- Olvasd tovább. - kértem Billt remegő hangon, de ő csak a fejét rázta.
- Szerintem nem kellene...- suttogta és az ő hangja is el csuklott, a szemeiben könnyek csillogtak, aggodalom volt az arcára írva.
- De miért nem ? Tudod, te mi ez ? - böktem ingerülten a levél fele, amit Bill még mindig remegve tartott ujjai között.
- Igen tudom, azért kérlek, hogy ne olvassuk tovább, tegyük vissza oda, ahol eddig volt és felejtsük el...
Felháborodva csóváltam a fejemet. Nem értettem Bill miért akarja az ellenkezőjét annak mint amit én szeretnék.
- Te tiszta hülye vagy ! Dehogy teszem vissza, az kizárt. Ha a sors már elénk dobta ezt a lapot, hát élni kell vele. Lehet hogy fény derül mindenre, megtudjuk, hol van anyánk, vagy miért kellett éveket a gyerek otthonban tölteni mindenféle marhák között. De ha erre nem is jövünk rá, ezekben a sorokban biztos lesz valami infó az elfeledett családi titkokról...
- Nem kellene mindent tönkre tenni, a nagyi rettentő ideges lesz...
- Nem érdekel, ideges lesz e vagy sem. Amúgy meg mit tennék tönkre ? A szépen felépített hazugság várát ?! - vágtam Bill szavába és kikaptam a kezéből a levelet.
- Mit csinálsz ? - hökkent meg testvérem.
- Szerinted mit ? Felolvasom én, ha te ilyen gyáva alak vagy ! - válaszoltam és hangosan olvasni kezdtem anyám írását.
"Drága anya !
Itt a lányod Simone. Egy újabb, számodra nyilván szánalmas próbálkozással, hogy végre tudjunk kommunikálni, mint két értelmes ember. Remélem elolvasod a soraimat, bár miután ez már a negyedik válasz nélküli levelem mostanában, az az érzésem, hogy felbontatlanul kidobod amiket küldök. Valahol megértelek, mert a helyedben én is így viseltetnék az iránt az ember iránt, aki cserben hagy a bajban. Nincs mentség a tetteimre, az sem, hogy fiatal, komolytalan voltam és hogy nagyon féltem mindattól, ami akkor velem történik. Egyértelmű, hogy ezt már nem lehet vissza csinálni, de tudnod kell, hogy nincs nap, hogy ne gondolnék a fiaimra. És mióta megtudtam, hogy ismét a te gyámságod alá kerültek, hogy ott vannak nálad, az éjszakai alvásomat javarészt felváltotta a gondolkodás és a mérhetetlen vágyakozás irántuk. Leírni is döbbenetes, hogy tizenöt évesek és hogy ezalatt az idő alatt nem voltam részese az életüknek. Nem tudom milyenek lehetnek, elképzeltem ezer féle képpen az arcukat és biztos gyönyörű, okos gyerekek.
Mikor felhívtalak és Tom szólt a telefonba, azt hittem ott helyben megáll a szívem. Mintha mindig is ismertem volna, úgy éreztem és kimondhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy most azonnal elrohanjak Loitschébe, hogy magamhoz öleljem őt és az öccsét és soha többé ne engedjem el őket. Most nyilván gúnyosan elhúzod a szádat és azt mondod magadnak, persze most már jó anya akarsz lenni Simone, miután a fiúk már kiskamaszok szívesen belépnél az életükbe, bezzeg mikor megszülettek és az utána való nehéz időkben színedet sem lehetett látni. És igazad van, rettenetesen viselkedtem, buliztam és ittam és csak akkor mentem haza, ha pénz kellett. De akkor is szerettem a fiúkat, csak még nem álltam készen teljes egészében anyai szívvel közeledni hozzájuk. Szerintem az anyasághoz is meg kell érni és tizenhét évesen erre még nem voltam felkészülve. A későbbi életem pedig te is tudod, mekkora pokol volt, rémesen rossz úton jártam, nem hallgattam senkire, az önpusztítást választottam. Tudom, hogy segítenem kellett volna, mikor apa nagyon beteg lett és a gyámügy el akarta venni tőled a srácokat, de én akkor is csak züllöttem és hidd el gyűlöltem, gyűlölöm érte magamat. Viszont úgy érzem megbűnhődtem, vezekeltem azért amit tettem, hiszen a mai napig még egy képem sincs Tomról és Billről. Csak a fantáziámban tudom elképzelni őket. Nyilván nem tudnak sokat rólam ők sem, de ha tudnak is, biztos utálnak és nem akarnak látni. Meg is érdemlem, hogy ha gyűlöletet kapok tőlük, vagy teljes közönyt. Magam rontottam el az életemet és eszem ágában sincs felzaklatni őket. Mégis nagyon hiányoznak, mindig is hiányoztak.
Csak egy esélyt szeretnék, csak öt percet, hogy ha máshol nem is, de a házad kerítésénél megállva egy pillantást vethessek rájuk, ha kell elrejtőzöm, hogy ne vegyenek észre, ha kell én bármit megteszek, azért az öt percért.
Anya, könyörgöm, ne utasíts el ! A feje tetejére állt az életem, amióta tudom, hogy a fiúk ismét nálad vannak. Míg otthonban éltek próbáltam valahogy elfojtani a hiányérzetemet irántuk, de most hogy tudok róla, hol alszanak el éjjelente, hol élik a napjaikat, nincs megnyugvásom. Azonkívül Marcus is sűrűn érdeklődik és mindenkinek dicsekszik az ovodában, hogy neki két nagy, erős bátyja és egy aranyos nagymamája is van. Szomorú vagyok, hogy őt még egyszer sem láttad pedig öt éves. És még Gordont sem ismered. Nagyon bánt, hogy ilyen rossz a viszonyunk.
Még valami ami fontos lehet, pár hete elköltöztünk és Zielitz-ben vettünk egy hangulatos házat nagy kerttel. Gordon unta már a városi nyüzsgést és én is jobb szeretem a csendet. Igaz, hogy a munkába jutás kicsit nehézkes, de mindezt feledteti a jó levegő és a kellemes környezet. Le írom a címemet, ha esetleg válaszolni akarsz a levélre. Zielitz, Tannenbaum stasse 2.
Talán írnom sem kell, de bármikor eljöhetsz hozzánk látogatóba, a szívem és a házunk ajtaja nyitva áll előtted és a fiúk előtt is. Bár kötve hiszem, hogy akármikor is szükségét éreznék, hogy eljöjjenek.
Bízom benne, hogy elolvasod ezt a pár sort és elgondolkodsz. Minden okod meg van, hogy gyűlölj, de nem kérek sokat, csak, hogy titokban láthassam a gyerekeimet. Csak egyetlen egyszer, ha te így rendelkezel. Ez az egy kérésem van feléd, kérlek, ne mondj nemet, a magam módján szeretem őket, az életemnél jobban. Gondolom nem hiszed el...De őrjítő, hogy erre minden nappal jobban ráébredek. És arra is, hogy annak idején mennyire elrontottam mindent. Bár vissza forgathatnám az időt, de ez nem megy sajnos. Nincsenek csodák, csak a valóság van és nekem abban kell élnem, a múltam összes sötét és fájdalmas részével. Nem kérem, hogy elfelejtsd, amit ellened és a fiaim ellen tettem, nem kell szeretned és nem kell a kebledre ölelned, mint a lányodat. Maradhatsz hűvös és távolság tartó, de ezt az pár percet add meg nekem, hogy Bill és Tom képe örökre a szívembe vésődjön.
Várom jelentkezésedet. És köszönöm megértésedet. Üdvözlettel : Simone.
Zielitz, 2005. február 03. "
- Ennyi. - mondtam még és eléggé fátyolos lett a hangom, csakúgy mint a tekintetem. Annyi minden kavargott bennem. Bár nem tudtam meg konkrétan miért lett ilyen az életünk, de elég sok felkavaró tény tárult elém. Billre néztem, aki zavart volt, sápadt, és a könnyeivel küszködött. Pont mint én. Egy másodpercre belém hasított, hogy nagyon nagy kár volt megtalálni ezt a levelet, és még nagyobb elolvasni, de ez csak rövidke ideig tartott, aztán fura megkönnyebbülést éreztem. A levél tartalma jobb volt mint reméltem, nem elutasítás sütött a betűkről, hanem éppen az ellenkezője, a közeledés. Ilyesmi járhatott Bill fejében is, mert váratlanul megszólalt. Teljesen rekedt volt a hangja.
- Szeret minket Tom...- csak ennyit mondott.
Belül engem is megmelengetett, amit anyánk írt, de a realitás és a bizalmatlanság mélyen ott volt a lelkemben, ezért csak közönyösen megrántottam a vállamat.
- Lehet, hogy így érez, de ennek soha semmi jelét nem adta felénk.
- De olyan szépeket írt rólunk. Szerintem érdekeljük őt, elég kitartó mert ez már a sokadik levele nagyinak és pár hete íródott !
- Ezek csak betűk. Nem ismerjük ezt a nőt. - mondtam és megvetéssel ejtettem ki a szavakat.
- És van egy kistestvérünk is, hihetetlen ! - Bill arcán kósza mosoly szaladt át.
Biccentettem.
- Ő legalább mindazt megkapta, amit mi sosem. Szerinted így igazságos ?! - dünnyögtem és még mindig a kezemben tartottam anyánk írását. Bill nem mondott erre semmit, úgy láttam, kicsit varázslatos hangulatba került a levél tartalmától, majd amilyen gyorsan ilyen lett a kedve, olyan gyorsan el is múlt. Felpattant a földről.
- Tedd vissza a szemetesbe azt a levelet és hagyjuk az egészet ! Igazad van, nem ismerjük anyánkat és jobb is, ha minden így marad...- dadogta. De számomra már kirajzolódott, hogy mit fogok tenni. Soha nem tudnék úgy csinálni ezek után, mintha mi sem történt volna. Ahhoz most már túl sokat felfedeztünk az eddig mélyen titkolt családi dolgokból.
- A francokat teszem vissza ! Ha öt perc kell neki, hát megkapja ! - álltam fel én is a fürdőszoba padlójáról és a nadrág zsebembe gyűrtem a papírt, majd a nappaliba igyekeztem. Magamra vettem a véres pulóveremet, aztán már mentem is a táskámért. Bill értetlenül forgolódott a nyomomban.
- Most mit csinálunk ? - kérdezte.
- Csak öltözz fel és induljunk ! - türelmetlenkedtem és alig hogy ikrem is felöltözött, magához vette a táskáját, már nyitottam is a ház ajtaját. Kikémleltem az ajtó résén át, de nagyinak a nyomát sem láttam. Csak feszült csend volt mindenütt, de ezzel most nem törődtem. Billel villám gyorsan átvágtunk az udvaron, majd a ház kapuját bezárva, végig rohantunk a kihalt utcán, egyenesen egy nem messze lévő pár házas, eldugott zsákutcába, amerre a nagyi biztos nem jár. Lihegve álltam meg és egy fa törzsének dőltem. Bill is ki volt fulladva, pluszba nem értett semmit.
- Ez meg mi volt ?! - érdeklődött kapkodva a levegőt.
Megtöröltem izzadt homlokomat.
- Mindent kigondoltam Bill. Te most szépen vissza mész a suliba...
- De...
- Semmi de, engedd, hogy végig mondjam ! Biztos nem kapsz igazgatóit, ha azt mondod, engem kísértél haza. Én az autóbusz állomáson leszek és megvárom, míg neked befejeződik a tanítás, ott találkozunk és együtt jövünk haza. Holnap ugyanígy teszünk és ha minden jól alakul, vagyis Herr Decker nem köp be a nagyanyánknál, szombaton délelőtt elutazunk Zielitz-be, hogy megkeressük anyánkat. - hadartam el reszkető hangon és a fájdalom máris belém hasított. Még kimondani is félelmetes volt. Megremegtem, mint aki fázik, pedig csak ez az egész rémített meg.
Bill szeme kikerekedett, az arcából kiszaladt a vér.
- Micsoda ?!
- Jól hallottad. Itt a zsebemben a levél, amiben le van írva a cím, minden adott. - tártam szét a kezeimet.
- Ez őrültség ! - esett kétségbe Bill.
- Az lenne az őrültség, ha nem élnék a lehetőséggel. - helyesbítettem.
- A nagyi ezt sohasem engedné meg...- tette hozzá testvérem.
- Jaj Bill, ne legyél ennyire hülye ! Nem is fogjuk neki elmondani. Azt mondjuk, hogy Magdeburgba megyünk ahhoz az idióta Andreashoz, egy kis szombati csavargásra. Tiszta sor ?! - vágtam Bill szavába, aki bizonytalanul bólogatott, de nem volt igazán meggyőzve.
- Értem...
- Érted, csak szerinted nem jó ötlet...Hát mindegy, mert én már eldöntöttem. És nem állok el a szándékomtól, beszélni akarok az anyánkkal. Látni, tudni, ki ő és hogy miért követte el a szemét kis húzásait, van e rá magyarázata. Ha nem akarsz, nem kell velem jönnöd, akkor csak arra kérlek, hogy amíg én Zielitz-ben vagyok, te is menj el valahova. Tök mindegy merre, akárhova, csak a nagyi ne fogjon gyanút...Csak ezt tedd meg nekem...
Ikrem elmosolyodott.
- Nem képzeled, hogy egyedül hagylak... Soha...- mondta halkan. Én pedig fellélegeztem. Nem tudom, hogy csinálnám Bill nélkül, de megkönnyebbültem, hogy velem tart majd.
- Rendes tőled. Most pedig menj és utolsó óra után a buszmegállóban találkozunk ! - indultam el, hátra sem nézve és lépteim egyre gyorsabb tempóban vezettek az autóbusz megállóig. Ahol aztán volt időm gondolkodni. Újra meg újra elolvastam azt a levelet és az elhatározás egyre erősebb lett bennem. Bár félelemmel töltött el a tudat, hogy durva dolgok birtokába jutottunk, mégis akartam azt a találkozót. A nagyi végzetes hibája egy lavinát indított el bennem és biztos hogy Billben is. És akármi lesz az sztori kimenetele, állok elébe.
Tanítás után szorongva vártam, hogy Bill feltűnjön a buszmegállóban. Magamban végig játszottam az összes lehetőséget, hogy amiért ikrem velem tartott, talán megrovót kapott, vagy hogy az igazgató máris telefonált nagyinak és mindenre fény derült, aminek következményeképpen nem mehetünk jó ideig sehova. Meglepetésemre a váró ablakából láttam, hogy Bill vidáman integetve jött felém. Már nem bírtam ülve várakozni, felpattantam a buszmegálló csarnokában lévő padról és kimentem az üveg ajtóhoz.
- Na szia ! Mi újság ? Az osztály főnök nagyon kiakadt ? - néztem körbe gyanakvóan és kiléptem Billhez az utcára.
- Szia. Nyugodj meg, nem szídott le senki, sőt Herr Weber még meg is jegyezte, milyen kedves vagyok, amiért haza támogattalak. - mesélte Bill.
- Az jó...Örülök, hogy nem lett bajod ebből.- bólintottam.
Bill tovább mosolygott és bizalmasan hozzám hajolt.
- És képzeld, az osztályban egy csomóan kérdezték, hogy mi lett veled. Persze főleg a lányok, de jó pár fiú is. Annyira meglepődtem, nem is tudtam, hogy érdekel valakit a sorsunk.
Hát mi tagadás, engem is megdöbbentett amit Bill mondott, de csak elhúztam a számat.
- Ja, persze, az érdeklődő osztály társak. Eddig hol a francba voltak az fene nagy kedvességükkel ?! Jaj Bill, te még bedőlsz nekik ? - csóváltam a fejemet. Nehezen tudtam hinni a jó szándékukban, mikor eddig csak kiközösítést kaptunk tőlük.
- Őszintének látszottak és valamennyien azt mondták, sajnálják amiért Roman ilyen durván elbánt veled...
- Legyenek egészen nyugodtak, túlélem és egyszer vissza adom Romannak mindazt amit tett velem !.- ígértem meg fölényesen Bill szavába vágva.
Testvérem pedig folytatta.
- És van még valami. A folyosón elkaptam két tanár beszélgetését arról, hogy Herr Decker ma délután konferenciára utazik és hétfőig nem lesz Loitschébe...
Nem hittem a fülemnek, ha igaz, amit Bill mesél, akkor nem kellett aggódni amiatt, hogy az igazgató esetleg telefonál a nagyanyánknak. Tehát úgy tűnt szabad az út a tervem véghez viteléhez.
- Ez az ! - kiáltottam és ugrottam egyet örömömben, majd vörös fejjel gyorsan szét néztem, látta e valaki az idióta viselkedésemet.
- Látom nagyon örülsz. - mondta Bill komoly képpel és muszájból egy erőltetett vigyort varázsolt az arcára. Kedélyesen hátba vertem.
- Igen, örülök ! Hihetetlen, hogy ez egyszer semmi sem áll a terveim útjába. Megkeressük anyánkat és kérdőre vonjuk. Minden világos lesz, végre nem lebegnek baszott nagy kérdőjelek a fejünk felett. Neked is örülnöd kellene...- mondtam neki.
- És ha nem azt kapjuk, amit várunk ? - kérdezte Bill.
- Te is tudod, hogy egész életünkben így volt, mindig mást hittünk, jobbat akartunk és keserűséget kaptunk helyette. Szóval ne aggódj, én nem leszek össze törve. - zártam le a témát és lassan elindultunk Billel a nagyi házába. Aki szerencsére nem sejtett semmit, sem a verekedésről, sem a felfüggesztésről, sem a megrovóról. Sőt, egész jó kedvében volt. Több fogásos vacsorát készített és sütött egy finom tortát is. Evés alatt mindenről jól elbeszélgettünk, de akkor még nem hoztam szóba a szombati napot. Viszont evés után a nappaliban előhozakodtam vele.
- Nagyi, szombaton elmehetnénk Magdeburgba ? - érdeklődtem és igyekeztem higgadt arcot vágni, pedig a gyomrom idegesen ugrált és izzadt a tenyerem.
- Miért is ? - kérdezett vissza nagyanyánk felnézve a magazinból, amit éppen olvasott. Zavartan Billre pillantottam, majd folytattam.
- Andreas elhívott...- nyögtem ki végül.
Nagyanyánk meglepődött.
- Csakugyan ? Érdekes, nekem nem szólt a barátnőm, pedig általában tud arról, miféle tervei vannak az unokájának.
- Biztos kiment Andy fejéből, hogy szóljon neki, kicsit szétszórt a gyerek, de irtó jó fej, nagyon bírom. - bólogattam hevesen, és rettentő nehéz volt megjátszani, hogy odáig vagyok azért a gyík Andreasért. Nagyanyánk arcára egy kis mosoly szaladt.
- Örülök, hogy végre találtatok magatoknak egy barátot...
- Mi is örülünk, hogy egy ilyen klassz sráccal lóghatunk. Ugye Bill ? - sandítottam ikremre, aki szintúgy bőszen helyeselt.
- Igen, nagyszerű fiú...
- Nos rendben, legyen ahogy akarjátok, de a legutolsó busszal hazajöttök...- egyezett bele nagyi.
Beharaptam az ajkam és éreztem egy izzadtság cseppet végig folyni a gerincemen.
- Az a helyzet, hogy kicsit korábban mennénk Andreashoz, egy reggeli vagy délelőtti járattal és délután jönnénk haza.
- Hát nem szórakozni akartok ? - csodálkozott nagyanyánk. Mire Bill közbe vágott.
- Andreassal körbe járnánk a várost, venni akar pár jó zenei cd-t, majd ebédelnénk egyet valahol és ennyi...Aztán sietnénk haza, mert sok a házink jövő hétre.
Nagyanyánk meg volt lepve.
- Hirtelen milyen fontos lett a tanulás, nahát...- mondta, fura hangsúllyal és nem tudom mennyire vette be ezt a stréber dumát.
- Tudod, hogy van ez...- vigyorgott kínosan Bill.
- Hát jó, legyen ! - legyintett nagyi, de látszott rajta egy kis kétkedés, mert még sokáig vizslatott minket fürkésző tekintettel. Mi pedig ez elől menekülve gyorsan felslisszoltunk az emeletre Billel.
A pénteki nap jóval lassabban telt. Feszült várakozás volt bennem. Reggel elindultunk Billel a suliba, majd rövidesen szétváltak útjaink, én pedig a buszmegállóba mentem. Az egész délelőttöt az autóbusz állomáson lézengve töltöttem, egy ital automatás kólával a kezemben, miközben az idegesség majd szét vetett, a gondolataim nem hagytak nyugodni. Hosszasan tanulmányoztam a váróban lévő óriási térképet és a hétvégi buszmenetrendet. Megterveztem melyik busszal megyünk és mikor jövünk vissza. Mire a délután elért engem és Bill is megérkezett, már készen is volt az egész szombati "kirándulás" a fejemben. Minden precíz és kidolgozott volt, csak az idegeim feszültek pattanásig és az idő mintha ólom lábakon vánszorgott volna. Nem volt kedvem semmihez, nem tudtam figyelni semmire sem. Már a vacsorából is alig ettem és Bill is csak egy keveset fogyasztott. Lefekvés előtt megtárgyaltuk még Billel a részleteket és korán ágyba kerültünk, hogy legyen erőnk a másnaphoz de egy szemhunyást nem aludtunk. Csak forgolódtunk az ágyainkban és nagyokat sóhajtottunk a vaksötétségbe. Végül nem bírtam tovább, megjelentem ikrem ágyánál, aki készségesen maga mellé engedett. Egy ideig csak szótlanul feküdtünk egymás mellett, majd Bill megszólalt.
- Félsz ?
- Halálosan. - válaszoltam és magam számára is furcsán felnevettem, holott a torkomat a sírás kaparta.
- Én még annál is jobban...- mondta halkan Bill és szorosan hozzám bújt. Össze rázkódtam és lecsuktam a szememet. Olyan nagy dolog előtt álltunk mind ketten, hogy ehhez fogható talán csak a tervezgetett első együttlétünk volt. De most valahogy az is lényegtelenné vált, más dolgok foglalkoztattak. Persze azért vágytam Billre, a teste melegére, a közelségére, és jól esett, ahogy hozzám húzódva szelíden simogatott, amíg nagy nehezen álomba merültem valamikor hajnaltájt. A telefonom ébresztője vert fel, izzadtságtól nyirkosan fordultam féloldalra az ágyban és gyorsan kikapcsoltam a párnán lévő kitartóan zenélő készüléket. Egyáltalán nem éreztem jól magam. Kavargott a gyomrom és fájt a fejem. Bill már nem feküdt mellettem. Nem messze az ágytól öltözködött. Tetőtől talpig fekete ruhákba, a szeme erősen feketére festve, a haja gondosan megcsinálva. Olyan jól nézett ki, hogy egy másodpercre el is felejtettem minden félelmemet, csak bámultam ikremet, mint egy festményt, vagy más remekművet.
- Mennyi az idő ? - kérdeztem kis idő múlva, mikor az ámulatom és szívdobogásom alább hagyott.
- Negyed nyolc. - válaszolta ikrem a szoba ajtaja felé indulva.
- Te jó ég, miért nem keltettél fel ? El fogunk késni...- aggodalmaskodtam, mert az egyik legkorábbi járatot néztem ki az utazáshoz és nem akartam várni egy későbbire, úgy éreztem a várakozás felőröl, tönkre tesz.
- Dehogy fogunk, még van idő. Ne idegeskedj ! Inkább gyere le reggelizni ! - nyugtatgatott Bill.
- Ki a fene bír ilyenkor enni ? - morgolódtam és kikászálódtam az ágyból. Miután lezuhanyoztam, fogat mostam és átöltöztem, én is lementem a konyhába, ahol a nagyi tetemes mennyiségű reggelit tömött belénk. Az idegességtől össze szűkült gyomrom azonban nem nagyon bírta ezt a strapát, így nem sokkal az indulás előtt kihánytam mindent és reményvesztetten támaszkodtam a WC kagylóra. Bill jelent meg a fürdőszoba ajtajában rémült képpel és tanácstalanul toporgott a küszöb előtt. Kiöblítettem a számat és megmostam az arcomat egy kis vízzel, aztán a tükörbe nézve, csodálkozva állapítottam meg, hogy falfehér vagyok.
- Indulnunk kellene...- jegyezte meg Bill.
- Máris ? - sóhajtottam fel fájdalmasan és nehezemre esett egy lépést is tenni akár.
- Még meggondolhatod. - pillantott rám Bill.
- Nem ! Mindjárt jobban leszek. - vettem egy nagy levegőt.
- Minden rendben lesz. - mondta ikrem és annyira hinni akartam a szavaiban. A nagyi tök lelkes volt és mindenáron ki akart vinni minket a buszmegállóba, de sikerült lebeszélni róla. Nem tudom, hogy oldottuk volna meg, ha kivárja velünk a buszt. Szerencsére ez a veszély nem fenyegetett bennünket és időben ki érkeztünk a busz pálya udvarra. Míg Bill elment megváltani a jegyeket, igyekeztem vissza nyerni a nyugalmamat, amit már napokkal ezelőtt elvesztettem és megint csak fel tettem magamnak a kérdést, biztos hogy nekünk ezt kell csinálnunk ?! Még mindig vissza fordulhatunk és hagyhatjuk az egészet a csodába. Fogalmam sem volt, mi a helyes a mi szempontunkból.
- Ezt idd meg ! - landolt előttem egy pohár kávé, ami épp nem tett jót háborgó gyomromnak, főleg hogy forró volt és keserű, de egy szuszra lehajtottam.
- Megvetted a jegyeket ? - kérdeztem Billt, aki bólintott, majd egy szelet csokoládét nyújtott át nekem.
- Enned kellene valamit. - jelentette ki, mielőtt én szólni tudtam volna. Megtelt a szívem hálával, ikrem nem csak hogy velem tart ebben a kétes kimenetelű kalandban, hanem figyel is rám. A gyomrom viszont kétségbe esetten tiltakozott az evés ellen, így zsebre dugtam a csokit.
- Köszönöm. - hálálkodtam, mire Bill csak mosolygott.
- Ez a legkevesebb.
Lassan elérkezett a pillanat, és fel kellett szállni a buszra. Arra a buszra, ami megváltoztathat mindent az életünkben, vagy jó, vagy rossz irányban. Remegett a lábam, amikor fellépdeltem a jármű lépcsőin és gyorsan leültem az egyik szabad ülésre. Rövidesen Bill is helyet foglalt mellettem és vártuk az indulást. Mikor a busz kikanyarodott a loitschei állomásról egy gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem, mert tudtam, mindenféleképpen más emberként térünk ide vissza Billel. És ez torokszorítóan félelmetes volt. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz Billel, nem ment a beszélgetés, mind a ketten szörnyen idegesek voltunk. Kifelé bámultam az ablakon és néztem az elhaladó kertek és házak színes egyvelegét, ami egybe mosódott az aszfalt szürkeségével. Egyre csak az visszhangzott bennem, hogy ma megláthatjuk azt a nőt, aki tizenöt évvel ezelőtt világra hozott minket. Ma megtudjuk, ki ő ! És ahogy a kilométerek vészesen fogytak, az én kérdéseim egyre szaporodtak. Mennyire hasonlítunk az anyánkra? És egyáltalán mit fog szólni, hogy megjelentünk ? Sírni fog, vagy őrjöngeni ? Megölel majd minket és behív a házba ? És a férje örül majd nekünk ? A féltestvérünk hogy reagál ? Hiszen még csak öt éves. Szegény kissrác, jól meg fog kavarodni. Persze az én szívemben is káosz volt, fojtogató rémület egy eddig ismeretlen élettől, ami másnak teljesen természetes és amit úgy neveznek, hogy család. De már nem volt vissza út, mert nem akartam hogy legyen ! Bill finoman megfogta a karomat.
- Tom, mindjárt oda érünk. - suttogta kicsit könnybe lábadt szemekkel és egyáltalán nem maga biztosan. Egy kis ideig azt sem tudtam hol vagyok és hogy mennyi idő telt el az indulásunk óta. Döbbenten néztem testvéremre, aztán meg a buszon lévő digitális kijelzőre, ahol hatalmas narancssárga betűkkel villogott a név : Zielitz. Jeges izzadtság jelent meg a homlokomon és csak bólogattam, ahogy realizáltam magamban a tényt, majd ikrem után sietve megnyomtuk a jelző csengőt. A busz lassított a zielitz-i buszvárónál, majd megállt és az ajtajai szélesre tárultak előttünk.
Zielitz...Istenem ! Ez már nem álmodozás, témázgatás, vagy a levegőbe beszélés. Ez a helyzet már véresen komoly. Mosolyt hoz, vagy könnyeket...Itt vagyunk...Megérkeztünk !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése