- És most ? - pislantott rám Bill fekete haja alól.
Idegesség szorított a torkomat, szívesen elfutottam volna.
- Hát passz. - vontam vállat hanyagul, de csak azért voltam ilyen közönyös, mert nem tudtam egy értelmes megnyilvánulást kipréselni magamból. Olyan voltam, mint egy ósdi számítógép, lefagytam.
Egy idősebb asszony pakolta a szatyrait nem messze tőlünk, ő is a buszon utazott. Bill óvatosan rá tekintett, ő is észrevett minket, de csak pakolt tovább.
- Hátha itt lakik, vagy ismerős erre, szerinted megkérdezzük tőle a címet ? - kérdezte Bill.
Jobb ötletem nekem sem volt. Az egész buszmegálló kongott az ürességtől, csak úgy mint a zielitz-i utcák. Sehol egy lélek.
- Más lehetőségünk nincs. - feleltem, majd lassan elindultam az asszony felé, nyomomban Billel.
- Elnézést, kérhetnénk egy kis segítséget ? - szólította meg az asszonyt ikrem udvariasan. A nő végig mért minket és a komor ábrázata arra engedett következtetni, hogy nem nagyon tetszik neki a külsőnk, viszont meglepte a kedves hangnem, amivel Bill illette.
- Persze. - biccentett és megigazította a sálját.
- Mi a Tannenbaum strasse-t keressük, meg tudná mondani merre találjuk ? - érdeklődött Bill.
A nő egy fél percig gondolkodott.
- Nincs messze innen, ott van szemben az a zöldséges bolt, ott balra fordultok mentek pár métert, majd láttok egy játszóteret, ott szintén balra kell menni, a fasor mentén már láthatjátok a Tannenbaum strasse-t. - mondta végül.
- Köszönjük szépen. - bólintottam.
- Viszont látásra. - búcsúzott Bill és már indultunk is.
- Sosem láttalak még itt titeket, látogatóba jöttetek ? - szólt utánunk a nő kíváncsian. Mindketten megálltunk és csak néztünk egymásra. Nem akartunk többet elárulni, mint amennyit eddig, de nem is akartunk bunkók lenni.
- Igen, olyasmi. - helyeseltem szűkszavúan.
- Ha megmondjátok pontosan kihez mentek, még pontosabban eligazítalak benneteket. - ajánlotta az asszony készségesen, de láttam rajta, csak az érdekli, hogy két ilyen fura kinézetű fazon mi a jó fenét keres erre.
- Köszönjük, de most már azt hiszem el boldogulunk. - zártam le a beszélgetést és megragadva Bill karját indultunk is tovább. Hátra sem néztem, és testvérem sem. Képzelem, az asszony mit gondolhatott rólunk, biztos neveletlennek tartott bennünket, de nem akartam hogy más is bele fojjon ebbe az ügybe. Csak mentünk egyenesen a zöldséges bolt felé és már fordultunk is balra. Békés hétvégi tájkép tárult a szemünk elé. Mindenhol takaros halvány kék, halvány zöld, fehér vagy mályvaszínű házak, gondosan nyírt sövények, a tavaszt jellemző virágzó fák. És csend. Nyomasztó, mély csend. Egyáltalán nem éreztem jól magam ettől. A gyomromban újra fájdalom és émelygés ébredt.
- Ez a hely, tökre olyan mint Loitsche, nem ? - gondolkodtam hangosan, csak hogy egy másodpercre ne az előttünk álló nehézségekre gondoljak.
- De igen. Barátságos. - bólogatott elmélázva Bill.
- Loitsche nem barátságos. Inkább Isten háta mögötti és elmaradott. De ott is ugyanilyen cukormáz színű házikók sorakoznak, giccses kerti törpékkel, meg udvari szökőkúttal. - mondtam megvetően és csak lépkedtem egyenletesen, kicsit talán gyorsan is, Bill alig tudott követni. Már fel is tűnt a játszótér, amiről az asszony beszélt. Most csend uralkodott ott is, a hinták, homokozó, csúszda és a nagyobbacska focipálya elárvulva várta a környékbeli gyerekek érkezését.
- Mintha ki írtották volna innen a lakosokat. Hol van mindenki ? - kérdeztem értetlenül amint oda értem és végig mentem a homokozót övező farönkökön.
- Talán takarítanak, vagy ilyesmi. - vonogatta a vállát Bill és követve engem, ő is végig sétált a rönkök mentén.
- Nem tudom, de úgy érzem, mintha egy lakatlan szigeten sétálgatnánk. - csóváltam a fejemet és megálltam egy helyben. Már láttam a fasort, amin túl megtaláljuk a Tannenbaum stasse-t, anyánk lakóhelyét. Még sem indultam el, valami hihetetlen erő egyre inkább vissza tartott és afelé sodort, hogy forduljak meg és hagyjam az egészet. Nem tudom Bill mit érezhetett, de ő is megállt mellettem és hosszú percekig csak bámultunk a zöldellő fák irányába, ami mögött talán a válasz vár ránk.
- Nem értem magamat Bill. Már csak néhány lépés, mégsem bírom megtenni. - jelentettem ki remegő hangon és bár nem dohányoztam, bármit megadtam volna egy szál cigiért. Bill együtt érzően bólogatott.
- Tudom, ez a legnehezebb dolog az egész világon, de ha már idáig eljutottunk...- tárta szét a karjait. Igaza volt. Én találtam ki ezt az egészet, durva lenne, ha én hátrálnék meg. Nem félhetek ! Ez a valóság nem lehet olyan rémes, annál amit eddig átéltünk a gyerek otthonban. Hümmögtem és idegesen játszottam a piercing karikámmal a számban. Tudtam, hogy menni kell, mégis ikrem volt a bátrabb, mert elindult és fél méter után hátra nézett. Könnyes volt a szemem. A kurva életbe, nem akartam bőgni, de olyan jó lett volna ! Nehéz volt a mellkasom, minden levegővételem, annyira össze préselte az izgalom. Segítség kérően pislogtam Billre, aki legalább ugyanilyen rémült volt és tanácstalan.
- Kicseszettül rosszul vagyok ettől az egésztől. - sóhajtottam egy hatalmasat. Bill arcán egy szomorkás mosoly jelent meg.
- Csak gyere ! - és vissza sétálva hozzám, kedvesen átkarolt. Lecsuktam a szemem és igyekeztem azon lenni, hogy azok a rohadt könnycseppek ne csorogjanak végig az arcomon. Hogy kemény legyek, ne érzékenyüljek el és ne lássam be, hogy a múltat bolygatni, egy kicsit sem izgalmas, inkább rémisztő és lehet hogy helytelen is.
Úgy indultunk el, mint két részeg, egymást támogatva, némán. Csak aggódó sóhajaink hallatszottak, ahogy mentünk az égbenyúlóan magas fákból álló fasornál. Már nem gondoltam semmire, nem játszódtak le bennem különféle verziók, hogy mit hogyan teszek. Az agyamat elborította a lázas rémület és rezignáltan figyeltem, hogy tűnik fel a fasor után a rövidke kis utca. Igazi jó környék lehetett, zöldövezet. Hatalmas házak, formára nyírt sövények, sétányok és drága autók az épületek előtt. Mivel a levélben a Tannenbaum strasse 2. szám állt, tudtam, hogy az valahol rögtön az utca legelején lesz és felkészültem, hogy mindjárt a szemem elé tárul a ház, amiben az a nő lakik, aki tizenöt évvel ezelőtt a világra hozott bennünket és akinek a szenvedéseink java részét köszönhetjük. A szívem óriásit dobbant amikor megpillantottam az utca jobb és bal oldalán álló első házakat. Mivel nem tudtuk anyáméké melyik oldalon áll, ezért mindkét épülettől a hideg rázott. Megtorpantunk az utca közepén. Reszkettem, mint aki fázik, izzadt a tenyerem és zúgott a fülem. És elfogytak a szavak. Csak félelem és szorongás volt bennem. Egy fűnyíró hangja süvített bele a nagy némaságba, egyszerre rezzentünk össze ikremmel és még percekig néztük a két házat, anélkül, hogy bármelyiket megközelítettük volna. Az egyik házból nem láttunk túl sokat, a kerítését benőtte a borostyán. Az utca túloldalán pedig egy barnás kétszintes lakóház állt. Magam sem tudom miért de váratlanul elindultam a borostyánnal körbenőtt kerítés felé, valami ösztön azt súgta, ez a ház lesz az. Bill gyorsan követett. Remegő kézzel hajtottam félre az ajtónál lévő leveleket és szinte vádlóan meredt rám az házszám.
- Ez az ! - csuklott el a hangom, mikor a kettes számot megpillantottam. Bill, aki eddig a hátam mögött állt, most mellettem termett és egy hatalmas gondterhelt sóhaj hagyta el a száját.
- Hát akkor nincs más hátra, mint becsengetni...- harapdálta a száját.
A díszes faragásokkal ékesített ajtó nem messze volt tőlünk, már messziről megcsillant a rajta lévő arany névtábla. Meg sem néztem mi állt rajta. Lehet, hogy anya új férjének a neve, de lehet hogy az egész családé. Ahova mi nem tartozunk. Pedig a mi nevünknek is ott kellene szerepelnie. Ha lenne igazság. Elfutott a hirtelen düh.
- Így van, csengessünk be és követeljünk magyarázatot az elmúlt évekre ! - bólintottam elszántan és a kapu irányába lépdeltem. Ám ikrem nem jött mögöttem, mint eddig.
- Na mi a franc van Bill ? Beijedtél ? - kérdeztem ingerülten pár lépés után. De Bill csak a fejét rázta és nem mozdult a kerítés elől. Fejcsóválva vágtattam vissza hozzá.
- Most mi bajod ? - támadtam neki, de ekkor hangok ütötték meg a fülem és rájöttem, mi ragadta meg testvérem figyelmét. A borostyánok közötti szűk réseken be lehetett látni az udvarra. Ahova most egy kisfiú szaladt ki és az udvar közepén felállított hintát kezdte lökdösni. Narancs sárga széldzsekit viselt és sapkát, mely alól előbukkantak szőkés barna tincsei. Nem kétséges, ő volt Marcus, a féltestvérünk ! Éreztem, a véremet az arcomba szökni. Ez a fiú, szinte megszólalásig hasonlított ránk, vagyis a kis kori önmagunkra ! Megdöbbentett, ugyanakkor furcsa érzelmekkel töltött el, mikor megláttam. Ő mindent megkapott, tökéletes, boldog családban élhetett, velünk ellentétben, mégsem haragudtam rá, hanem felébredt bennem a testvériség köteléke.
- Aranyos...- suttogta sírástól fátyolos hangon Bill. Nem mondtam semmit, helyeseltem és néztem tovább az udvaron játszó fiút. Rövidesen ismét nyílt a ház ajtaja és egy férfi lépett ki rajta. Fiatalos volt és vidám. Szürke mellényében különösen sportosan festett. Jó fejnek tűnt, olyannak, akinek van bőven humora és aki biztos apánk helyett apánk lett volna. Szédülni kezdtem, ahogy figyeltem a lépteit. Egyenesen a garázsba sietett.
- Apa, mikor indulunk már ? - türelmetlenkedett a kisfiú és apja után szaladt a garázs felé.
- Nemsokára, csak megvárjuk anyát. - válaszolta kedvesen a férfi.
- Készülnek valahová. - mondta Bill kicsit rémült arccal.
- Hétvége van, nyilván kirándulni. - vontam meg a vállamat keserűen és eltöltötte a szívemet a szomorúság. Egy boldog családnak minden hétvégére van valami programja. Gondolom én...
A kisfiú közben vissza ballagott a hintához és tovább lökdöste azt kicsit unott arckifejezéssel, míg az apja a garázsban szöszmötölt valamit. Tudtam, hogy itt az alkalom az ajtó elé lépni és megnyomni a csengőt, ezért lassan araszolgattam az ajtóhoz, miközben szüntelenül a résen bámultam be, így szinte centimétereket haladtam csak. Meg kell tennem, csak ez zakatolt az agyamban, de a szemem a bent látott képekre tapadt és képtelen voltam bárminemű cselekedetre. És ikrem is. Úgy álltunk ott, mint akik oda lettek ragasztva. De valójában mindketten tudtuk, hogy egy valakire várunk. És az a valaki hamarosan megjelent az udvaron. Mikor kilépett a házból, nekem azt hiszem megállt az idő, csak a szívemet akart kiugrani a helyéről és átsuhant agyamban az egész eddigi életem. Az anyánk ! Itt van az anyánk ! Levegő után kapkodtam és a szédülésem nem akart alábbhagyni.
- Istenem ! - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Anya...- mellettem Bill szintén kikerekedett szemekkel nézett befelé.
- Na fiúk, indulhatunk ? - csengett a nő hangja kedvesen. Barna pulóvert és egyszerű farmer nadrágot viselt. Gesztenye barna haja hullámokban omlott le a vállán. Az arcvonásaiban pedig felfedeztem Bill, meg nagyanyánk arcvonásait és az enyémeket is. A mosolya szédítő volt, csakúgy mint Billnek, a szemei nevettek, az arca jóságot tükrözött. Hihetetlenül, megfogalmazhatatlanul gyönyörű volt. Nekem a legszebb az egész föld kerekségen. Úgy éreztem, mintha már láttam volna, hogy mindig is ismertem. Mosolyogni kezdtem, de belül kegyetlenül mardosott valami.
- Végre ! - örvendezett Marcus és a nő felé szaladt, aki szeretettel ölelte át és úgy tartotta a karjaiban, mint ahogy minket talán csak kis csecsemő korunkban és aztán többet soha, mert lelépett. A mosolyom lefagyott.
- Úgy szeretlek anya ! - kiáltotta a kisfiú gyermeki őszinteséggel.
- Én is nagyon szeretlek ! - mondta a nő és végig simított a fiú arcán.
Nem bírtam tovább, a könnyek előtörtek és szaporán folytak, nem győztem a pulóverem ujjával törölgetni őket, de talán kár is volt szégyellnem a könnyeimet, mert mindenki más így érzett volna a helyemben. Bill is nagyokat szipogott mellettem, a szemfestéke fekete csíkokban csurgott le az arcán. Olyan rossz volt ezeket a szavakat úgy hallani, hogy nekünk soha nem mondták. Az intézetben vagy a nevelő családoknál ez nem bevett szokás. A valóság kiábrándító és jéghideg volt, ránk sosem ragyogott anyánk mosolya, a kezei sohasem simogattak, a karjai sosem öleltek védelmezőn át. Nem ült aggódva a beteg ágyunknál ha lázasak voltunk, nem olvasott esti mesét lefekvés előtt, nem őrizte az álmunkat, nem tanulta velünk a leckét és nem vitt el bennünket hétvégi kiruccanásokra, úgy mint most Marcust. Akármilyen szép érzéseket írt a levelében és akármilyen ambivalens érzéseket kavart bennem a látványa, akármennyire hibátlannak tartottam, a tények azok csak tények maradnak. Az a nő, aki a borostyánokon túl volt, csúnyán cserben hagyott minket kiskorunkban, ahogy aztán nagyanyánk is. Minden szarsággal a család nélkül kellett megbirkóznunk és úgy éreztem, még most is küzdünk. Valamiért folyton harcolunk. És alul maradunk.
A férfi eközben előjött a garázsból.
- Kihordom a csomagokat, aztán mehetünk. - ajánlkozott és már ment is a ház irányába.
- Siess apa ! - kiáltotta utána a kisfiú.
A nő lehajolt a fiúhoz és megigazította félrecsúszott sapkáját.
- Szerintem remek napunk lesz ma. - jelentette ki csillogó szemekkel és örömmel nézte elégedett kisfiát. A férfi ekkor megjelent egy nagyobb méretű kosárral és egy hűtőtáskával, biztosra vettem, hogy piknikezni indulnak. Ahogy elhaladt anyánk mellett, odaadással pillantott rá, mire anyánk vissza mosolygott. A szirupos romantikába illő képek láttán belém hasított egy rohadt nagy kérdés: mit keresünk mi itt ?! Mi a francot csinálunk tulajdonképpen ?! Nem kellene itt lennünk ! Nagyon nem...Anyánk, Marcus és ez a pasi itt egy család. Egy tankönyvbe illően tökéletes és boldog család. És főleg egész. Így egész. Bill meg én nem kellünk ide. Baromság volt hogy eljöttünk...Egy kurva nagy baromság...Éreztem Bill kezét a vállamon.
- El fognak menni Tom ! - mondta Bill ijedten.
Úgy néztem rá, mintha tíz órás álomból térnék magamhoz. A homlokom tiszta veríték volt és ezerrel ment a szívem. A szám kicserepesedett az izgatottságtól. Nyeltem egy nagyot.
- Hajrá, egészségükre és jó utat. - suttogtam dacosan.
Bill nem értette, miért mondom ezt.
- Tessék ? - kérdezett vissza.
- Óriási hibát vétettünk, hogy idejöttünk...- motyogtam magam elé és a könnyeim fátylán át néztem a feldobott család vidám készülődését. Még a fülembe csengett Marcus örömteli kacagása és hallottam amint anyánk mond valamit a férjének, de nem értettem mit.
- Ezt hogy érted ? Nem rég még olyan lelkes voltál. Miért vagy így letörve ? - csodálkozott ikrem.
- Mert láttam a saját szememmel, amit eddig csak gondolni mertem....- mondtam keserűen.
- És mi az ? - vágott a szavamba Bill.
- Igaza volt nagyanyánknak, mikor azt mondta, a múltat feltárni piszkosul rossz ötlet. Nem szívesen mondom ezt, de beletrafált a közepébe. Nézz a kerítésen túlra és te is meglátod ! Nézd, azt az ötéves kisfiút, anyánk, vagy a férje arcát ! Nincs jogunk ezt így, itt és most felrúgni. Most még nincs itt az ideje ! - böktem a kerítés felé szipogva.
- És mikor lesz ? - kérdezte Bill.
- Nem tudom. Egyszer. Vagy soha. De most el kell tűnnünk. Gyere. - és nem törődve Bill reakciójával szinte rohanni kezdtem, hogy minél hamarabb magam mögött tudhassam a Tannenbaum strasse 2.-t és az egész, számomra fájdalmas látványt. Csak szaladtam, míg az utcát el nem hagytam és míg a játszótérhez nem értem. Ott aztán levágódtam az egyik padra és nagyokat fújtatva hajtottam fejemet a pad támlájára. Pár perc múlva Bill is megérkezett. Ugyanúgy ki volt fulladva, mint én. Lerogyott mellém és csak zihált.
- Azt hittem, kifutsz a világból.- jegyezte meg, amint tudott normálisan levegőt venni.
- Néha azt kellene...- tettem hozzá.
- És most mi lesz ? - kérdezte ikrem.
- Mi lenne ? Fogjuk magunkat és vissza buszozunk Loitschébe. - könyököltem a padra. A könnyeim a futástól az arcomra száradtak és csak csalódott tompaság volt bennem.
- Ez akkor sem megoldás. Olyan közel voltunk hozzájuk, butaság volt elrohanni. Mi azért jöttünk ide, hogy válaszokat kapjunk nem ? Én igyekeztem felkészülni a találkozásra és pont rólad nem gondoltam volna hogy...- Bill itt elhallgatott és csak szemrehányóan pislogott rám.
- Hogy mi ? Mond csak ki ! - tártam szét a karjaimat mérgesen.
- Semmi...- rázta a fejét Bill.
- Hogy beijedek ?! Hát van ez így testvérkém ! Legalább beismerem, hogy ez a helyzet. Hogy így van ! Féltem, halálosan stresszeltem, attól ami az ajtón túl vár ránk ! Láttam ezeket a boldog embereket. Ők szeretik egymást ! Kirándulni indulnak ! Szinte ismeretlen ez az egész nekem ! Félek a boldogságtól, vagy mi...És rettegtem, hogy reagál majd anyánk, ha meglát minket a kapu előtt és attól, hogy elmondja miért nem kért belőlünk. Nem akartam hallani tőle az igazat...
- De hiszen nem tudhatjuk mi az igazság...- vágott a szavamba ikrem.
- Abból, amit abban a nyomorult levélben olvastunk, nagyjából ki lehet következtetni. Te meg én valószínűleg annak köszönhetjük az életünket, hogy egy tizenhét éves tinilány nem védekezett megfelelően, vagy túl részeg volt, hogy reálisan gondolkodjon ! Akármi is az igazság a történettel kapcsolatban, nem kellett volna megszületnünk, nem tervezett gyerekek voltunk.Hát nem érted ? Ezt szajkózta mindenki éveken át a gyerekotthonban, ezt sulykolták belénk. És tényleg igaz, nem kellünk a kutyának sem...- töröltem meg könnyes arcomat és ha eddig nem is, de most tényleg óriási vágyat éreztem egy szál cigaretta elszívására.
- A nagyinak kellünk. - mondta Bill nem túl meggyőzően.
- Ja persze, hogy öreg napjaira ne legyen egyedül. Az egész életünk egy baromi nagy, szépen csomagolt hazugság és őrültség lenne feltépni a csomagolást, mert nem csak másokat, magunkat is bántanánk vele. Felejtsük el az egészet Bill.- ezzel felálltam a padról.
- Máris megyünk ? - hökkent meg Bill.
- Aha. Megnézzük mikor megy a legközelebbi járat Loitschébe és veszünk egy doboz cigit...- feleltem fásultan.
- Ezt komolyan mondod ? - kérdezte Bill csodálkozással a hangjában.
- A legkomolyabban. - sóhajtottam. Ezután Bill már nem kérdezett semmit, csak bandukoltunk a még mindig kihalt utcán. És rövidesen vissza érkeztünk a buszpályaudvarra. A sarkon lévő kisboltban vettünk egy doboz cigarettát. Az eladó furcsa arckifejezéssel fürkészett minket, mint két idegent, akik sápadtan és kisírt tekintettel, tanácstalanul álldogálnak a dohányos pult előtt. Gyanúsak lehettünk, talán azt hitte lopni akarunk, mert gyorsan kiszolgált minket és az ajtóig kísért a szemével. Nem nagyon érdekelt a dolog, meg amúgy is hozzá szoktam az előítéletekhez és hogy megbámulnak. Vettünk öngyújtót is, így hát amint kiértünk az üzletből, rá is gyújtottam. Az otthonban elég gyakran megtettem, a többiek nyomására, de most a saját magam döntéséből cselekedtem így. Kicsit köhögni kezdtem az első slukkoknál, de utána oké volt minden. Bill csak figyelte a mozdulataimat és a füstkarikák útját az égig.
- Kérsz ? - toltam elé a cigarettát.
- Nem...nem...- tiltakozott.
- Gyáva...- mosolyodtam el gúnyosan, mire Bill kis bosszúsággal a szemében elvette tőlem a cigit és beleszívott. Azt hittem fuldokolni kezd a nikotintól, de ennek semmi jelét nem láttam. Viszont félelmetesen jól állt a kezében a cigaretta. Szinte megborzongtam tőle és eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, mert itt van nekem a testvérem. Aki a legszebb, legőrjítőbb, legmegértőbb lény a világon, az én másik felem. Ha ő nem lenne, fogalmam sincs, hogy viselném az egész kamaszkort, hazugság áradatot, szemétségeket, álszentséget ami körbe vesz, na és Loitschét. Minden olyan kusza és kilátástalan volt, ültünk, néztük a tavaszi kék égboltot, szívtuk a cigit és vártuk, hogy jöjjön a busz, ami haza visz minket. És nem beszéltünk arról ami történt. Sem a könnyekről, sem a csalódásról, sem a félelmemtől. Pedig Bill számára is érthetetlenül viselkedtem, annyira nagyon akartam a találkozást anyámmal, elszánt voltam és kész mindenre, de mikor a lehetőség kapujában voltunk, inkább a menekülést választottam. Ahogy az idő telt, úgy kezdett éledezni Zielitz és jelentek meg minél többen a buszmegállóban. Féltem, nehogy anyámék autója is arra kanyarodjon, nem akartam még egyszer látni azokat a mosolygó arcokat. Szerencsére nem történt ilyen. A busz viszont megérkezett és miután megvettük a jegyeket felszálltunk rá. Az egész utat a gondolatainkba mélyedve töltöttük el. Ahogy Bill szavaiból kivettem, ő már valamennyire legyűrte a félelmét a múlt iránt és készen állt volna becsengetni azon az ajtón, de én nem...én elfutottam. Messze a múlt elől. Azt megtehettem, de önmagam elől nem tudtam elfutni. Mire a busz beért Loitschébe, már magam sem tudtam mi lett volna helyes, össze voltam zavarodva, el voltam fáradva. Nem akartam Zielitzről hallani, sem anyámékról, csak be akartam menni a házba, fel az emeletre, az ágyamig és ott megpihenni egy kicsit. De természetesen a sors most is közbe avatkozott. Billel halkan nyitottunk be a nagyi házába. Rögtön megéreztem a fahéjas sütemény illatát, amit készített. Megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy vissza értünk és olyan volt mintha nagyon sok időre és nagyon messzire el mentünk volna. Fura volt, hogy így érzek, hiszen nem szeretek itt élni, most mégis jó volt belépni ebbe a házba.
- De korán vissza jöttetek. - jegyezte meg nagyanyánk kilépve a konyhából. Összenéztünk Billel.
- Hát ez van, tudod sokat kell tanulni...- dadogtam zavartan.
- Persze, persze a tanulás. Milyen remek, hogy nekem két ilyen éltanuló unokám van. - mondta gúnyosan nagyanyánk és rohadtul nem értettem mit akar ezzel.
- Na éltanulók azok épp nem vagyunk, de megtesszük ami tőlünk telik. - vonogattam a vállam és ikrem is csak helyeselt mellettem.
- Jó, hogy haza értetek, erősen be van borulva, biztos mindjárt esni fog. - mondta nagyi.
Erre nem mondtunk semmit, inkább az emelet felé indultunk.
- Máris mentek tanulni ? Nem esztek semmit ? - szólt utánunk nagyanyánk.
Nem voltam éhes, a gyomrom még mindig fájt és az a pár elszívott cigaretta sem segített ezen.
- Most nem köszi. - feleltem gyorsan megállva az egyik lépcsőn.
- Én sem vagyok éhes. - toldotta meg Bill.
Nagyanyánk azonban nem fejezte be. A lépcső korlátjának támaszkodva kérdezősködött tovább.
- És milyen volt Andreassal ?
Elvörösödtem. Nem készültem mindenre kiterjedő tervvel és eszemben sem volt már, pontosan mit füllentettünk a nagyinak ezzel kapcsolatban. Átadtam a szót Billnek, hátha neki hihetőbb sztorija van.
- Jó. Sétáltunk, sokat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Körbevezetett minket néhány klassz üzletben és ettünk is...Szuper volt. - válaszolta tettetett lelkesedéssel Bill, de az ő arca is lángvörös volt és méterekről lerítt róla a hazugság.
Nagyanyánk bólogatott.
- Nahát ez remek. És egyúttal nagyon érdekes is...- húzta el a száját.
Valami nagyon nem klaffolt most a viselkedésében. Persze mindig is kíváncsi volt és túl sokat kérdezett, de most valahogy nem tetszett az egész. Baljós volt a tekintete.
- Mégis, mi ebben az érdekes ? - kérdeztem értetlenül.
- Az, drága fiaim, hogy úgy fél órája futottam össze Andreassal itt, Loitsche utcáin és miután megkérdeztem ti hol vagytok, mert hogy elméletileg vele kellene lennetek, azt mondta fogalma sincs miről beszélek, mivel a legutóbbi találkozásotok óta nem tud rólatok semmit. Na már most, ha vele nem voltatok, akkor mégis hol a csodába mászkáltatok délelőtt és miért kellett ismét hazudni nekem ?! Várom a választ.
Azt hittem, helyben a föld alá süllyedek, vagy legalábbis hátra szaltóval leugrok a lépcsősorról. Kiment az erő a lábamból. Hát persze, ilyen a mi szerencsénk ! Ennek a gyík Andynek is pont most kellett itt csöveznie és naná, hogy nem falazott nekünk, hiszen Bill még az sms-ére sem válaszolt. Gondolom, élvezte, hogy jól alánk tehet a szemét. Nem is jött válasz a számra, a döbbenet uralkodott el rajtunk. De az nagyon. Nagyanyánk, látva a némaságunkat, folytatta a hegyi beszédet.
- Na mi az, nem hittétek volna, hogy lebuktok ?! Pedig, ha össze vissza hazudoztok és rossz úton jártok, ez benne van a pakliban. Ki vele, hol voltatok ? Ugye nem Britta Schreibert van a dologban ?
Nagyi annyira távol állt a valóságtól hogy csak na, de a feltevés felmérgesített.
- Hogy jön ide Britta ? - csattantam fel.
- Hát én is azt szeretném tudni, vagy esetleg ha nem is ő, akkor egy másik lány...- találgatott nagyanyánk.
- Egyáltalán nincs semmilyen lány. - mondta gyorsan Bill.
- Akkor mit műveltetek ? Mond el az igazat ! - parancsolta nagyanyánk és egyenesen a szemembe nézett.
Gúnyosan felnevettem.
- Az igazat ? Pont nekem kellene igazat mondanom ? Aztán minek ? Itt úgyis mindenki hazudik mindenkinek !
- Te most miről beszélsz Tom ? Azt mondd meg, hogy hol voltatok és mit csináltatok a hátam mögött, elég a szemtelenségből és mellébeszélésből ! Most rögtön fejezd be a titokzatoskodást, mert kezdem elveszteni a türelmemet ! - követelte a nagyi. De nem csak ő, én is kezdtem bepörögni. Egy ilyen baszott nehéz nap után, ehhez végképp nem volt energiám.
- Ez durva, te kérsz számon bármit is tőlem ? Azt akarod tudni, hol voltunk ? Hidd el, jobb ha nem tudod. Sokkal jobb úgy...- hadartam és felrohantam az emeletre.
- Hogy mersz csak így elmenni ! Válaszokat akarok ! - hallottam még nagyi erélyes hangját, de rohadtul nem izgatott a dolog. Jó hangosan becsaptam a szoba ajtaját és az ágyamhoz mentem. Leültem rá és hátamat a falnak támasztva néztem ki a sapkám alól. A kezem a pulcsim zsebében lévő cigis dobozra került. Tudtam, a nagyi megtiltotta, hogy az ő házában dohányozzunk, de a szavai, vagy épp a kiabálása, jelen esetben semmit nem jelentettek számomra. Számba raktam egy szál cigarettát és gyorsan meggyújtottam. Ekkor nyílt az ajtó és Bill nézett be rajta. Szabályosan lesápadt, amint meglátta mit csinálok.
- Te jó ég Tom, megőrültél ? Azonnal nyomd el, ha a nagyi bejön és meglátja...
- Légyszi Bill, most ne ! - intettem csendre és ő engedelmesen elhallgatva kulcsra zárta az ajtót, majd kinyitotta a szoba ablakát. Kint, már eleredt az eső, cseppjei hangosan mosták az udvart. Billre pillantottam, ahogy az ablaknál állt, nézte a tavaszi záport és kitudja merre jártak a gondolatai. De elég fájdalmas arcot vágott. Hát igen, ez a mai nap kemény volt, anyámat látni eléggé megviselt és nagyon fájt, úgy hogy ordítani tudtam volna, de nem akartam már többet sírni, nem akartam érzelmeket, sőt semmit sem akartam. Csak fújtam a füstöt flegmán, és a lelkemben hangosan zokogtam, mert úgy nem látta senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése