volt ez ? - csóváltam a fejemet. Bill váll vonogatva forgatta az ujjai között a papírt, amit aztán gyorsan kikaptam a kezéből.
- Mit csinálsz ? - nyúlt a fecni után, de elhúztam előle és kíváncsian szétnyitottam, hogy elolvashassam mi van rá írva.
Pár sor állt a lapon, gyöngybetűkkel :
Szia. Tök jó hogy meggyógyultál. Te vagy a legjobb pasi a suliban. Lena Schwartz.
És ott állt egy telefonszám is. Jeges bénultságot éreztem, ami végig futott a gerincemen, a szívem pedig máris sokkal gyorsabb ütemet diktált. Elakadt minden szavam és tehetetlen némaság telepedett rám.
- Mi áll benne ? - kérdezte Bill, látván a fura arc kifejezésemet a papíron olvasottaktól. De még vagy fél percig nem bírtam megszólalni. Mi a jó büdös élet ez már megint ?! Az arcomra kiütközött egy gúnyos grimasz, amitől Bill is feszült lett.
- Tom, szólalj már meg ! - kérte, majd gyengéden kihúzta a papírt a kezemből és ő is átfutott rajta. Fél szemmel néztem, ahogy elolvasta a sorokat, az ámulattól tátva maradt a szája. Még a szemei is kikerekedtek és nagyon nem tudta eldönteni mit csináljon, mosolyogjon, vagy komoly maradjon. Végül egy szelíd mosolynál döntött, ami viszont a végletekig felidegesített. Elárulhatná, mi a nevetni való ezen ?!
- Ismered ? - böktem oldalba durván.
- Kit ? - kérdezett vissza ikrem.
- Hát ezt a...csajt...- sóhajtottam felháborodva.
- Fogalmam sincs, ki lehet...- felelte Bill, majd ismét a papír felé hajolt és újból átolvasta. Szemmel láthatólag tetszett neki amit oda írtak. De nekem annál kevésbé.
- Hát Bill gratulálok. Lena Schwartz ! Nagyon nagyszerű, tudom már mi hiányzott ! - gúnyolódtam. Bill a karomra tette az egyik kezét.
- Tom...- és csak kedvesen elmosolyodott, jelezvén hogy ő igazán nem tehet erről, és igaza is volt, nem az ő hibája, ha valakinek megtetszik, hiszen jól néz ki, nem hétköznapi, ezért másoknak is megakad a szeme rajta. De a mosolygása valahogy nem tetszett nekem, egyáltalán nem. Ilyesfajtán mosolygott arra a szemét láda Andreasra is, aztán meg biztos jól érezték együtt magukat. Gyűlöltem, mikor ezt a mosolyt láttam rajta, lehet hogy ő nem is volt tudatában, hogy tud így is mosolyogni, de nekem akkor telt be a pohár.
- Jaj Bill, varázsold le valahogy az arcodról ezt az undorító vigyort, mert elhányom magam. - motyogtam és lesöpörtem testvérem tenyerét az alkaromról.
- De...- kezdte volna Bill, viszont én már befelé tartottam az osztály terembe és egyáltalán nem voltam kíváncsi a testvérem magyarázkodására. Nekem bőven elég volt látnom azt a hülye papírdarabot, a nyálas üzenettel és a telefonszámmal, amire Bill úgy láttam teljesen felizgult, vagy nem tudom mit csinált. Most mi a fene fog történni ? Megint lesz egy idióta Andy-Bill história, csak most egy lánnyal ? Na nem...
Rám tört a nikotin éhség, úgyhogy a tanterem előtt irányt változtattam és kiviharzottam az udvarra, ami tömve volt diákokkal. Jó páran az iskola hátsó részeinél fújták a füstöt, mert oda az épület egyik ablakából sem lehetett rendesen rálátni. Arra tartottam én is. Remegett a kezem, ahogy előhúztam egy szál cigit és meggyújtottam. Láttam, hogy Roman a bandájával nem messze tőlem dekkol. Egymást bökdösték, mikor megláttak, de nem jöttek oda hozzám. Roman valami csúnyát mondott, ahogy leolvastam a szájáról, de éppen azzal foglalatoskodott, hogy minél messzebbről betaláljon a kukába egy üres üdítős flakonnal. Natalie, Dominic és Martin köréje gyűlve figyelték a kissé gyerekes mutatványát. Nem is érdekelt mit csinálnak, gyorsan elfordultam és a falnak dőlve cigiztem tovább. Dolgozott bennem az indulat, a torkomat kaparta a kétségbe esés és megannyi kérdés jelent meg a fejemben. Pár napja még az bántott és aggasztott, amit Bill Andreassal csinált, igaz hogy az már lezárt ügy, de akkor is fájt és hiába igyekeztem elhessegetni a fejemből, mindig előttem volt a jelenet, ahogy a sötét és kihalt magdeburgi utcán, valami sikátorban csókolóznak és közben izgatottan nyúlkálnak be egymás ruhája alá. Ez mindig felkavart és most sem volt máshogy, elönt a harag és a láz, ha erre gondoltam. És akkor most jön ez a Lena, vagy kicsoda és titokzatos levelet küldözget a testvéremnek. Ki a jó ég ez a csaj ? És mióta figyeli Billt ? És honnan tudta egyáltalán, hogy beteg volt ? Talán a környékünkön lakik ? Lehet, hogy valamelyik szomszédunk, aki esténkén az ablakból leskelődik Bill után ? Te jó ég...Összezavarodtam...fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy én ilyen hülye módon fejezem ki a félelmemet, elkezdem sértegetni Billt, majd nemes egyszerűséggel tovább állok...Keserű lett a szám íze és undorral dobtam el a félig szívott cigarettámat. Ekkor vettem észre Brittát, aki Romanéktól pár méterre a kerítésnél szívta hosszú női cigijét. Egyedül volt és olyannak látszott akkor, mint a természetfilmekben a csordából kiközösített vadállatok, tudom hogy buta hasonlat, de szerintem pont olyan elárvultan állt ott. Aztán észre vette, hogy nézem és mosoly féle szaladt a szájára. Én nem tudtam mosolyogni, nem is akartam, a jelen helyzetemen nem volt semmi derülni való. De Britta a kósza pillantásomat bátorításnak vehette, mert megindult felém. Amihez végképp nem volt akkor kedvem, az pont ő volt, úgyhogy amint tett pár lépést, rohadtul bunkó módon, de gyorsan elindultam befelé, amúgy is lassan véget ért a szünet is, az udvarról az épület irányába áramlottak a tanulók. A terembe érve Billt már a helyén találtam, de meg sem szólalt, sőt nem is nézett rám, a tankönyvébe bújva könyökölt az asztalon. Dühösen zöttyentem le mellé és a könyökömmel jól meg is ütöttem a vállát, de erre sem reagált. Talán bocsánat kérést várt az előbbi beszólásaimért, de én nem akartam bocsánatot kérni, igazából talán nem is volt miért. Kidobáltam a tankönyveimet a padra és káromkodtam egyet, mert kitört a grafit ceruzám hegye, amint a tolltartót is a padra hajítottam. De ikertestvérem erre sem kapta fel a fejét, úgy láttam nagyon a szívére vette, ahogy viselkedtem. Hát csak sajnálni tudtam, hogy nem értett meg. Én ellenben jól értettem magamat, vagyis azt hiszem rájöttem az óriási harag okára, amit ez a Lena Schwartz ügy gerjesztett bennem. Viszont nem akartam magyarázkodni, és idő sem volt rá, mert bependerült a tanár és rögtön elővetetett mindenkivel egy tiszta lapot röpdolgozat céljából, aminek nagyon nem örvendeztem, lévén hogy semmit sem tanultam és ha mégis eszembe juthatott volna valami, az az előbbi idegességem miatt kirepült a fejemből. Ahogy Bill felé sandítottam, láttam hogy ő is csak tanácstalanul ült a papírja felett és valószínűleg nem sokkal tudott többet mint én. Biztos voltam benne, hogy elégtelent kapok a dolgozatomra és tudtam, hogy ebből egyenes arányosságban következik majd a fejmosás nagyanyánktól, de nagyon nem érdekelt. Egész nap szótlan és rosszkedvű voltam, ahogy ikrem is és alig váltottunk pár szót egymással. Láthatatlan éket vert közénk ez a levél incidens és ahelyett hogy beszéltünk volna róla, idegesítően hallgattunk és vádlóan néztünk olykor egymás szemébe. Utolsó óra előtti szünetben Bill bent maradt, én meg cél nélkül lófráltam a folyosón a régi tablókat, meg a folyosó egyik sarkában álló könyves polcot tanulmányozva. Aztán belém hasított, hogy látni akarom ezt a Lenát. Ki féle az a csaj, aki ilyen hülye levélkét gyárt és roppant kisstílűen egy osztály társával adatja át. Sajnos nem láttam, hogy a fiú, aki a levelet hozta, melyik teremből jött ki, de aztán megpillantottam Brittát és eszembe jutott, hogy talán ő segíthetne. Nem volt túl sok kedvem hogy jópofizzak vele, de egy próbát megért. Ő mégiscsak régebb óta élt itt, mint én és biztos tudta ki Lena Schwartz. Tétova léptekkel sétáltam Britta felé, aki éppen valami női magazint bújt a folyosón lévő padon ülve.
- Britta beszélhetnénk egy percre ? - érdeklődtem, mikor már elég közel voltam hozzá. Britta felnézett, egy másodpercig realizálta a mondatomat, majd a magazint lerakva maga mellé, széles mosollyal bólogatott.
- Hát persze Tom. Miről volna szó ?
- Csak azt szeretném kérdezni, ismersz e egy Lena Schwartz nevű lányt innen a suliból ? - tettem fel a kérdést, amitől Britta gondosan kirúzsozott szája tátva maradt és ragyogó mosolya egy szempillantás alatt a semmibe tűnt.
- Hogy mi van ? - fintorodott el kelletlenül, nyilván más kérdésre számított és annak biztos jobban örült volna, hogy ha megkérdezem szabad e a délutánja, vagy hogy felmehetek e majd a hétvégén hozzá.
Megismételtem a kérdésemet.
- Ismered Lena Schwartz-ot ?
- Fogjuk rá, futólag. - felelte Britta nagyot sóhajtva.
De én nem értem be ennyivel.
- És nem mondanál nekem pár infót róla ? Például, melyik osztályba jár, hány éves, meg hogy merre lakik, ilyesmik...- hozakodtam elő a kérésemmel, aminek Britta baromira nem örült.
- Lena amolyan jó kislány féle, benne van az iskolai énekkarban és színjátszó szakkörben, gondolom éltanuló lehet, arról fogalmam sincs merre lakik, mivel nem nagyon egyezik az érdeklődési körünk, ebből kifolyólag nem vagyok a barátnője, ja és tizenhét éves, szóval feletted jár. Ennyi megfelel ? - vonogatta a vállát Britta sértödötten.
Hát ettől annyira nem lettem okosabb, láttam hogy Brittával sem megyek sokra.
- Szóval nem tudod hol lakik...
Ez már Brittának is sok volt, a szeme villámokat szórt. Kezébe fogta az újságját és felpattant a padról.
- Nem. Nem tudom, hol lakik. De hadd mondjak valamit Tom, elég paraszt dolog, hogy tőlem érdeklődsz egy másik lány felől, azok ismeretében, hogy tisztában vagy azzal, mit érzek irántad.
- Félre érted...- magyarázkodtam, de Brittát nem hatottam meg.
- Hát persze és még én vagyok a hülye, aki mindent félre ért. Nem érdekel mit beszélsz. Ha annyira foglalkoztat, hol lakik Lena Schwartz, kérdezd meg tőle magától, ugyanis ott jön a folyosón ! - ezzel Britta villámgyorsan ott hagyott, csak a parfümje maradt utána. Én meg kíváncsian fordultam hátra, hogy megláthassam Bill "rajongóját", azt a híres Lenát. Pont akkor haladt el mellettem, kezében mindenféle füzetekkel. Nyilvánvalóan tudta, hogy ki vagyok, mert a szeme sarkából alaposan végig nézett, ahogy én is őt. A "riválisomat"...Aki egyáltalán nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Valami Britta féle, dekoratív, agyasincs kiscsajra gondoltam, erős sminkkel és közönséges ruhákban. Persze mikor Britta azt mondta, hogy ez a Lena jó tanuló, meg mindenféle szakkörökbe jár, ez a kép változott, de a valóság még ennél is természetesebb volt. Lena teljesen átlagos hatást keltett, aki nem tűnik ki a tömegből. Nem nézett ki tizenhét évesnek. Gesztenye barna haja göndör fürtökben omlott le a vállára, talán barna vagy zöldes szeme volt, és picit szeplős arca. Azt hiszem anyára emlékeztetett, talán a haja miatt. Egyszerű farmernadrágot, bordó-fehér kapucnis pulcsit viselt és világos edző cipőt. Elment előttem és még vissza nézett, mire én dacosan elfordítottam a fejemet. Hát ő a levél írója...Egy ilyen egyszerű lány...Máris gyűlöltem ezt az egyszerűségét, mert pont ez volt benne a megmagyarázhatatlanul szép. Biztos voltam benne, hogy ha egy túl sminkelt és műanyag cicababa lett volna, Billnél labdába sem rúghatna, de Lena valahogy felkavarta az érzéseimet és fura gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Talán éppen ezért az ártatlan szépségéért érdekelhetné ikremet, bár nem tudtam elképzelni, hogyan mutatnának egymás mellett, de rohadtul nem voltam megelégedve azzal amit láttam. És amit Bill is nemsokára látni fog, már ha érdekli, ki írt neki. Gondolataimat a csengő szakította félbe, már üres volt a folyosó, sehol senki, így gyorsan bementem én is a terembe, hogy átvészeljem az utolsó órát. Billel továbbra sem beszéltünk, végig ültük az órát, aztán szótlanul megebédeltünk, ami nagyon rossz volt, a gyomrom, nyelőcsövem össze volt szűkülve, alig tudtam pár falatot magamba erőltetni, és testvérem is épp hogy csak evett. Aztán nem húztuk az időt tovább, elhagytuk a nyüzsgő étkezdét és az iskola területét. Minden lépésem nehéz volt, ahogy Bill mellett baktattam cigizgetve az utcán. Olyan ragyogó volt az idő, vidáman sütött a nap és a sokféle virágtól édes volt a levegő. Csavargásra, nagy sétákra csábított mindenkit a tavasz. Milyen jó lett volna, karon fogni Billt és felfedezni vele a falu táblán kívüli titokzatos helyeket. Tiszta hülyének éreztem magam, hogy a legnagyobb hallgatás közepette ilyesmiken agyaltam, de már megőrjített a némaság.
- Képzeld, hogy láttam a csajodat...- jegyeztem meg, mikor már nem bírtam tovább. A hangom gúnyos akart lenni, de elcsuklott.
- Csajomat ? - pillantott rám Bill és érdekesen csengett a szájából ez a szó.
- Igen, Lena Schwartz-ot. Már tudom, ki írta neked azt a papírt...- vágtam a szavába fölényesen.
- Igazán ? - húzta fel Bill a szemöldökét, de nem nagyon láttam érzelmeket az arcán.
- És azt kell mondjam, nem ilyennek gondoltam. Amúgy tizenhét éves, de nem tűnik annyinak. Teljesen normális. Rendesen van felöltözve, nincs fél kiló festékkel kikenve és nem ipari mennyiségű hajlakk tartja egyben a haját, ami barna színű és göndör, vagy hullámos, vagy milyen...- dadogtam és alig láttam az idegességtől. Bill bólintott.
- Értem...
- Ennyi ? - kérdeztem vissza gyanakodva.
- Mit mondhatnék még ? - tárta szét karjait testvérem.
- Valami véleményed csak van. Egyébként, szereted a barna hajú lányokat ? - feszítettem a húrt.
Bill lehajtotta a fejét.
- Nincs velük semmi bajom. - tért ki a válasz elől.
- Remek, mert akkor nem fogsz csalódni. Ez a csaj pont olyan, akivel jól megleszel, ilyen kis tanár kedvence, szakkörök, versenyek. Biztosra veszem, hogy szívesen korrepetál matekból is...
Bill megfogta az egyik csuklómat és így késztetett megállásra.
- De mikor mondtam olyat, hogy meg akarom ismerni ? - érdeklődött halkan.
Megtorpantam és majdnem ráléptem Bill cipőjére.
- Ahogy ezt az egész szituációt tudomásul vetted, ahogy nagy ártatlan képpel mosolyogtál, nekem úgy látszott, élvezed a helyzetet és ennek a fényében vidáman sütkérezel. Hát persze, jó is az, ha valakiért odáig vannak...
- Te már csak tudod...- jegyezte meg alig hallhatóan, de némi iróniával a hangjában Bill. Gondolom Brittára célzott, de úgy tettem, mint aki meg sem hallotta ezt a beszólását.
- És az ismerkedéshez is adott minden, Lena le írta a telefonszámát is a papírra...- hadartam.
- Az a papír már nincs meg. - jelentette ki Bill.
Éreztem, hogy égni kezd az arcom.
- Miért, hol van ? - kérdeztem gyorsan.
- Kidobtam. Biztos te is így tettél volna. - mosolygott ikrem.
Nem tudtam neki vissza mosolyogni, az idegesség még mindig nem múlt el belőlem, csak zakatolt a szívem és össze szorított a sírás, talán a megkönnyebbüléstől, vagy valami ismeretlen fájdalomtól. A fejemben meg Bill kijelentése hangzott el újra és újra. Kidobta a papírt...
- Ne álljunk már itt, mint két idióta. - morogtam végül az orrom alatt és elindultam az úton. Hazáig egy szót sem váltottunk Billel. A szavain gondolkodtam és nem mertem elhinni, amit csinált. Valahogy nem tűnt életszerűnek. Furcsa volt ez a lépés Billtől, amit tett, azzal esélyt sem adott a lánynak. Kábának és kedvetlennek éreztem magam mégis, nem tudtam örülni, nem voltam felhőtlen, mintha nagy és szürke árnyak ültek volna a vállamon, súlyos teherként rám nehezedve. Előhalásztam a kulcsot és benyitottam, majd végig mentem az udvaron és beléptem a házba. Bill követett.
- Szia nagyi. - köszöntem jó hangosan amint ajtót nyitottam, de csak a csend válaszolt. Leraktam a táskámat és a kabátomat, majd beljebb mentem.
- Hé nagyi ! - kiáltottam el magam, de csak a saját szavam visszhangzott a ház falai között. Közben Bill is megszabadult a kabátjától és a táskájától majd mellém lépve pillantott körbe a házban.
- Biztos nincs itthon. - vontam vállat. Bill a konyhába ment és egy cetlivel jött vissza.
- Nagyi azt írta, hogy bement Magdeburgba nagybevásárolni és néhány hivatalos dolgot elintézni, pár óra és itthon lesz. - lobogtatta meg a kockás noteszlapot, amit a konyha asztalon találhatott. Biccentettem.
- Aha...
Bill lerakta a papírt és közel lépett hozzám. Szándékosan nem néztem rá, a földet bámultam és a mosoly szikráját sem tudtam magamból kicsikarni. Bill gyengéden megsimogatta az arcomat.
- Tomi...
- Ne hívj így légyszives...- motyogtam zavartan.
- Ennyire haragszol ? - csodálkozott megütközve Bill.
- Nem haragszom, csak marhára nincs jókedvem. - mondtam. Bill erre szó nélkül hozzám hajolt és apró csókot adott a számra. Elhúztam a fejemet.
- Mit csinálsz ?!
De válasz helyett még egy csók érte a számat, ez már mélyebb akart lenni, mert megérezem Bill nyelvét az ajkaimhoz érni. Hatalmasat dobbant a szívem.
- Hagyj békén Bill. - suttogtam erőtlenül és végre ránéztem ikremre. Jó volt újra látnom az arcát, csodálatos barna szemeit, a száját. A szívverésem egyre csak erősödött. Bill ujjai már a nyakamat érintették.
- Egész nap nem szóltál hozzám. Tudod, hogy már fájt nekem a csend ? És tudod, mennyire vártam, hogy végre eljöjjön a délután és megcsókolhassalak ? És még most is elutasítasz ? Mit tegyek még ? - fakadt ki és erősen fényleni kezdtek a szemei, a hangja pedig fájdalmasan csengett. Torokszorító volt az egész. Nem akartam én bántani, csak elvakított a féltékenység. Igen ! És a félelem, hogy elvesztem őt. Hogy besétál a képbe egy Lena Schwartz és mindent visz. Elvesz tőlem mindent, ami nekem valamit jelent. Mert Lena mégiscsak egy lány, egy eléggé szép lány, én meg csak egy bunkó, tizenöt éves fiú vagyok.
- Semmit ! - sóhajtottam egy nagyot, majd váratlanul magamhoz húztam Billt. Belenéztem a szemeibe és már csókoltam is. Szomjasan tapadtam félig nyitott ajkaira és felnyögtem, ahogy nyelvem az ő nyelvével találkozott. A hajába túrtam és a csípőm önkéntelenül is össze rándult, az izgalom máris felébredt bennem. A falnak toltam testvéremet és csak csókoltuk egymást szenvedélyesen, addig amíg már szinte szédültem. És egyre izgatottabb lettem.
- Menjünk fel a szobába...- lihegte ikrem elhajolva az ajkaimtól. Nem volt ellenvetésem.
- Rendben ! - bólogattam és hagytam, hogy Bill kicsússzon a karjaim közül. Mire felnyitottam a szemeimet, már csak a lépteit hallottam az emelet felől és a szoba ajtónk nyikordulását. Megtöröltem verejtékes homlokomat.
- Istenem...- csóváltam meg a fejemet és indultam utána, mikor tompa puffanást hallottam pár lépcsőfok megtétele után. Hátra néztem és csak remélni mertem, hogy nem a nagyanyánk jött haza, de semmi mozgolódást nem tapasztaltam.
- Te vagy az nagyi ? - kérdeztem, de nem felelt senki. A biztonság kedvéért azért leballagtam a lépcsőkön és elmentem az ablakokig, hogy megnézzem nagyi autója nem áll e esetleg már a garázsban, majd az ajtóhoz sétáltam és minden világos lett. Bill kabátja a földön hevert, leesett a fogasról és az keltett zajt. Megkönnyebbülten emeltem fel a kabátot és vissza raktam a fogasra. Ekkor vettem észre a papírt a lábaimnál. Elsötétült a tekintetem, ezer közül is megismertem volna azt a bizonyos papírdarabot. A torkom pillanatok alatt kiszáradt és jeges izzadtság jelent meg a hátamon. Győzködtem magamat, hogy csak a szemem káprázik, ez nem lehet az a papír, de nem így volt. Ott meredt rám, majd kibökte a szememet. Lehajoltam és felvettem. Kicsit gyűrött volt, de a gyöngybetűs írást azonnal láttam. Remegés futott végig rajtam és olyan erővel haraptam a számba, hogy fájni kezdett, a fogam koccant, ahogy végig húztam a piercing karikám mentén. Teljes erőmből össze szorítottam a markomban papírt.
- A rohadt kurva életbe ! - sziszegtem a fogaim között és éreztem, ahogy a vér az arcomba száll. Villám gyorsan realizáltam magamban a tényállást. Bill ismét átvert ! Mint, amikor azt mondta, hogy Andreas nem nyúlt hozzá. Most azt állította, hogy kidobta a papírt, és ezúttal sem mondott igazat. Nem hiába éreztem, hogy nem klaffol valami. De miért jó neki ezt csinálni ? Élvezi, ha a képembe hazudhat ? Mi ezzel a célja ? Nem bírtam tűrtőztetni magamat, az indulat majd szét feszítette a bordáimat, a szívem ki akart ugrani a helyéről és reszkettem egész testemben. Az előbbi heves izgalom ami átjárt tetőtől-talpig, most kitörésre váró dühbe csapott át, amiért Bill elárult. És túlon-túl messzire ment ezzel.
- Ezt megbánod. - mondtam, rezignáltan magam elé bámulva és már indultam is az emeletre. A lábaim alig bírták a sebességet, ahogy fel rohantam a lépcsőkön és elfogyott a levegőm, de ez sem érdekelt már. Őrült módjára feltéptem az ajtót, amit olyan erővel csaptam neki a falnak, hogy visszhangozott bele a ház. Bill az ágya szélén ücsörgött és rémülten nézett rám. Elég ijesztően festhettem, ahogy berontottam levegő után kapkodva, izzadtan, elborult tekintettel és egyenesen Bill felé tartottam.
- Baj van ? - rezzent össze megilletődve testvérem. Nagyon szívesen mondtam volna valami csúnyát neki, de ehelyett, hagytam hogy az ösztönösen feltörő agresszió vezéreljen. Bill ágya elé érve, hirtelen mozdulattal megragadtam ikrem pulóverét a mellkasánál és annál fogva rángattam álló helyzetbe, majd teljes erőmből a falnak löktem. Jóval durvábban mint kellett volna, de nem tudtam megfékezni magam. Bill nagyot nyögött, ahogy a falnak ütődött a háta. Én pedig nem értem be ennyivel. Billnek levegőt venni sem maradt ideje, én ismét megfogtam a ruháját és még egyszer a falnak vágtam. Ugyanúgy koppant egy nagyot és eltorzult a fájdalomtól az arca.
- Te szemét ! - ordítottam neki.
- Mi történt Tom ? - kérdezte a félelemtől és a fájdalomtól elrekedve Bill és talán ki akart menekülni a szobából, de elkaptam az egyik kezét és hátra csavarva a földre kényszerítettem, miközben elé dobtam az össze-vissza gyűrt papírt, Lena levelét. Bill felszisszent, nem tudom hogy a kezét ért fájdalmas érzésektől, vagy a felismeréstől, hogy lebukott, de halálsápadtra váltan pillantott rám. Nem engedtem a szorításomból, sőt még a hátába is térdeltem. Törékeny teste megfeszült a rá nehezedő súlyom alatt. Meleg izzadtság csurgott a szemembe és még mindig fulladoztam a tehetetlen dühtől. Hallottam, ahogy ikrem megadóan zihált és alig mert mozdulni, a csuklója nyirkos és hideg lett, a pulzusa veszettül lüktetett és Bill úgy vergődött a markomban, mint egy csapdába esett vad. De nem éreztem elégtételt, az idegességem sehogy sem akart csillapodni, pedig tudtam, hogy össze kell szednem magamat, hogy normális ember módjára tudjak viselkedni. Eltelt vagy két perc, mire meg tudtam szólalni, akkor is csak pár elfojtott szót tudtam kipréselni magamból.
- Most pedig beszélgetünk Lena Schwartz-ról !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése