2012. május 4., péntek

Hazugság

Nem is csodálkoztam azon, hogy nem ment az elalvás, azok után, amit műveltünk. Így talált ránk a reggel és a fények mind kisöpörték a hajnal eseményeit a szobából. Mire észbe kaptam, minden a régi volt, vagyis ezt a látszatot keltette. Valójában azonban teljesen felkavart és szerintem Billt is. Már nem beszéltünk anyáról és arról amit nagyi mondott róla, mintha ez a téma nem is létezett volna. Máshogy néztünk egymásra, még akkor is ha ezt jól lepleztük. A tekintetünk elkalandozott, vagy össze villant és szavak nélkül is ott volt köztünk valami fura.
Nehezen tudtam bármihez is hasonlítani, de ha párhuzamot kellett volna vonnom, körül belülre olyan volt, mint amikor Lipcsében össze jöttem egy lánnyal. Egész éjszaka csókolóztunk a biliárd terem egyik asztalánál. Aztán másnap olyan érdekes volt őt viszont látni, valahogy össze facsarodott a szívem és hiába kerestem a szavakat, nem találtam, egyszóval baromi zavart voltam és szerintem a lány is hasonlóan érzett.
Ez persze csak halványan, de mégis csak emlékeztetett arra, hogy éreztem magam másnap reggel a konyha asztalnál, ahogy ikrem ajkait figyeltem és arra gondoltam, hogyan csókolt meg, hogyan nyögte a nevemet. Az étvágyam teljesen elment, nagyanyánk észre is vette, hogy csak bámulok magam elé. Mondott valamit, de meg sem hallottam.
Egész vasárnap ezen gondolkodtam. Míg szombaton anya és a múlt kötött le, most az előző este körül járt az eszem. Megrettentem, mert ez mégis csak valamiféle homoszexualitás, erotikával túlfűtött testvériség, ami egyáltalán nem mindennapi és szerintem is totál elítélendő. És én nagyon nem tartottam magamat homokosnak, soha sem érdekelt egy fiú sem és nem bírtam volna elképzelni, hogy akárkivel mondjuk az otthonból, hasonlókat teszek...
Mégis, tegnap minden saját magamról alkotott álláspontom megsemmisült és olyat csináltam mint még soha. Megvetést kellett volna hogy érezzek magam iránt, ehelyett azonban izgalom töltötte be az egész testemet, ahogy végig gondoltam magamban újra az egészet az ágyamon fekve vasárnap délután. Még szinte éreztem ikrem bőrét, ahogy végig simítom és láttam magam előtt, ahogy lejjebb tolja a nadrágját, ahogy bízik bennem. A fülembe csengett halk szuszogása, ami aztán hangosabb nyögdécselésbe ment át. Izzadtság jelent meg a gerincemen, amint újra éltem azt a pillanatot, ahogy eljutott a tetőpontra, a teste megmerevedett aztán rám hanyatlott és a kezemet elborította az a bizonyos forróság...
- Hé Tom... - ahogy kinyitottam a szemem, Bill arca jelent meg előttem. Villámgyorsan ültem fel, véletlenül majdnem lefejeltem őt.
- Mit akarsz ? - kérdeztem kábultan.
- Jól vagy ? - kérdezte Bill.
Jól voltam igen...túl jól...baszottul felizgulva. Megnyaltam az ajkaimat és letöröltem a homlokomról a verítéket, amit a vadul kavargó gondolataim varázsoltak oda.
- Tökéletesen Bill...jobb már nem is lehetne...- vigyorogtam és szemeim merően nézték testvérem arcát. Ő is elkapta  a pillantásom. Bámult bele a képembe kérdő szemekkel. Biztos azt hitte megőrültem.
- Nem találom a vonalzómat, kölcsön kérhetem a tiedet ? - kérdezte váratlanul.
- Tessék ? - kérdeztem vissza kicsit talán barátságtalanabbul is, mint kell.
- A vonalzódat...- ismételte meg halkan Bill.
- Ott van az asztalon.- mondtam lassan és még mindig néztem Billt. Nyugodt volt az arca és a hangja sem remegett. Úgy látszott azokban a percekben tényleg testvérként fordult hozzám.
- Köszönöm. - bólintott Bill és fel akart állni az ágyamról, de elkaptam a ruhája ujját és vissza húztam magam elé. Még nézni akartam és miközben bámulom, azon agyalni milyen lehetett az arca azokban a pillanatokban, ahogy hajnalban megérintettem. Ikrem elmosolyodott és ez már valahogy emlékeztetett arra a Billre, akivel átéltem a szenvedélyt.
- Akarod tudni, hogy vagyok ? - nyomtam a tenyerét ágaskodó szerszámomra, amit nadrágomon keresztül is remekül lehetett érezni. Bill arc színe máris átment pirosba és csodálkozóan kétségbe esett tekintete lett. Beharapta az ajkát és ujjait finoman húzta végig a nadrágomon. Akaratlanul is lecsukódtak a szemeim és felsóhajtottam. A hímtagom lüktetni kezdett, a vérem pedig forrni. Bill után.
- Te is tudnád úgy csinálni, mint én neked ? - nyitottam fel a szemem. Bill a nadrágom irányába nézett.
- Nem tudom...- vont vállat és kezeit lassan vette le a férfiasságomról. Szinte fájt, ahogy már nem volt ott a tenyere.
- Annyira bámulod...Miért nem fogod a kezedbe ? - nyelvemmel megböktem a piercing karikámat és éreztem, hogy hozom egyre nagyobb zavarba az én félénk testvéremet. Nem válaszolt, csak ült ott fülig vörösen.
- Lefogadom, tetszene neked, ha én is úgy mozognék feletted, aztán meg...- kezdtem túl menni az ésszerű határokon, de egyáltalán nem éreztem magam rosszul, úgy mondtam mint a lányoknak a gyerek otthonban. Az izgalom nem csak a testemet, hanem az agyamat is beborította.
- Azért nagyon szégyellem magam... én nem úgy akartam, csak...- vágott közbe Bill lehajtott fejjel. Gyorsan hozzáhajoltam és az ajkaimhoz húztam.
- Ne szégyelld...imádtam, ahogy élvezed...- suttogtam, aztán apró csókot nyomtam a szájára. Vissza akart csókolni, már tudta hogy kell. A nyelve finoman ért a számhoz. Elmosolyodtam, mire ő is.
- Tiszta őrült vagy Tom...- mondta még és kihasználva, hogy nem szorítom a ruháját, felpattant és már ott sem volt.
- Hülye ! - kiáltottam utána és felkapva egy párnát felé céloztam. Persze nem találtam el, ő meg röhögve kirohant a szobából. Már csak hangos trappolását hallottam a lefele a lépcsőn.
Tizenöt évesek voltunk és igaza volt a nagyinak, néha tényleg éretlenek...
A hétvége eseményei a hétfővel mind elmosódtak és belevesztek a hétköznapok egyhangúságába. Nagyon sok pótolni valónk volt Billel. Nem győztünk esténként körmölni és magolni. Mintha Lipcsében teljesen mást tanítottak volna mint itt. Mintha ez a Loitsche egy másik bolygón lett volna. Más szokások és más emberek...Ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy egyik reggel én is és Bill is egy-egy borítékot találtunk a padunkon.
- Mi ez ? - kérdeztem fennhangon a neon zöld borítékot forgatva a kezemben.
- Bontsuk ki ! - mondta Bill és óvatosan felbontotta a borítékot. Én is ezt tettem az enyémmel. A borítékban szintén neon zöld színű papíron, fekete díszes betűkkel ez állt:
Hello ! Pénteken buli nálam este 8- tól kifulladásig ! Számítok rád is ! Cím - ha nem tudnád - : Wald Strasse 14. Üdvözlettel: Britta.
- Buli...a tieden is ez áll ? - mutattam a papírt Billnek, aki bólintott.
- Örülnék, ha ott lennétek ti is fiúk ! - szólalt meg ekkor Britta a terem másik végéből, ahol éppen a többi meghívót osztotta szét.
- Születésnapod lesz ? - kérdezte Bill.
- Dehogy ! Akkor az egész iskolát meghívnám. Ez csak olyan péntek esti lazulós party. Gyakran van nálunk ilyen, majd hozzá szoktok. - nevetett fel Britta. Roman szúrós szemmel állt az ablak előtt és láttam hogy kérdőre vonja Brittát.
- Ennek a két lúzernek meg minek adtál meghívót, mi ? Nem is ismered őket ! - morgott karba tett kézzel.
- Ők is az osztály tagjai, mégis miért baj, ha ott vannak ? Ugyan már...nyuszi...- karolta át Britta Roman nyakát, aki erre csendesen puffogott tovább.
- Remélem, nem pofátlankodnak oda, hímezzenek inkább a nagyanyjukkal otthon a szerencsétlenek...
Dominic, Martin és még pár osztály társ idiótán felröhögött. Én meg a  padra hajítottam a borítékot meghívóval együtt. Elég durva, ha egy sima péntek esti bulihoz ilyen meghívó kell...Hol élnek ezek az emberek ?! Én biztos nem leszek ott ! Britta szeretné, hogy elmenjek ?! Majd ha fagy ! Akkor sem lett volna több kedvem, ha Roman nem szól be, de így még egy érv szólt amellett, hogy jobb a kihagyjuk ezt az összejövetelt.
- Elmegyünk majd ? - kérdezte Bill még mindig a papírt olvasgatva.
- Engem nem érdekel Britta Schreibert rongy rázása. - válaszoltam és ezzel elintézettnek tekintettem az ügyet. Nem így Bill, akinek valamiért szöget ütött a fejébe a szőke lány meghívása és egyik nap vacsoránál elő hozakodott vele nagyanyánknak.
- Nagyi, ismered te Brittát ? - kérdezte.
- Kit ? - ráncolta a homlokát nagyanyánk.
- Britta Schreibert...- morogtam halkan.
- Ja, vagy úgy...Miért, mi van vele ? - nagyanyánk gyanakodva nézett ránk.
- Semmi, csak tudod, rendez egy bulit most pénteken...- árulta el Bill.
- Ez annyira jellemző...Amióta betették a faluba a lábukat ezt csinálják. Persze meg is tehetik, mert nagyon gazdagok, de nem evilágiak...
- Ezt hogy érted ? - meresztett nagy szemeket ikrem.
- Ezek a Schreiberték Frankfurtból jöttek ide pár éve. Én nem tudom, ott hogyan éltek, de itt úgy vannak, mintha ez egész világ egy nagy party lenne...- válaszolta nagyanyánk.
- Nem illeszkedtek be ? - kérdezte Bill.
- Épp ellenkezőleg ! Nagyon is jól érzik itt magukat. Könnyű persze ennyi pénzzel a zsebükben...De úgy vélem a folyamatos bulizgatás helyett kicsit figyelhetnének a lányukra is...Borzasztó, hogy alig tizenöt éves és majdnem úgy néz ki, mint az anyja...
Felröhögtem. Volt ebben valami. Britta nem akart kislány lenni, nőnek akart kinézni, csak a tenger sok sminkkel, hajlakkal és a nem gyengén kurvás ruhákkal, túl lőtt a célon.
- Ennek ellenére, elmehettek az összejövetelre, ha van kedvetek. - tette hozzá nagyanyánk.
- Hogyan ? - lepődtem meg.
- Jól hallottad, nem foglak titeket péntek este bezárni a négy fal közé, főleg hogy meghívásotok van egy osztály társatokhoz. Csak arra kérnélek benneteket, hogy ne gyertek túl későn és hogy ne igyatok alkoholt.
- Úgy lesz. - ígérte Bill.
Kezdtem nem érteni nagyanyánkat. Elhordja mindennek Brittáékat, kritizálja a gyerek nevelési módszerüket, aztán nagylelkűen elenged a buliba...
- De miért ? - kérdeztem még mindig csodálkozva.
Nagyanyánk felállt és kezdte össze szedni a tányérokat.
- Hogy miért engedem meg ? Egyszerű, szeretném ha megtalálnátok a helyeteket és a barátaitokat itt. És nem abban a korban élünk, ahol mindent tiltanak. Értelmes fiúk vagytok, nem csináltok butaságokat. Legalábbis remélem....
- Dehogy is ! - rázta a fejét Bill. Az asztal alatt a bokájába rúgtam.
- Fogd már be...- suttogtam neki. Értetlen arccal nézett rám.


Vacsora után még tébláboltam kicsit a a nappaliba, majd dühösen ballagtam fel a szobánkba. Volt még egy csomó házink, meg Bill is felidegesített a határtalan lelkesedésével a bulit illetően. Amibe én annyira nem akartam elmenni, de hála kisöcsémnek, a nagyi is felbuzdult és ezerrel támogatja, hogy legyünk ott. Azt terveztem, hogy beolvasok Billnek, de szépen eltűnt a földszintről. Nem sok ész kellett, hogy kitaláljam merre van.
- Hát köszönöm szépen ! - nyitottam be hirtelen az ajtón.
Bill az író asztalnál ült, háttal nekem és a váratlan hangoktól annyira megilletődött, hogy az összes ceruzáját leverte a földre. Gyorsan az asztal alá mászott, hogy össze szedje az íróeszközöket.
- Haragszol rám ? - kérdezte a lehető legártatlanabb hangon.
Oda mentem az asztalhoz és mellé ültem.
- Képzeld el, hogy igen ! Minek mondtad el a nagyinak ezt a buli dolgot ? Mi a francnak kellene nekünk oda menni ? Semmi értelme ! Gondolkozz már...osztály többségét nem is ismerjük rendesen, azon kívül ott lesz az a seggfej Roman, meg a másik két idióta Dominic és Martin. Vagy talán...bele estél Brittába ? - húztam fel a szemöldököm. Bill kezéből ismételten kiesett egy-két ceruza.
- Hogy jut ilyen az eszedbe ? - kérdezett vissza és a földet nézte.
- Valami oka csak van, hogy mindenképpen menni akarsz...
- Semmi különös, csak...
- Csak Bill Kaulitz szerelmes lett Brittába ! - jelentettem ki.
- Nem is ! Miért beszélsz butaságokat ? - vágott a szavamba ikrem.
- Ez nem butaság. Ki akarsz kezdeni Roman nőjével. Hihetetlen vagy Bill ! Nem félsz, hogy elkap és lever ? - vigyorogtam Billre, aki egyre lehangoltabb lett, engem viszont szórakoztatott hülyéskedni vele. Annyira naiv volt, hogy elhitte, komolyan gondolom amiket mondok.
- Ezt vond vissza ! - kérte ikrem megbántódva.
- Még mit nem ! Sőt, elmondom a nagyinak is ! - jelentettem ki, mire Bill lökött rajtam egyet. Nevetve elvágódtam a földön. Bill komoly képpel hajolt felém.
- Nem vagyok szerelmes Brittába ! - mondta halkan.
- Oké, tudom...Nem is a te súlycsoportod. - idétlen vigyorgásom mosollyá szelídült és hasonló mosoly bújkált az ő arcán is. Kezem végig futott testvérem hátán, majd a derekánál felhúzódott pulóvere mentén megérintettem meztelen bőrét. Csak nézett mélyen a szemembe és szédítően mosolygott. És hagyta, hogy megsimítsam a haját, arcát és megcsókoljam. Ott a szobánkban, az író asztal alatt, ceruzákkal körül véve, nem figyelve arra, hogy esetleg a nagyi benyithat. Vagy negyed óráig csókolóztunk és miután abba hagytuk, sokáig érdekes mosoly ült mind a kettőnk arcán.
Pénteken az osztály nagy része már a bulival volt elfoglalva. Szóval csak testben voltak jelen a tanórákon, az eszük meg az esti lerészegedésen járt. Britta behozta azt a ruhát amit a bulira vásárolt a közeli város egyik üzletében. A többi lány irígyen nézte a divatos és drága holmit. Roman meg pár fiúval mindenféle zenékről beszélt, amit majd este hallgatni fognak.
Engem ez hidegen hagyott és hiába a csicsás meghívó, nem akartam részt venni az össze jövetelben. Bill viszont megnézte volna, hogy mulatnak a helybeliek, mert láttam a tekintetét többször elkalandozni és figyelmesen hallgatta, hogy tervezik az estét a többiek.
- Ennyire el akarsz menni ? - kérdeztem, amikor már a kifele mentünk az iskola kapuján.
- Hova ? - kérdezett vissza.
- Jaj Bill ! Ne nézz hülyének, láttam amit láttam. Teljesen rá vagy kattanva erre a szerencsétlen bulira. Neked tényleg annyira hiányzik, hogy Romanék agyba-főbe szívassanak ? Mert ha igen...hajrá...menj és érezd jól magad. - legyintettem.
- A nagyi is elengedett, mit fog szólni ha nem megyünk ? - érdeklődött ikrem tanácstalanul.
- Igen, elengedett hála neked, aki beharangoztad előtte. De engem nem érdekel mit szól. Nem megyek és kész ! - makacskodtam.
Bill szomorúan nézett rám, aztán vállat vont és ballagtunk szótlanul egymás mellett. Mígnem bele futottunk Brittába és Natalie-ba. Velünk szembe jöttek szatyrokkal megrakodva.
- Hát már csak ez hiányzott.- morogtam halkan, de mást nem tudtam már mondani, mert a lányok megálltak előttünk.
- Nahát fiúk, micsoda véletlen. - mosolygott Britta.
- Az. - biccentettem fagyosan.
- Éppen a boltból jövünk, jól felpakoltunk az esti partyra. - mondta Britta.
- Ugye ti is eljöttök ? - kérdezte Natalie.
Bill rám nézett,én meg vissza rá. Legszívesebben a lányok képébe vágtam volna, hogy nincs az a pénz, amiért én beteszem a lábam az idióta bulijukba, de tudtam hogy nem nyerő a bunkóság, főleg mert normálisan kérdezték.
- Még nem tudjuk.- feleltem végül.
Britta csalódott képet vágott.
- Ne már ! Ne csináljátok !
- Talán a nagymamátok nem enged ? - faggatózott Natalie.
- Mert ha így van, esetleg az én szüleim beszélnek vele. - vágott barátnője szavába Britta.
- A nagyi nem szigorú. Elenged minket. - mondta Bill.
A két lány össze nézett.
- Akkor mi a probléma ? Ha Roman miatt aggódtok, nyugi, nem lesz baj. Mikor velem van, olyan mint a kezes bárány. Na, ne kéressétek magatokat ! Meglátjátok tök jól lehet itt is szórakozni a világ végén...- Britta újra elővette a mosolyát, hogy meggyőzzön. Nem tudtam, miért olyan fontos neki, hogy ott legyünk. De válasz helyett csak flegmán vonogattam a vállamat.
Pár feszült másodperc telt el így.
- Amúgy milyen italt szerettek ? - kérdezte váratlanul Natalie.
- Konyakot. - pillantott rám Bill vigyorogva, mire kis híján oldalba vágtam és már a konyak gondolatától is hányingerem lett.
- Igazán...- döbbent meg Britta.
- Bill csak viccelt. - szóltam gyorsan közbe és éreztem, hogy pirosodik az arcom.
- Mondjuk lehet hogy van konyak is a háznál, apám sokféle piát tart a bárszekrényében...
- Tényleg nem konyakozunk. És most már lassan mennünk is kellene. - tettem pár apró lépést előre, mert ez a beszélgetés kezdett kényelmetlen lenni. Bill követett.
Britta és Natalie mint két ott hagyott kis kutya néztek ránk. Biztos nem szoktak hozzá, hogy csak úgy lepattintják őket.
- Akkor este ? - kiáltott utánunk Britta.
Megálltam és vissza fordultam.
- Majd meglátjuk ! - mondtam, csak hogy végre lerázzam őket. Aztán gyorsan hátat fordítottam nekik, esélyt sem adva, hogy megint kérdezzenek.
- Egész rendes lányok. - jelentette ki Bill, mikor újra elindultunk az utcán.
- Te viszont tök hülye voltál, azzal a konyakos beszólásoddal ! Nem is tudtam, hogy ilyen a humorod. - mérgelődtem a fejemet csóválva.
- Az nem vicc volt. Szerettük a konyakot.- Bill arcán sokat sejtető mosoly volt. Amit csak ő meg én értettünk. Nagyot dobbant a szívem, mikor egy pillanatra vissza idéződött bennem az az alkohollal alaposan fellocsolt szilveszter éjszaka. Jó volt...még a másnaposságon túl is...
- Igen...szerettük...egy darabig...- forgattam meg a szememet és ismét csak hallgatagon sétáltunk hazafele. Bill nyelve akkor eredt meg ismét, amikor beértünk a házunk udvarára.
- Akkor mi legyen ? A nagyi biztos kérdezni fogja, hogy döntöttünk az estét illetően...
- Én itthon maradok...
- Komolyan mondod ?! - Bill szeme olyan kérdőn kerekedett el, mintha most hallotta volna először ezt a választ.
- Szerinted mit szajkózok napok óta ?! Nem megyek és pont ! És zárjuk le már ezt a témát mert kurvára idegesít ! - ezzel benyitottam a házba. A táskámat letettem az előszobába és nyitva hagytam az ajtót, hogy Bill is be tudjon jönni. Szokatlan csend ülte meg a házat. A kandallóban ropogott a tűz, a gázon főttek az ételek, de nagyanyánk nem volt sehol. Benéztem a nappaliba, de ott sem láttam. Éppen vissza akartam menni az előszobába Billhez, mikor halk beszélgetés ütötte meg a fülemet nagyanyánk szobája felől.
- Ezerszer megkértelek már rá, hogy ne hívogass telefonon, mi lesz ha Bill vagy Tom veszi fel, mint a múltkor ? Azt is alig győztem kimagyarázni. Ha van valami telefonálok én. De nincs számodra semmi újdonság...Jól vagyok...és a fiúk is...Úgy tűnik beilleszkednek a Loitschei életbe...
Megtorpantam a szoba előtt, közben fél szemmel Billre sandítottam, aki közben beért az udvarról és csodálkozva bámult rám, hogy mit szobrozok egy helyben.
- Mi az ? - kérdezte.
Mutató ujjamat a számra téve jeleztem, hogy maradjon csendben. Ez már Bill érdeklődését is felkeltette, mert oda lépett mellém.
- Hallgasd csak...- suttogtam alig hallhatóan Billnek.
A beszélgetés pedig folytatódott bentről.
- Igen...tudom hogy a fiaid...de kicsit későn kapsz észbe drágaságom. Persze érthető, hogy könnyebb volt annak idején meglépni és rám meg apádra hárítani a gyerekek gondozását...Aztán mikor én kerültem bajba, persze nem segítettél...
A lábamból kiszaladt az erő és forróság csapott meg. Nem hittem a fülemnek. Bill kezét éreztem a vállamon és leheletét, amint a nyakamba suttogott.
- Tom...Tom...- és izgatottan megremegett a hangja.
Bentről újabb hang foszlányok szűrődtek ki.
- Tisztában vagyok vele, hogy elvesztegettem tizenegy évet és nem tudom jóvá tenni. Míg élek, bánni fogom, hogy akkor olyan döntést kellett hozzak, de én legalább próbálkozom ! És te hol voltál az elmúlt időszakban ? Nem is ismernek a gyerekeid ! Mondhatsz rám akármit, de én  igyekszem jó otthont teremteni a fiúknak. Most, hogy már itt vannak velem, vigyázni fogok rájuk. Amíg tehetem...
- Anya...- mondtam ki lassan és elképedve, mintha magam sem  hinném amit hallok. Pedig minden annyira egyértelmű volt !
- Istenem...- dadogta Bill falfehéren és könnybe lábadt a szeme. Ahogy az én szemeimet is ellepték a keserű könnyek. Mardosott a mérhetetlen düh és a megdöbbent felismerés. A nagyanyánk szemrebbenés nélkül hazudott nekünk a múltkor ! Azt állította, nem tartja a kapcsolatot az anyánkkal...Ennek ellenére most vele beszél telefonon...
Aztán néhány másodpercig csend volt. Idegtépő némaság. Majd újból nagyanyánk szólalt meg.
- Nem ! Nem kell idejönnöd Simone ! Megtiltom, hogy ide gyere és felzaklasd ezeket a gyerekeket. Megtiltom ! Érted ?!
Nagyanyánk hangja ellent mondást nem tűrően csengett. Az én fejem meg már zúgott a hirtelen rám szakadt valóságtól. Nem tudtam megszólalni, mert össze szűkült a torkom. Éreztem, hogy egy könnycsepp szalad le az arcomon és szédülés fogott el. Megtántorodtam és neki estem Billnek.
- Tom jól vagy ? - kérdezte Bill aggódva és az ajka súrolta könnyes arcomat.
- Becsapott minket, azt mondta, nem tudja mi van anyával...hogy tehette ezt ?! Mondtam, hogy nem lehet megbízni benne.- mondtam válasz helyett színtelen hangon és szorosan becsuktam a szememet.
- Nyugodj meg. - csitított Bill, de hallottam, hogy az ő hangja is fátyolos.
- De ezért megfizet ! - jelentettem ki és eltoltam magamtól Billt.
- Mit akarsz csinálni ? - kérdezte ikrem rémülten.
- Megmondom véleményemet, de nem teszi zsebre az biztos ! Aztán meg elhúzok erről a lepra telepről örökre ! - a kezem már az ajtó kilincsén volt.
- Ne Tom ! - suttogott Bill és belém karolva mindenáron el akart húzni az ajtótól.
Dühösen löktem arrébb.
- Te még ezek után véded ? Elment az eszed ?! Még most is a minta unokát akarod játszani Bill ?! Ha nem tetszik amit akarok, akkor nézz félre, de engedj, hadd osszam le ! Megérdemli !
Bill gyengéden megfogta ismét a kilincsen lévő kezemet.
- Könyörgök Tom...ne most és ne így ! Nagyon fel vagy dúlva, őrült dolgokat csinálnál...
Ránéztem a könnyes, sápadt arcára és kérlelő szemeire. Jól látta a helyzetet. Annyira bennem volt a düh, hogy akármire képes lettem volna. Éreztem egy újabb könnyet az arcomon végig folyni. Dühösen töröltem le, és bár nem értettem egyet azzal amit Bill tanácsolt, de bólintottam.
- Legyen neked karácsony...- és gyors léptekkel kifele vettem az irányt.
- Hova mész ? - jött utánam Bill, de nem feleltem, csak mentem egyenesen. Villám gyorsan elhagytuk az udvart, talán még a kaput is nyitva felejtettük, nem tudom. Lépdeltem dacosan magam elé nézve, a hidegtől arcomra fagyott könnycseppekkel.
- Várj már meg ! - hallottam Bill hangját mögöttem. Kicsit lassítottam, de nem álltam meg.
- Most merre ? - kérdezte kifulladva.
- Amerre visz a lábunk. - vontam vállat és nagyokat szipogtam.
- De mégis ? Nagyon hideg van ide kint. - mondta fázós hangon ikrem.
- Te elhiszed ezt ?! Így átvágott és még csak nem is érzi rosszul magát, hihetetlen ! - törölgettem a könnyes szememet. A csalódottság könnyei voltak ezek. Nem magamat sajnáltam, vagy Billt. És nem is az indított meg, hogy anyám felől hallottam.
- Tom ne hergeld fel magad még jobban ! Inkább menjünk vissza !
- Dehogy megyek ! Te vissza fordulhatsz...bánom is én...Úgy látom, ez az egész csak engem idegesít. - csóváltam a fejemet mérgesen.
- Tévedsz, nekem is fáj, de légyszives nyugodj meg ! - kérte Bill, de nem reagáltam rá. Az agyam lázasan pörgött a hazug nagyanyám és a váratlanul előkerült anyám közt.
- És hallottad ? Anya ide akart jönni, nagyanyánk pedig nem engedte. Mégis milyen jogon dönti el ő, hogy akarok e anyámmal beszélni vagy sem ?! - kiabáltam dühösen.
- Úgy, hogy nem vagyunk még nagykorúak. - jegyezte meg Bill. Legyintettem és folytattam.
- Mert igenis, hogy találkozni akarok vele ! A nővel, aki az anyánknak mondja magát...
- De hogyan ? A nagyi nem engedi ide.- vágott a szavamba Bill.
Most már megálltam és zihálva kémleltem az előttem elterülő jeges, havas és kietlen utat.
- Majd megkeresem. Nem téma...Elő kerítem, lakjon bárhol is. És mikor rátaláltam, a szemébe nézek és megkérdezem, miért kellett így alakulnia az életünknek...
Bill erre kétkedő arcot vágott, mintha egyáltalán nem bízna bennem, mintha nem venne komolyan. De ez most olyan másodlagos volt ! Finoman szólva, nem érdekeltek ikrem reakciói. Gyűlöltem az egész világot...teljes szívemből.
- Ez a nő, úgy hazudik, mint a vízfolyás. Mi van, ha semmi nem igaz a meséjéből és ő üldözte el anyát ? Fogadok, hogy nagyapát is ő kergette a sírba...- találgattam tovább. Bill csak állt mellettem és lábával a fagyott havat piszkálta. Hideg szél fújt be a kabátom alá. Zsebre raktam a kezeimet, aztán ismét elindultam. Bill tétovázott egy keveset, aztán utánam eredt.
- Na mi az, nem mész haza ? - mosolyogtam gúnyosan.
- Természetesen nem ! Nem hagylak egyedül ! - mondta Bill egy kis felháborodottsággal a hangjában.
- Kösz, de elboldogulok ám egyedül is, nem kell a díszkíséret. - hurrogtam le és befordultam egy mellék utcába.
- Nem baj. Akkor is veled megyek. - makacskodott ikrem.
- Ahogy akarod...- vontam meg a vállam.
- És van ötleted, hova menjünk ? - kérdezte Bill halkan.
- Nincs. De valahol csak el leszünk, amíg kigondoljuk, mit csinálunk. - sóhajtottam egyet fáradtan. És csak mentünk, a számunkra ismeretlen utcákon. Minden cél nélkül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése