2012. május 27., vasárnap

Simone története

Az autó sietősen haladt az úton, nekem meg kóválygott a fejem a nap folyamán megivott vodka-narancsoktól. Ráadásul olyan nehéz és feszült némaság lengte be a járművet, hogy már szinte fájt.
- Nem kapcsolod be a rádiót ? - kérdeztem vigyorogva és kókadozva az italtól.
Nagyi dühösen fordult hátra egy pillanatra.
- Majd mindjárt kapsz egy nyaklevest, Tom ! - mérgelődött.
- Hát persze...- húztam el a számat gúnyosan és elterülve az autó ülésén szemléltem az elsuhanó szürkületbe burkolt tájat. Bill vészjóslóan pisszegett, hogy maradjak már csendbe, de direkt figyelmen kívül hagytam. Hideg izzadtság volt a homlokomon, a szemem előtt színes karikák ugráltak és kavargott a gyomrom.
- Úgy látom fejedbe szállt az alkohol, igazán szégyellheted magad, hogy tizenöt éves létedre fényes nappal részeg vagy...- korholt nagyi szemrehányóan.
Vállat vontam.
- Azért érezzem magam rosszul, mert elindultam beszélni a vér szerinti anyámmal, akiről elvileg jogom lenne tudni ? Oké, ittam egy kicsit, bátorságot akartam meríteni az egészhez. De te ezt nem érted.
- Tényleg nem értem, miért kell ez az egész. Így is nehéz és ti cseppet sem teszitek könnyebbé. - helyeselt nagyi.
- Amúgy mégis honnan tudtad, hogy itt vagyunk ? - kíváncsiskodtam és előre hajoltam.
- Tudtam és kész. Már akkor sejtettem, hogy ezt fogjátok csinálni, mikor az óra hármat ütött és ti nem voltatok otthon. De vártam, hátha csak közbe jött valami, elhúzódott egy óra, vagy más, de a szívem mélyén már akkor is tudtam, mit akartok és merre keresselek benneteket. - felelte a nagyi halkan.
- Nahát. - mondta erre Bill ámulva.
- Csak ennyi az egész ? - húztam fel hitetlenkedve a szemöldökömet.
- Mit akarsz még hallani ? - kérdezett vissza nagyanyánk.
- Az igazat, ha lehet. Két tizenöt éves bárhol csavaroghat, ne mond hogy csak valami belső hang súgta. - kötöttem bele nagyi állításába.
- Pedig így volt...- bólintott nagyanyánk.
- Hát örülhetsz, kár volt minden vesződségért. Anya nem volt otthon, vagy ha otthon is volt, hallani sem akart rólunk. Nem nyitott ajtót, mi meg ott ültünk a háza előtt mint két rakás szerencsétlenség. - dünnyögtem csalódottan és megint csak bámultam a fákat, amik az autó ablakából látszottak.
Nagyanyánk ránk nézett az autó vissza pillantójából. Meghatározhatatlan arc vonásai voltak. Nem haragot láttam,  hanem valami mást. Eltelt egy kis idő, mire megint megszólalt.
- Anyátok otthon volt és szívesen kinyitotta volna az ajtót...
Az ereimben meghűlt a vér. Billel szinte egyszerre kiáltottunk fel.
- Hogyan ??
Nem tudtam mit reagáljak, sírjak e vagy nevessek, éreztem hogy elsápadok és ezzel egy időben mégis elpirulok, a szám kiszáradt a hihetetlen izgalomtól. Egy percig csak a motor zúgását hallottuk, mire a nagyi újra beszélni kezdett.
- Volt egy gyanúm, miben mesterkedtek, de ezt megerősíteni látszott, mikor anyátok felhívott zokogva délután, hogy ott álltok az ajtó előtt és kiabáltok neki, nem tudja mi legyen, tanácstalan, ijedt és elképedt volt. Nem mert kimenni, nem tudta mi a helyes és nem tudta én mit szólok hozzá...
- Végig otthon volt, na ne, ez hihetetlen... - dadogtam és a gyomromba tízszeres erővel hasított bele valami fájdalom. Bill mellettem falfehér lett.
- És mit mondtál neki ? - kérdezte ikrem reszkető hangon.
Nagyi a fejét csóválta.
- Hisztérikus állapotban került, nem lehetett vele beszélni, egyre csak azt hajtogatta, hogy a fiai eljöttek. Magán kívül volt. Egy értelmes mondatot nem bírtam tőle ezek után kicsikarni, a telefont is lerakta, aztán hiába hívtam újból, már nem volt kapcsolható, biztos kihúzta a zsinórt...
- Nem volt otthon valaki más ? A férje, vagy Marcus ? - vágtam nagyi szavába idegesen.
- Gordon túlórázott. Marcus meg egy ovoda társa születésnapi zsúrján volt, de még jó is, nyilván halálra rémült volna, ha így látja az anyját. Én azonnal autóba pattantam, és meg mertem volna esküdni, hogy mire oda érek Zielitz-be, anyátok átgondol mindent, behív titeket és tele tömi mindenféle butasággal a fejeteket, hogy ellenem hangoljon benneteket.
- Pedig nem így volt. Nem jött ki. - jegyezte meg Bill.
- Most már tudom Bill...És meg kell jegyezzem, kellemesen csalódtam anyátokban. - bólogatott nagyanyánk.
A szívem a torkomban dobogott és annyira nagyon zavaros lett minden.
- És most mi lesz ? - kérdeztem sírástól fátyolos hangon.
Nagyanyánk a fejét rázta.
- Nem tudom fiam...
És én nem igazán tudtam mire vélni ezt a válaszát. Fáradtság vett erőt rajtam, a fejem fájni kezdett és nem igazán éreztem túl jól magam az italozástól, meg a rám szakadt hihetetlen tényektől. Ha a nagyi tanácstalan és zavarodott, akkor ugyan mi hogyan is érezhetnénk magunkat Billel ? Miért van az, hogy a sírás fojtogat és hogy folyton anya jár a fejemben ? Miért érzem magam ilyen marhára nyomorultul ?
Egész úton meg sem szólaltam, és a többiek sem. Azt hittem sosem érünk haza, de egyszer csak ott álltunk az autóval a házunk udvarán. Egészen besötétedett. Kicsit elaludtam az út vége felé és kábán pislogtam, amint mozgás támadt a kocsiban.
- Hé Tom, ébredj...- suttogta Bill halkan, mire össze rezzentem és bólintottam.
- Oké, megyek már...- kászálódtam ki lomhán a járműből. Nagyanyánk addigra már előre ment, ajtót nyitott és fáradt léptekkel ment be a házba. Ahogy mi is Billel. Csak támolyogtunk, pedig ikrem nem is ivott, mégis nehéz volt minden lépése. És nekem is, nem csak az alkohol miatt. Még mindig alig mertem elhinni, amit hallottam és szorongva vártam, mi fog következni ezután, de a nagyi nem közölt semmit, rögtön elvonult a konyhába. Mit tehettem, bebotladoztam a nappaliba és úgy álltam meg a szoba közepén, mintha akkor járnék ott először. Néztem bambán a felkattintott lámpából áradó sárga fényt és idegesen harapdáltam a számat. Nem jött az agyamba egyetlen normális gondolat sem. Szédültem, liftezett a gyomrom és azon agyaltam, hányjak e, vagy sem.
- Mit állsz ott Tom ? Menj és józanodj ki ! - szólt rám idegesen nagyanyánk.
- Úgy érted, feküdjek le ? - kérdeztem vissza akadozó nyelvvel.
- Nem. Vegyél egy zuhanyt, hogy fogjon az agyad, hosszú lesz az éjjel.
- Tessék ? - értetlenkedtem.
Nagyanyánk arca komor volt, látszott rajta, nem tudja hogy kezdjen bele.
- Na jó...beszélnünk kell, nincs értelme tagadásnak, titkolózásnak. Nem akarom, hogy folyton Zielitz-ből kelljen össze szedni titeket, mert holmi magán akciókba kezdtek. Itt a játék véget ért, a kör bezárult, vagy mondhatnánk úgy is, eljött az igazság órája...Egyáltalán nem helyeslem és lehet, hogy megbánom, de ma beszélni fogok és elmondok mindent...- mondta végül beletörődve.
Bill, aki a nappali másik végében állt, kiejtette kezéből a pulóverét és feljajdult. Én meg úgy éreztem, menten elhányom magam, vagy elájulok, ott a nappali leges leg közepén. Az arcomból kifutott a vér és megtántorodtam egy kicsit.
- Atyaúristen ! - hallottam Billt a hátam mögött és hát körülbelül én is ennyit tudtam csak reagálni.
- Igen...
Nagyanyánk végig pillantott rajtunk.
- Készítek kávét. - rendelkezett és már el is tűnt a konyhában. Billre sandítottam, meredt maga elé és ki tudja hol járt. Talán fel sem fogta még az egészet. De én sem. Ez most komoly ?! Nem álom ?! Nem egy rossz tréfa ?! Ma éjszaka fény derül mindenre ? De miért ? És miért gondolja úgy a nagyi, hogy ennek most jött el az ideje ? Tele voltam válaszra váró kérdésekkel, miközben bizonytalan lépésekkel mentem a földszinti fürdőszoba felé. Behajtottam magam mögött az ajtót és megengedtem a zuhanyból a jéghideg vizet. Aztán csak úgy, ruhástól, cipőstől beálltam alá és nem is éreztem a vízcseppek hidegségét. Arcomat a víz felé fordítottam és álltam ott, nem is tudom meddig. A szemem előtt elmosódott a fürdőszobai lámpa égőjének fénye, a hangokat meg mintha kilométerekkel arrébb hallottam volna. Nagyi szavai ébresztettek fel.
- Tom, te jóságos ég, mit csinálsz ?! Nem azt mondtam, hogy ruhástól fürödj ! De hisz ez a víz hideg, gyere ki, még megbetegszel ! - morgott és megpróbált kirángatni a zuhany alól. De nem mozdultam, álltam ott, mint akit oda szegeztek. Az agyamig még mindig nem jutottak el megfelelőlen a tények, a gondolatok és a hideg víz ellenére is éreztem, hogy könnyek folynak a szememből. Rövidesen Bill is megjelent és ha lehet, ő még inkább kétségbe esett volt.
- Tom, Tom ! Kérlek ! - szólongatott sírós hangon és gyengéden belém karolva ösztönzött arra, hogy kilépjek a hideg víz sugarai alól. Amint elzárta a zuhanyt, maró csend támadt a fürdőszobában. A ruhámból csurgott a víz, vacogtam és szorosan becsuktam a szememet. Bill egy száraz törölközővel végig simított az arcomon, én pedig gondolkodás nélkül szorosan megöleltem testvéremet. Éreztem, hogy az ő pólója is csupa víz lesz, de csak kapaszkodtam belé, miközben remegtem és a könnyeim egyre csak folytak.
- Nyugodj meg Tom...- suttogta Bill és megsimogatott. Kinyitottam a szememet és láttam, hogy ikrem arcán is könnyek csillognak.
- Bill...- sóhajtottam egy mélyet.
- Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de veled vagyok bármi történjék is. - szántottak végig Bill ujjai vizes hajamon. Némán bólogattam és elindultunk Billel az emeletre, hogy átöltözzek. A nagyi a konyha ajtóból figyelte, ahogy felbaktatunk a lépcsőn. Egymást támogatva jutottunk el a szobánkig, ahol sötétség várt. Leültem az ágyamra, míg Bill gyorsan felkapcsolta az éjjeli lámpát és száraz ruhák után kutatott a szekrénybe, amiket gyorsan az ágyam szélére pakolt.
- Öltözz gyorsan, mert megfázol. - tanácsolta kedvesen. Nem feleltem semmit, rezignáltam nyúltam az ágyon heverő holmik felé és csiga lassúsággal szabadultam meg víztől nyirkos ruháimtól. Bill látta, hogy nehezen boldogulok, szó nélkül hozzám lépett és ő maga húzta le rólam a pólómat. Meleg tenyerét végig húzta vizes bőrömön, és ez jó érzéssel töltött el. Átjárt a forróság. Billre néztem, ahogy szemlesütve térdelt előttem, a szívem bele sajdult a gyönyörűségébe, amire nap mint nap újból ráeszméltem. Nem törődtem semmivel, szomjas ajkaim máris türelmetlenül keresték ikrem száját, ő készségesen csókolt vissza, én pedig erőt merítettem a csókból. Fáradtak és megviseltek voltunk. A ma történtektől kiégettek is talán és ott volt még az igazság fojtogató súlya, a felfoghatatlan tény, miszerint a nagyi még az éjjel elmondja mi történt. Bill nyelve gyengéden tört utat a számba, halkan nyögtem egyet, mikor megéreztem a piercingjét. Beletúrtam a hajába és olyan szorosan öleltem, hogy azt hittem ketté roppantom a karjaimmal. De ő csak alig hallhatóan szuszogott és teljesen közel férkőzött hozzám. Már nem is fáztam, nem is zavart hogy a hátam még mindig vizes, melegített az izgalom és ikrem törékeny teste. Éreztem kemény hímtagját hozzám nyomódni, mellkasát ahogy le-fel jár, mialatt én a karjaimban tartom őt.
- Ígérd meg, hogy mi mindig számíthatunk egymásra...- suttogtam elválva testvérem ajkaitól.
- Esküszöm ! - bólogatott hevesen Bill.
- Ígérd meg, hogy velem maradsz amíg csak lehet...- kértem remegő hangon és ujjaimat végig húztam Bill nyakán, majd vállain.
- Ameddig akarod. - mosolyodott el szelíden Bill és fejét a vállamra hajtotta.
Nem sokkal később száraz ruhákba öltözve, reszkető lábakkal lépkedtünk lefele a lépcsőn. Végtelen hosszúságúnak éreztem akkor azt a lépcsősort, mintha sosem akarna véget érni. Bill szorosan jött mellettem, a karja néha az enyémhez ért. Nem tudtam, fel vagyunk e készülve, de akár igen, akár nem, mindennél jobban szerettem volna tudni végre az igazat. Nagyanyánk a kávé illatban úszó konyhában ült és mikor megpillantott bennünket, felpattant.
- Tom, jobban vagy már ? - kérdezte a gáztűzhely felé hajolva. Fura volt a hangja, szerintem sírt.
- Igen...- feleltem. A részegségem szinte majdnem elmúlt, csak a fejem fájt és égtek a szemeim, a hajam pedig még mindig vizes volt. Figyeltem, ahogy nagyanyánk három csészét vett elő és kávét töltött bele. Gondosan az asztalra helyezte a porcelánokat, majd leült és a szék felé mutatott.
- Üljetek le ! Ez elég hosszú lesz...És nem tudom, jól teszem e, hogy mindent elmondok...Várni akartam tizennyolc éves korotokig, hogy érettebben döntsetek hogyan alakítjátok az életeteket, de a sors keresztül húzta a terveimet. Titeket akartalak megkímélni, de már mindegy...
Billre néztem, aki előrébb lépett és maga alá húzta az egyik széket, én is gyorsan leültem szemben a nagyival, aki bele ivott a kávéba. Bár nem kívántam, de én is ittam pár kortyot.
- Kávét éjszakára...Aztán majd reggelig pörgünk tőle...- csóváltam a fejemet, miközben a csészén lévő ciklámen virágos mintákat tanulmányoztam.
- És hogy megyünk majd reggel iskolába ? - kérdezte aggódva Bill.
Nagyi legyintett.
- Azt elintézem, holnapra írok igazolást mindkettőtöknek.
Egy másodpercre vigyor szaladt végig az arcomon. Néha egész rendes is tud lenni a nagyanyánk.
- Köszönjük. - hálálkodott Bill. Nagyi bólintott, majd ivott egy újabb korty kávét és hatalmas sóhajjal bele kezdett.
- Simone...Így hívják az anyátokat...
- Tudjuk ! - vágtuk rá egyszerre Billel.
Nagyanyánk elmosolyodott.
- Egyke gyerek volt. Már nagyon vártuk hogy megszülessen és nem is hittük volna, hogy egyszer így lesz, mert mielőtt vele áldott állapotba kerültem, kétszer is elvetéltem. Nagyapátokkal már le is mondtunk a szülőségről, mikor váratlanul teherbe estem és megszületett Simone...Igyekeztünk mindent megadni neki, amit kívánt megkapott. Nagyapátokkal együtt egy mezőgazdasági vállalkozásunk volt, nem álltunk rosszul anyagilag, így nem volt nehéz a lányunk vágyait kielégíteni. Simone ügyes lány volt, jól tanult az iskolában, pár házi tanulmányi versenyen jó helyezést ért el, büszkék voltunk rá, azt terveztük hogy mindazt amit mi nem értünk el az életben, ő majd megvalósítja. Sokat dolgoztunk és közben nem is vettük észre, hogy elszaladt az idő és az édes, aranyos göndör fürtös leányunk lassan nagy lánnyá cseperedett. Csinos lett és ezt remekül kihangsúlyozta a divatos ruháival, minden szempár rászegeződött ha végig ment az utcán, de mi megbíztunk benne nagyapátokkal. Azt hittük, nem adja könnyen magát, hogy van benne büszkeség és nem jár illetlen dolgokon az esze. Valójában nekünk még mindig a kicsike kislányunk volt, akiről nem feltételeztünk rosszat. Bíztunk a szavában, és elhittük, ha azt mondta könyvtárba megy, vagy hogy egy barátnőjénél tölti az éjszakát. Annyi volt a munkánk, hogy nem jártunk utána, csakugyan ott van e. De szent meggyőződésünk volt, hogy Simone egy jól nevelt tizenéves, aki nem csinál butaságokat. Hát tévedtünk...Simone hazudozott nekünk és mi szépen el hittük a meséit a könyvtárról, barátnőkről, szolid, pizsamás, lányos összejövetelekről, közben az igazság az volt, hogy Simone a környező falvakban és persze Magdeburgban csavargott és nála idősebb fiúkkal szórakozott, ittak, cigiztek és persze szexeltek is...De úgy hittem minden rendben van, szinte semmit nem vettem észre. Még a változásokat sem, hogy a lányom néha farkas éhesen vetette rá magát az ételre, máskor meg undorodott mindentől. Bár motoszkált a fejemben egy szörnyű gyanú, de azt elhessegettem. Nem, az én lányom nem olyan...Ez képtelenség. Mikor viszont negyedik reggel találtam a WC kagyló felett öklendezve, szöget ütött a fejembe, az egyre elhatalmasodó kétség. Magdeburgba cipeltem, a kórházba, minden tiltakozása ellenére. Ami ott derült ki, akkor egyenlő volt a világvégével számomra és nagyapátok számára...
- Sejtjük, mi volt anya rosszul léteinek az oka...- jegyeztem meg halkan.
Nagyi a mosogatóba rakta üres kávés csészéjét, majd vissza ült az asztalhoz.
- Anyátok már nyolc hetes várandós volt ! Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Álltam ott az orvossal szemben és nem hittem amit hallok. Ez nem történhet meg velem, velünk ! Ilyen nincs ! Nem ! Egyre csak ez lüktetett bennem, ahogy Magdeburgból tartottunk hazafelé és össze mosódott minden előttem. Nem tudom hogy keveredtünk haza, hogy nem karamboloztam az autóval abban a feldúlt lelki állapotban. Otthon jól megpofoztam Simone-t, ő zokogott és egyre csak azt mondogatta, hogy sajnálja...
- És nagyapa ? - kérdezte Bill.
- Nagyapátokban azon a napon széttört, meghalt valami. Nem ordítozott anyátokkal, kezet sem emelt rá. A tények tudatában, szó nélkül elvonult a garázsba és onnantól kezdve jó darabig eltűnt a mosoly az arcáról. De az enyémről is...A házunk falait be töltötte a szomorúság és a vádló hallgatás.Tudtuk, minden romba dőlt, minden álmunk kútba hullott Simone terhességével. A jó főiskola, vagy egyetem, remek állás mind távolinak, elérhetetlennek tűntek, mikor anyátok dolga kitudódott. Pár napig úgy lézengtünk a házban, mint az élő halottak, nem beszélgettünk, nem néztünk egymás szemébe. Nagyapátok szinte állandóan dolgozott, én össze roppanva otthon maradtam, anyátok pedig elbújt szégyenében a szobájában, én meg gyűlöltem benézni hozzá. Isten bocsásson meg nekem, de akkor látni sem akartam az egyetlen lányomat ! És nem tudtam mi tévők legyünk. Mivel nagyapátokkal vallásos nevelésben részesültünk, az abortusz szóba sem jöhetett. Egyetlen út állt előttünk és Simone előtt, mégpedig hogy anyává váljon. Tizenhét évesen...Gyerek fejjel szüljön...Bele gondolni is borzalmas volt. Igyekeztem túl tenni magamat a sokkon, de mindennap megdöbbentem, hogy ez velünk történik meg. A döbbenetünk pedig csak fokozódott, mikor egyik vizsgálaton kiderült, nem egy, hanem két kisbaba érkezik közénk ősszel. Ikerterhesség lévén, a lányomon hamar elkezdtek mutatkozni a terhesség jelei, rohamosan nőtt a hasa, emiatt kimaradt az iskolából, és persze megindultak a pletyka hadjáratok Loitschében, hogy mi történhetett vele. Utáltam kimenni a falu utcáira, mert mindig bele futottam egy ismerősbe, aki persze szóba hozta a témát, ami annyira világos volt. Simone, a lányunk megesett, tizenhét évesen teherbe ejtették és ki más a felelős ezért, mint maga a szülő, akinek óvnia kellett volna a gyermekét. Sokan elítéltek, néhány ember állt csak mellénk és ez eléggé elszigetelt a falu életétől. Ahol annyira imádtam eddig élni, most börtönt jelentett nekem. De Simone-nak is, hiszen ki sem tette a lábát a házból, miközben a hasa egyre és egyre nagyobb lett. Ő otthon volt, mi nagyapátokkal pedig gőzerővel dolgoztunk, hogy szeptemberre minden készen álljon a kicsik fogadására. A kezdeti tiltakozásom eltűnt, ahogy a dolog kezdett mind valósabbá válni, úgy fogadtam el a tényt, hogy ezen nem változtathatunk, akár akarunk, akár nem...Ez az életünk része kell hogy legyen, az a két kis teremtmény nem tehet az anyjuk botlásáról. Nagyapátok is ugyanígy vélekedhetett, túllépett a szomorúságon és tervezgetett, hogyan lesz később.
Elszorult a torkom és miközben az ajkamat harapdáltam idegességemben. Egy kérdés motoszkált még bennem, amit fel kellett tennem. Hiszen volt még valaki ebben a történetben, akiről mind ezidáig egy szó sem esett.

- Mi van az apánkkal ? - és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Nagyi meghökkent egy másodpercre, de próbált higgadt lenni.
- Jörg Kaulitz...Az a semmire kellő...Mikor Simone terhessége napvilágra került, hiába faggattam a lányomat, egy szót nem volt hajlandó elárulni az apa kilétéről, néha úgy vélekedtem, maga sem tudja ki a babák apja és éppen kezdtem bele nyugodni hogy ez így is marad, mikor úgy hét hónapos várandósan anyátok leült közénk és elmondott mindent erről a híres Jörgről. Aki egy senkiházi, tizenkilenc éves fiú volt Kölnből, itt tanult Magdeburgban, itt ismerte meg anyátokat...Futó és kizárólagosan szexen alapuló kapcsolat volt köztük, mivel Jörgnek Kölnben komoly barátnője volt és csak szórakozni vágyott a környékbeli fiatal és hiszékeny lányokkal.
- Ez szép...- sóhajtottam a piercing karikámmal játszva.
- Én gondoltam, hogy apa nem nagyon volt része az itteni életünknek. - tette hozzá halkan Bill.
- Igen, ez a Jörg nem akart tudni anyátok terhességéről, egyszerűen nem vett tudomást róla, de a szülei a születésetek előtt nem sokkal, felhívtak minket telefonon és közölték, ők a fiukkal ellentétben szeretnének tudni az unokáikról. Meglepett ez a reakció, de természetesen nem mondtunk nemet. Aztán a kiírt időpontnál valamivel hamarabb, 1989. szeptember elsején, a reggeli órákban megszülettetek. A nemetek a szülésnél derült ki és látnotok kellett volna nagyapátok szemét, büszkeség ragyogott benne és az első másodperben rajongásig szeretni kezdett titeket. Mindig is akart egy fiú gyermeket, sajnos nem adatott meg, de akkor úgy érezte az ég kárpótolta, két gyönyörű fiú unokával. Az a nap, életünk egyik legszebb napja volt...- nagyanyánk arcán nosztalgikus mosoly szaladt át. És éreztem, így is gondolja, aztán váratlanul elkomorodott.
- Aznap, mikor ti világra jöttetek, megjelent az apátok. Én akkor találkoztam vele először. Szemtelenül jóképű srác volt, akiről lerítt ennek tudatában is van. Fogalmam sincs, honnan tudta meg a születésetek hírét, de ott állt tétován a folyosón, mikor oda mentem hozzá...
A szívem dobbant egy nagyot.
- És ugye bement anyához és a karjaiba vett minket ? Legalább egyetlen egyszer ? - kérdeztem reménykedve, de nagyanyánk a fejét rázta.
- Nem...Jörg hideg volt és elutasító. De legalább őszinte. Elmondta, hogy nem szereti, sőt nem is ismeri anyátokat, párszor együtt voltak, de neki az egész nem jelentett mást csak kalandot. Nem akar még apa lenni, főleg olyan gyerekek apja, akinek az anyjához nem fűzi semmilyen érzelem. Azt is közölte, hogy nem néz meg benneteket, nem akar kötődést, lemond minden apai jogáról, de ha Simone ragaszkodik hozzá, a nevét viselhetitek. Én ezt őrültségnek tartottam és elleneztem is, de anyátok bele egyezett. Jörg gyorsan kitöltötte a szükséges íratokat, majd zavartan távozott a kórházból, anélkül hogy akár egyszer is látott volna titeket. És soha többet nem találkoztam vele...Ő a könnyebb utat választotta, de nekünk eljött az új élet ideje, amikor a lányom veletek kijött a kórházból. És nem mondom hogy könnyű volt, sőt iszonyatosan nehéz és megterhelő két csecsemőt ellátni, éjszakázni, etetni, de nagyapátokkal amiben tudtunk segítettünk Simone-nak...
- És apa szülei betartották amit ígértek ? - kérdezte Bill.
- Bejöttek a kórházba, hoztak mindenféle drága holmit, ruhákat, pelenkát, játékokat, lefotóztak titeket, aztán mikor haza jöttetek a kórházból párszor telefonáltak, de a hívások egyre ritkulni kezdtek és úgy 4 hónapos korotok körül végleg el is maradtak. Nem hibáztatom őket, legalább megpróbálták. Végülis Köln nem a szomszédban van és talán belátták hogy nem így akarnak unokákat, vagy Jörg beszélte le őket a kapcsolat tartásról...Nem tudom, de egyedül maradtunk és ránk hárult minden nehézség. Idegőrlő volt a huszonnégy órás készültség, a fáradtság mind annyiunkon jól látszott, feszültek voltunk. Anyátok is szenvedett, hiszen míg mások élték az életüket, számára a tinikor véget ért, tizenhét évesen két kisbaba anyja lett, a szülőség láthatatlan bilincsei kötötték ide és ebbe nem tudott bele nyugodni. Szabadulni akart a kötelékből és úgy 5-6 hónapos korotok táján elkezdett eljárogatni. Először csak barátnőkhöz egy-két órácskára, később már az estéket is máshol töltötte, aztán jöttek az éjszakák és hajnalok, amikor nem jött haza. Igyekeztem vele beszélni, kérni őt hogy viselkedjen anyaként, de nem hatottam rá, leüvöltötte a fejemet, hogy ez neki jár és persze ugyanúgy folytatódott minden, a csavargások, az ittasan való haza botorkálások, a másnaposan heverészések. És nagyapátokkal ketten csináltuk tovább az egészet. Nem volt időnk sopánkodni, vagy szomorkodni, csinálni kellett, hiszen két kis élet mellett pörögtek az események. De nem bántuk, főleg nagyapátok nem, órákig el tudott veletek játszani, vagy áhítattal figyelni titeket, mikor alszotok, imádott titeket, neki ti voltatok a minden...Anyátok viszont egyre távolabb került tőlünk és tőletek, olyan volt mint egy szellem, néha-néha megjelent, ha pénz, vagy tiszta ruha kellett neki, olyankor megszeretgetett titeket, aztán ment is tovább, mintha minden így lenne természetes. És benneteket nagyon megzavart ez az egész, hogy van is anyukátok, meg nincs is...Mi pedig nagyapátokkal kezdtünk bele unni Simone kis játékaiba. A nagy veszekedés éppen az egy éves születésnapotokon robbant ki, mikor is anyátok nyolc nap távollét után részegen haza állított, egy ismeretlen alakkal és csinálta a fesztivált. Ti meg ültetek az etető székeitekben és tele torokból üvöltöttetek, semmit sem értvén az egészből. Nagyapátoknak elege lett. Sosem ordított anyátokkal, minden ostobaságát elnézte neki élete folyamán, de mikor a könnyes kis arcotokra pillantott és hallotta szívszaggató sírásotokat, betelt nála a pohár és olyat tett, amire nem gondoltam volna...
- Mit ? - szorult össze a torkom miközben kezemben a kávés csészét fogtam izgatottan.
- Egyszerűen válaszút elé állította Simone-t. Vagy végre észbe kap és rendes anyaként viselkedik, vagy kitagadja...Örökre...Oltári nagy vita, ordibálás lett az egészből, emlékszem, anyátok bőgve felrohant az emeletre és a szobájából egy ruhákkal megrakott bőrönddel tért vissza. Aztán fogta a pasiját és elmentek...
- És mikor jött vissza ? - meresztett nagy szemeket Bill.
Nagyi keserűen elhúzta a száját.
- Anyátok nem jött többé vissza Bill...Sosem lépte át ennek a háznak a küszöbét újra...És nagyapátok számára ezzel megszűnt létezni. Nekem gyakran telefonált persze és tudtam róla éppen hol van, kivel vegetál, sokat érdeklődött felőletek is, azt állította haza jönne mert hiányoztok neki, de már nem vettem komolyan, már kizártam őt az életünkből és igyekeztem a szívemből is. Rettentő nagyot csalódtam benne...De az élet ment tovább, dolgozni kellett és boldogulni. És az évek ugyanúgy repültek, ti szépen növögettetek, tündéri szőke fiúcskák lettetek, akikre öröm volt ránézni. Nagyapátok egészsége viszont megsínylette az anyátokkal való  konfliktust és egyre többet kezdett betegeskedni, lassan már a vállalkozást sem tudta csinálni. Hirtelen ágynak esett és onnantól kezdve nem volt megállás a lejtőn. Egyedül kellett vinnem mindent, a vállalkozást, a ti ellátásotokat és nagyapátok gondozását. És éreztem, hogy ez nem fog menni, hogy felőröl és megöl ez a hajtás, ráadásul a pénzünk is rohamosan fogyott, nagyapátok gyógyszerei, ápolása sokba került. És mindennek a tetejében rám szállt a gyámügy, egyre többet szimatolt körülöttünk, hogy minden rendben van e a házunk táján és hogy ti megfelelő körülmények között éltek e. És persze nem volt minden jó, szét voltam csúszva, ahogy az egész életem romokban hevert, kimerült voltam és fásult és valljuk be, ti sem voltatok a legjobb helyen, egy súlyos beteg ember mellett. Nem tudtam rátok kellő időt szánni, akkor már minden percemet a beteg nagyapátok kötötte le és éreztem magam is, ez így nem mehet tovább. De végül a gyámügyesek jöttek el és tanácsolták hogy adjalak be titeket a nevelő otthonba, csak míg nagyapátok felgyógyul. Nem akartam ezt, harcolni akartam, hogy maradjatok, de kevés voltam ehhez és már gyenge is. Utolsó mentsvárként megkerestem anyátokat, akiről tudtam, hogy egy alkoholista fickóval lakik együtt Magdeburgban és a napjai céltalan italozással telnek. Meg akartam kérni, hogy szedje össze magát, álljon fel a padlóról és vegyen magához titeket, szinte könyörögtem neki, de ő csak ült a lepusztult albérletében, a piszkos kanapén az italával és bambán nézett maga elé. Nem volt munkája, nem volt kilátása és nem volt elég erős, hogy letegye az italt. Ismét cserben hagyott, pedig a megbocsájtást kínáltam fel neki és hogy ismét együtt lehet veletek. Nem volt más lehetőség, nem volt mit tennem, utána jártam a dolgoknak és találtam egy lipcsei nevelő otthont, ami talán megfelelőnek tűnt. Nem felejtem el azt a napfényes reggelt, mikor a csomagjaitokkal együtt beültettelek titeket az autómba és elmentünk oda. Egész úton kérdezősködtetek, hogy hova megyünk és mit csinálunk, én meg a könnyeimet nyelve hazudoztam nektek mindenfélét. Még akkor is, mikor a nevelő otthon hosszú folyosóján kopogtak a lépteink. Már csak arra emlékszem, hogy egy gondozónő kézen fogott titeket, elvitt és ti keservesen visítva kiabáltatok utánam én meg idiótán álltam a napsütötte folyosón, aztán kifele indultam és közben egyfolytában sírtam...És a haza úton is.
A nagyi a szeméhez kapott és letörölt egy könnycseppet onnan. Hallottam, hogy Bill a mellettem lévő széken szipog és nem sok hiányzott, hogy az én könnyeim is eleredjenek. Nem tudtam mit szólni sokáig, csak könnyeztem ott némán és ismerkedtem magamban a most felszínre került információkkal. Az agyamba folyton befurakodott a kérdés, érdemes volt megtudni ? Miért ilyen keserves az igazság ? Miért éreztem még mindig úgy, hogy csak két kolonc voltunk mindenki nyakán, anyánknak nem kellettünk, és aztán a nagyszüleink is megváltak tőlünk ? A kávés csészém üres volt, üveges szemekkel bámultam az alján lévő barnás cukrot. A folyton bennem csengő kérdéseket, aztán elnyomta a harag és a vádlás, de még mindig csak hallgattam. Nagyanyánk elvette előlünk a kiürült csészéket és berakta őket a mosogatóba. Össze szedtem magam, és végre megszólaltam.
- Ezzel a remek kis sztorival azt akartad érzékeltetni, hogy anya egy szörnyeteg, akit gyűlölni kell, és te vagy a megmentőnk. Pedig szerintem te is lepasszoltál minket, csak négy évvel később, aztán egészen tavaly télig nem hallottunk felőled. Csak jóvá akarod tenni, elszámolni a lelki ismeretfurdalásoddal, ezért most magadhoz vettél bennünket...- mondtam halkan.
- De Tom ! - kiáltott rám Bill. Nagyi leintette.
- Hagyd Bill ! Részben igazad van, hogy így érzel Tom. De a történetnek még nincsen vége. - mondta és a szobája felé indult.
Ámulva néztem utána. Nagyanyánk megállt a szoba ajtóban.
- Gyertek be egy kicsit ! - szólt és mi egyszerre ugrottunk fel Billel a konyha asztaltól. Nem tudtuk mit akarhat még a nagyi, milyen csattanót nem lőtt még le, de bármit el tudtam képzelni a történet ismeretében. Beléptünk nagyi félhomályos szobájába.
- Üljetek le ! - kérte a nagyi látva, hogy csak toporgunk és mi zavartan helyet foglaltunk az ágya szélén. A nagyanyánk kinyitotta a ruhás szekrényt, ahova anya ajándékait is elzárta a múltkor. Egy nagy méretű papír dobozt emelt ki a szekrény legaljából és hirtelen mozdulattal a szoba közepére borította a tartalmát. Hangos robaj töltötte meg a szobát és por szállt szanaszét. Mi megszólalni sem tudtunk a döbbenettől. A szőnyeget mindenfelé papírok fedték el, rengeteg papír.
- Mik ezek ? - kérdeztem nagyira pislogva.
- Fényképek. - felelte nagyanyánk. Akkor vettem észre, hogy a szőnyegen mindenfele elterülő papír darabok, valójában színes és fekete-fehér fotók.
- Miféle fényképek ? - érdeklődött Bill.
Nagyi vállat vont.
- Nézzétek meg ! - ajánlotta. Billre néztem, aki bizonytalanul bólogatott és a képek mellé térdelt, gyorsan én is követtem és kezembe vettem az első fotót amit megláttam. Egy régen készült, megfakult kép volt, amin én és Bill 5-6 évesek lehetünk, valami ünnepség félén készülhetett a gyerek otthonban. Nem értettem, hogy került ez a kép ide. Beletúrtam a kép halomba és egy újabb fényképet emeltem ki, az már később, olyan 12-13 évesen készült rólunk szintén az otthon falai között, aztán egy másikat vettem elő, amin vagy 8 évesek voltunk és az otthonnal kirándulni mentünk. Bill oldalba bökött és egy fotót tartott a szemem elé, amin a legutóbbi nevelő családdal volt lefényképezve. Kezdtem végképp össze kavarodni és nem fért a fejembe, mit keresnek itt ezek a fotók ? Hogy jutottak el ide ?
- Nem igazán értem...- nyögte ki ikrem és nekem sem volt tippem. Nagyanyánk leült az ágyra.
- Ezeket a képeket négy éves korotoktól készítettem, egészen addig amíg ismét nem laktatok itt velem. - mondta.
- De hogyan ? - vágtam a szavába.
- Ezért mondtam, hogy a történetnek még nincs vége. Nyilván ti azt hittétek, leadtalak titeket, aztán soha felétek sem néztem, csak születésnapotokra, meg még pár alkalomra küldtem némi ajándékot. Hát nem ! Nagyapátok nem is hagyta volna, így is sokáig magát hibáztatta, hogy a betegsége miatt kellett elhagynotok a Loitschét és otthonba mennetek. Szenvedett nélkületek, ahogy én is, nem is bírtam sokáig, már a második héten elutaztam Lipcsébe, hogy meglesselek titeket, és elkattogtattam pár fotót is. Pár hét múlva ismét mentem és fényképeztem és utána nem sokkal megint. És ez szokásommá vált. Havonta legalább kétszer elmentem az otthonba és titokban lefényképeztelek titeket, hogy aztán megmutassam nagyapátoknak az elkészült fotókat. Együtt néztük a képeket, sírtunk és eljátszottunk a gondolattal, hogy mennyire más lenne, ha nem csak képekről láthatnánk az unokáinkat. Az otthonban már jól ismertek, szívesen fogadtak, bármikor mentem, és az összes nevelő családotokkal tartottam a kapcsolatot akiknél éltetek, mindegyikük küldött rólatok képeket, amint látjátok...Jó sok fénykép gyűlt össze ezalatt a tizenegy év alatt...
Minden erő kiment belőlem, a szemeim előtt össze folytak a színes fotók és elakadt a szavam, csak néztem a képeket, egyiket a másik után, olyan ismeretlen volt mindegyik, mintha nem is engem meg Billt ábrázolná. Nagyanyánk lehajolt és megfogott egy képet, hosszasan nézte.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyapátok azért élt még tíz évig, mert ezek a fotók adtak neki erőt. Tudta, hogy nem fog meggyógyulni, hogy minden nappal rosszabb lesz az állapota és soha sem tud majd felállni az ágyból, hogy elmenjen hozzátok Lipcsébe, de a képekből úgy érezte, kicsit részese lehet az életeteknek. - sóhajtotta könnyes szemekkel.
- De miért kellett titokban fényképezni ? Mire volt ez jó ? - tártam szét a karjaimat.
- Miért nem jöttél oda hozzánk ? - fakadt ki Bill elkeseredve.
- Mert tudtam, hogy ha egyetlen egyszer is a szemetekbe nézek, megfogom a kezeteket, nem foglak többé elengedni titeket. Akkori helyzetemben, ott voltatok jó helyen és nem boríthattam fel az életeteket. Annál fontosabbak voltatok...És vagytok is. Mindig tudtam, hogy nem örökre váltunk el azon a napfényes reggelen, tudtam hogy foglak még titeket ölelni egyszer...És jóvá teszek mindent. Nagyapátok halálos ágyán megígértem, hogy minél előbb vissza szerzem a felügyeleti jogot felettetek. És hát így is történt...A többit már ti is tudjátok...Hiszen részesei vagytok... Most van vége a történetnek. Mindent tudtok és remélem mindent meg is értetek....És nem ítéltek el, vagy gyűlöltök annyira...
Igen, mindent megértettem ! A szívem most már máshogy dobogott, néztem a rengeteg fényképet, életünk minden egyes mozzanatáról és már nem éreztem azt amit évekig, hogy árva vagyok, hogy magam vagyok. Bár sokáig nem tudtam róla, de a nagyi mindig ott volt velünk és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint ez a halom fotó, ami mind rólunk szól. Érdekeltük őt, jött amikor tudott és a háttérből szemlélte az életünket, mint valami titkos őrangyal, akárcsak nagyapa...Talán így kellett lennie, talán semmi sem volt véletlen..Kitudja...De az eddig tapasztalt haragot felváltotta valami ismeretlen érzés. Én eddig egész mást képzeltem, egy gonosz öreg asszonyt, aki amint tudott megszabadult tőlünk és aztán tizenegy évig nem érdekeltünk. De az igazság rohadtul nem ez. A nagyanyánk, áldozatot hozott, megszenvedett és mindennél jobban szeret minket, még ha nem is mindig volt alkalma és lehetősége kimutatni. Hát most lesz, eljött az alkalom hogy bizonyítson. Mi itt vagyunk...És talán van a szívünkben egy cseppnyi megbocsájtás.
- Jaj nagyi ! - törölte le a könnyeket a szeméből Bill és hirtelen mozdulattal vetette magát nagyanyánk karjai közé, aki sírva ölelte. Én meg még mindig csak a földön ültem a fotó hegyek között és néztem az ezüstös hold fényét amint a függöny keskeny résein beáramlik. Össze szorult a torkom, a gyomrom, mindenem. Hallottam nagyanyánk és ikrem zokogását. A tekintetem elsiklott még pár kép felett, amiken ártatlan mosoly ült hamvas arcunkon, szőkék voltunk és törékenyek. Majd egy nagy sóhaj kíséretében felálltam és oda ballagtam az ágyhoz, ahol nagyi a karjaiban tartotta Billt. Nem hezitáltam, gyorsan átöleltem őket. Nagyanyánk ismét felzokogott és erősen magához ölelt.
- Vétettem ellenetek, de ezért már megbűnhődtem és a szívem mélyén tudtam, hogy el kell jönnie ennek a pillanatnak. - suttogta a nagyi. Billel buzgón helyeseltünk és még sokáig így maradtunk a fotókkal körülvett, feldúlt szobában. Mikor a könnyeink felszáradtak, a légzésünk ismét normális lett elkezdtük vissza pakolni a képeket a dobozba, némelyiken jót nevettünk Billel, de a legtöbb kép inkább megdöbbenést váltott ki belőlünk, hogy jé, ilyen picik is voltunk...Aztán valahogy ismét eszembe jutott anya és nem álltam meg, hogy ne kérdezzek róla.
- És mi lett anyával ? Hogy sikerült eljutnia oda, ahol most van ? - kérdeztem óvatosan. Nagyanyánk berakta a karton dobozt a szekrénybe.
- Miután ti otthonba kerültetek, a kapcsolatunk eléggé megritkult anyátokkal, nehezteltem rá és elszomorított, hogy fiatalon egy léhűtő alkoholista lett belőle. Néha napján felhívott, voltak jobb és rosszabb periódusai. Én beszéltem vele, de nagyapátok nem. Pedig nagy változás következett be, mikor anyátok valahogy rádöbbent, nem jó az, amiben van és változtatni akart. Lehet hogy pont nagyapátok miatt és persze miattatok, de elment elvonóra, amit sikeresen végig vitt, majd leérettségizett, közben dolgozni kezdett és így ismerkedett meg a mostani férjével Gordonnal. Össze házasodtak és később megszületett az öcsétek. Mégsem történt semmi közte és nagyapátok között, aki úgy halt meg, hogy nem békült ki az egyetlen gyermekével. A temetésen mondtam Simone-nak, hogy amint lehet magamhoz veszlek titeket és már akkor is láttam, hogy mennyire felizgattam ezzel. Azt mondta, ő szeretne nevelni titeket ezután, de én erről hallani sem akartam, veszekedés robbant ki köztünk és dühömben azt vágtam a lányom fejéhez, hogy egy percre sem láthat majd titeket. De ezt persze megbántam...Mint ahogy azt is, hogy nem válaszoltam a leveleire. Nem mondom, hogy megbocsájtottam neki minden bűnét és elfelejtettem amiket csinált, nem állítom, hogy a kapcsolatunk valaha olyan lesz mint régen, de a ti érdekeiteket kell néznem. És látom, hogy Simone fontos nektek, mégis csak ő az anyátok, ő szült titeket és joga van ahhoz, hogy valamilyen szinten megismerjen titeket. Persze ha ti is így szeretnétek...
Elkerekedett a szemem. Nem hittem volna, hogy ezt a mondatod valaha hallani fogom. Elöntött a forróság és az izgatottság. Zöld utat kapunk anyához ! Ezt meg kell ragadni !
- Mi szeret...- nyílt szóra rögtön Bill szája, de nagyi elhallgattatta.
- Nehéz nap áll mögöttünk, pihennünk kellene, reggel vissza térünk erre. Rendben ? - kérdezte kedvesen mosolyogva és mi nem túl lelkesen, de bólogatva hagytuk el a nagyi szobáját és indultunk az emeletre aludni. Mondanom sem kell természetesen, hogy az izgalomtól alig pár órát sikerült aludnom és valószínűleg testvérem sem volt valami nagyon kipihent, mikor kora reggel kócosan és álmosan ücsörögve az íróasztalnál, azt várta, hogy én is felkeljek.
- Csakhogy felébredtél. - állt fel az asztaltól, amint meglátta, hogy nyitogatom a szememet.
Minden hajnali arany színben játszott a szobában és vidáman csipogtak kint a madarak. Ettől eltekintve viszont a környék csendes volt, hiszen alig múlt negyed hét. És olyan hihetetlen volt, hogy ez az átlagosnak induló kora reggel mégis kezdete lehet valami újnak.
- Szerinted a nagyi ébren van már ? - kérdezte türelmetlenül ikrem és megremegett a hangja. Csodálatos arca tűzpiros volt és szemei is izgatottan ragyogtak. Kábán löktem le magamról a takarót, de rögtön fázni kezdtem.
- Fogalmam sincs. - morogtam és csak ültem álmosan az össze gyűrt ágyneműm között.
- Annyira félek, majd kiugrik a szívem a helyéről és el sem hiszem, hogy ma végre talán felvehetjük a kapcsolatot anyával.- lelkendezett Bill, miközben fel-alá járkált a szobában. Nagyon zaklatottnak látszott.
Felkaptam a fejem.
- Ezek szerint te is szeretnél beszélni anyával ?
Bill idegesen felnevetett.
- Micsoda ostoba kérdés Tom ! Hát persze, hogy ezt szeretném, de csak ha te is...- sandított rám kócos tincsei alól.
- Na még jó, mit gondolsz azért kínlódtam ennyit, hogy a cél előtt feladjam ?! Én beszélni akarok vele ! - jelentettem ki elszántan.
Bill vett egy nagy levegőt.
- Akkor hát, mire várunk ?!
Megráztam a fejem.
- Ne várjunk semmire Bill ! - ezzel felpattantam az ágyból és határozott léptekkel indultam a földszint felé, Bill jött utánam, izgatottan zihálva. Lent azonban nem volt mozgás, csak üres csend, ami most eléggé idegesített.
- A nagyi még alszik...- motyogtam csalódottan. A türelmetlenség majd szétvetett, úgy éreztem minden másodperc elvesztegetett idő és ha tehetném, most azonnal felébreszteném nagyanyánkat, hogy közöljem vele a döntésünket. Bill a kanapé irányába lépdelt.
- Akkor nincs más hátra, meg kell várni, míg felébred. - mondta szomorúan. Tényleg nem tehettünk mást, ezért én is oda ballagtam a kanapéhoz, leültem és kezembe fogtam a távirányítót, majd bekapcsoltam a televíziót. Még olyan korán volt, hogy semmi értelmes műsor nem volt benne. De mégsem kapcsoltam ki, Billel érdektelen képpel figyeltük a hajnali teleshopot, amiben mindenféle kacatokat sóznak a hiszékeny emberekre. Szinte hallottam magamban, ahogy az idő múlik és fél szemmel folyton nagyanyánk szobája felé nézegettem. És ikrem is. Aztán mikor egyszerre néztünk arra, elmosolyogtuk magunkat.
- Te jó ég, milyen kretének vagyunk...- csóváltam a fejemet és éreztem, ahogy Bill ujjai finoman az enyémhez érnek. Leraktam a távirányítót és erősen megszorítottam testvérem kezét, jól esett hogy ott van velem, olyan közel, hogy még a szívdobbanásait is hallani véltem. Hálás voltam a sorsnak, az életnek, hogy van egy ikertestvérem, egyedül nem tudom hogy viseltem volna el ezt a rengeteg dolgot, amin a tizenöt év alatt átmentem. És most itt vagyunk valami rettenetesen félelmetes és fontos dolog küszöbén. És együtt vagyunk.
- Annyira jó, hogy itt vagy velem Bill...- sóhajtottam félelemtől elrekedve. Bill helyeselt.
- Hidd el, nekem is...
Így ültünk egy darabig, talán olyan tíz, tizenöt percig a tv-t bámulva, de gondolatainkban elmerülve és várakozva, mikor is nyílt nagyanyánk szobájának az ajtaja. Össze rezzentem, nagyot ugrott a gyomrom és máris elborított az izzadtság. Úgy pattantam fel a kanapéról, mintha ágyúból lőttek volna ki. Bill hasonlóképpen zavart és hirtelen mozdulatokat tett. Nagyi meglepődött, mikor észrevett minket.
- Nahát, már ébren vagytok fiúk ?
- Igen...tudod, ki korán kel, aranyat lel, vagy mi...- poénkodtam, de csak hogy zavaromat elfedjem. Közben megindultam nagyanyánk szobájához.
- Vagy legalábbis megváltoztathatja az életét, nemde ? - mosolyodott el nagyanyánk és szélesre tárva szobája ajtaját, hagyta hogy belépjünk és izgatottan megálljunk nem messze az ajtótól.
- Gondolom nem sokat aludtatok az éjszaka, mert én alig hunytam le a szemeimet...- nézett végig megviselt, gyűrött ábrázatunkon.
- Mi is leginkább csak forgolódtunk és gondolkodtunk. - mondta Bill elsimítva össze borzolt haját az arcából.
Nagyi bólintott.
- Értem. És hogy döntöttetek ?
A kérdése úgy ért, mintha hasba szúrtak volna. Számítottam rá, mégis a tudat, hogy egy mondat választ el a változástól, megrémített. Kiszáradt a torkom és ostobán bámultam ikremre, tőle várva megerősítést, amit meg is kaptam, egy bátortalan bólogatás keretében.
- Mi szeretnénk megismerni az anyánkat...- jelentette ki végül Bill erőtlen hangon. És én nem tehettem mást, mint helyeseltem és megkönnyebbülés vett erőt rajtam.
- Igen...
Egy perc csend állt be köztünk. A mindent eldöntő némaság, csak a szívem ütemes verését hallottam. Nagyi komoly volt, láthatóan nem örült, de elfogadta a tényt.
- Rendben. Nem biztos, hogy ez a helyes, de tudomásul veszem és ennek megfelelően cselekszem. - mondta és a telefon készülékhez lépett. Billel össze néztünk.
- Várj, nincs még nagyon korán ? - kérdeztem félve, amint realizáltam magamban, hogy fel akarja hívni anyát.
Nagyi kezébe vette a telefon kagylót és szomorkás mosoly jelent meg az arcán.
- Nyugalom, ez a hívás sosem érkezhet rosszkor...- és beütötte a számokat. Minden egyes billentyűnél elfogyott a levegőm és úgy éreztem ki megy a lábam alól a talaj, izgatottan lökdöstem nyelvemmel a piercing karikát a számban és néztem a nagyi arcát, amint várja hogy felvegyék a kagylót. Üvölteni tudtam volna a feszültségtől.
A nagyi váratlanul bele szólt a készülékbe.
- Simone, itt az anyád...
- Felvette a telefont ! - Bill arca sugárzott a boldogságtól, de volt benne egy kis félelem is. Izgatottan és várakozóan karolt belém.
Nagyanyánk futólag ránk pillantott.
- Ne aggódj, nincs semmi baj, ellenkezőleg...Van valami ami nem várhat, van itt két fiatalember, aki sürgősen beszélni akar veled...
És nagyi ezzel a kezembe nyomta a telefon kagylóját.
A vonal végéről megdöbbenten csengő női hangot hallottam, talán azt kérdezte hogy tessék, vagy micsoda,  mint aki nem hallotta jól az iméntieket. A fejemben össze-vissza repkedtek a kérdések, értelmesnek és totálisan butának tűnő mondatok, hogy mit mondok először, mikor bele szólok a telefonba. Segélykérően pislogtam Billre, hátha ő ötletesebb mint én, de testvérem is ijedten nézett vissza rám. Eljött a nagy pillanat. Leblokkoltam és csak szorítottam izzadt tenyeremben a telefon kagylót.
Nagyanyánk bátorítóan elmosolyodott.
- Rajta...Szóljatok bele ! Nem lesz semmi baj !
És tudtam, nem lehetek ilyen gyáva. Reszkető kézzel a fülemhez emeltem a kagylót.
- Hallo, itt Tom beszél...- mondtam alig hallhatóan, szememben könnyekkel és belekezdtem életem talán legnehezebb telefonbeszélgetésébe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése