- Mintha megemlítettem volna, hogy az én házam falai között nincs cigarettázás ! - loholt le feldúltan az emeletről nagyanyánk. Rohadtul nem értettem, mit lófrált a szobánkban, talán csak mosni való szennyes ruhákat keresett, de az is lehet, hogy valami nyomot, arra hogy mit csináltunk délelőtt.
Billre sandítottam, aki csak ült ott a kanapén, kicsit megrökönyödve és éppen készült valami magyarázatra, de én megelőztem.
- Mi nem dohányzunk. - mondtam egyesen nagyanyánk szemébe és igyekeztem higgadtnak tűnni.
- Légyszíves Tom ne hazudj, éreztem amint beléptem a szobátok ajtaján, hogy merő cigaretta füst a levegő. - vágott a szavamba nagyanyánk.
- Pedig nincs nálunk cigi, tessék...kutass át...- vigyorodtam el gúnyosan és felemeltem mindkét kezemet, jelezvén hogy semmi dohányféleség nincs nálam. Éreztem, hogy ilyen messze nagyanyánk sem menne. Bosszúsan legyintett.
- Régen eldugtátok a cigis dobozt, most meg a szemembe hazudsz. Ahogy délelőtt is. És még mindig nem tudom, mit csináltatok, hol voltatok...
- Nem mindegy ? Most itt vagyunk, épen, egészségesen. Kár felfújni az ügyet. - rántottam meg a vállamat.
- Felelősséggel tartozom értetek, úgyhogy tudnom kell ! - kiáltotta nagyanyánk.
- Nem, ezt nem kell tudnod ! Ezt nem lehet tudnod. - mondtam komoran magam elé nézve.
- Bajba kerültetek ? Pénzre van szükségetek ? Mond már ! - a nagyi a kezeit tördelte idegességében.
- Légy nyugodt, semmi ilyesmiről nincs szó.- nyugtatta meg gyorsan Bill együtt érző arccal.
- Akkor mi az, amit nem lehet tudnom ! Áruljátok már el ! - fakadt ki tehetetlenül nagyanyánk és láttam a szenvedést az arcán. Ez nem egy ráérős öregasszony kíváncsi ábrázata volt, hanem féltett minket, meg akart óvni. És ez talán megható is lenne, ha nem maradt volna ki nélküle tizenegy mocskosul hosszú év az életünkből. Meguntam a vallatást és felálltam a kanapéról.
- Nincs mit mondanom neked ezzel kapcsolatban, szóval ha más téma nincs terítéken, inkább felmennék a szobánkba. - közöltem, mire nagyanyánk elém toppant.
- Addig nem mész egy lépést sem, amíg nem meséled el mibe keveredtetek. - jelentette ki és állta a pillantásomat keményen. Zavaró volt, ahogy rám nézett, elfordítottam a fejemet és a szívem tele lett indulattal.
- Most meg zsarolsz, vagy mi a franc ?! Megismétlem még egyszer, nincs mit elmondanom a délelőttről. Jó lenne, ha tiszteletben tartanád a kérésemet és nem faggatnál.
- A nagyanyád vagyok és te tartozol tisztelettel irántam. És őszinteséggel is...- vágott közbe nagyanyánk szigorúan és nagyon úgy tűnt, nem akar elállni a szándékától, hogy kiszedje belőlünk a sztorit. Az álszent beszólásai viszont felidegesítettek.
- Ne röhögtess légyszíves ! Pont te akarsz kioktatni az őszinteségről, amikor semmit sem árultál el a múltunkról ! Amit csinálsz az képmutatás, jó lenne, ha végre rájönnél. - ezzel kikerülve őt, elindultam az emelet irányába.
- Hogy beszélsz te velem ? - nagyanyám elhűlve nézett utánam.
- Nem úgy gondolta...- mentegetett Bill.
- Nincs jogod így beszélni ! Egy tizenöt éves kis taknyos vagy, ha nem fogadtalak volna magamhoz, ki tudja hol lennél...
- Ugyan hol ? Lipcsében, az otthonban, ahol ezelőtt éltem, vagy valami nevelő családnál ! Akárhol is, de biztos hogy nem hazugságokkal etetnének és azzal a maszlaggal, hogy jobb ha nem bolygatom a múltat, jobb ha nem ismerem meg a vér szerinti anyámat...- tártam szét a karjaimat.
- Hát már megint témánál vagyunk, nagyszerű. De amit mondtam megmondtam, tényleg jobb, ha nem tépjük fel a régi sebeket, higyj nekem Tom...- sóhajtott nagyot a nagyi.
- Ezt nekünk kellene megítélnünk szerintem. - mondtam.
- A ti érdeketeket nézem, és azt, hogy eddig mennyire hányatott volt a sorotok. Most már rátok férne az állandóság és hogy tudjátok, biztos fedél van a fejetek felett, nem akarom, hogy anyátok miatt őrlődjetek...
- Jaj ez nagyon kedves tőled. De mi van, ha azt mondom, már késő ? - álltam meg két lépcsőfok között és vissza néztem nagyira meg Billre. Mindketten kicsit elsápadtak. Bill tudta, mire célzok, a nagyi meg csak sejthette.
- Hogy érted ? - érdeklődött nagyanyánk.
Ott álltam a lépcsőkön és volt két választásom. Vagy egy legyintéssel befejezettnek tekintem a dolgot és befogva a számat felbaktatok az emeletre, vagy borítok mindent és véget vetek a hónapok óta tartó hazugságtömegnek amiben élni kényszerültünk Billel. A szívem gyorsan lüktetett és elborított a veríték, gyengének éreztem magam és hogy nagyon tanácstalan vagyok. Vajon Bill mit tenne ? Ikremre pislantottam, de reakció helyett, csak rémülten villanó barna szemeit láttam és gyermekien szépséges arcát. Talán ő hallgatna ezzel mentve a helyzetet. De én nem biztos, hogy olyan alázatos vagyok mint ő.
- Már késő nagyi, hiába volt minden erőfeszítés, az igazságot nem lehet eltitkolni egy egész életen át. - vontam meg a vállamat. Nagyanyánk, ha lehet még sápadtabb lett és kezeit köténye zsebébe süllyesztve, csak a fejét rázta.
- Ne mondj ilyet...Megijesztesz...Gyűlölöm, ha valaki kétértelműen fogalmaz...- dadogta.
Lehajtottam a fejemet.
- Fogalmazhatnék egyértelműen is...De az fájna...
- Tom, kérlek ne ! - Bill hangja sírásba csukló volt, szinte könyörgött a szemeivel, hogy hallgassak már el. A kérdés, csak az volt, el lehet e most hallgatni ? Eltelt fél perc néma csendben, úgyhogy nem láttam értelmét a lépcsőkön való álldogálásnak. Lassú léptekkel a szobánkba indultam, de nagyanyánk elkapta a karomat és megállásra kényszerített.
- Ha elkezdted, fejezd is be ! - csattant fel. Akkor már Bill is ott termett nagyanyánk mellett és csak döbbent szemlélője volt az eseményeknek. Az eseményeknek, amik lassan lavinaként omlottak ránk, vagy mint egy kártyavár gyorsan maga alá temetve bennünket. És nem volt menekvés.
- Igen, befejezem ! Én nem hazudok itt az örökké valóságig. - vetettem fel dacosan a fejemet. Nagyanyánk óvatosan húzta el tenyerét a karomtól, mintha félne, hogy elrohanok.
- Hallgatlak...- mondta lassan, ezzel átadva nekem a szót. Még egyszer Billre néztem, aki egy erőtlen fejrázással jelezte, hogy nem ért egyet az egésszel, de én meg tudtam, gyávaság lenne most egy mondvacsinált ürüggyel kihátrálni a helyzetből. Akármi lesz, vállalni kell a következményeket és különben is, itt nem nekünk van félni valónk, hanem nagyanyánknak. Vettem hát egy nagy levegőt és egy hatalmas sóhajjal belekezdtem. Még akkor is, ha a félelemtől reszketett minden tagom.
- Az egész akkor kezdődött, mikor Britta felhívott magukhoz azzal a kéréssel, hogy szereljek meg neki egy leszakadt polcot. Persze leszakadt polc nem volt, hanem csak ki akart kezdeni velem. Nem lett az egészből semmi, mert otthagytam. Nem érdekel Britta, de nem is ez a lényeg. Másnap megjelent a suliban Roman és belém kötött, mivel Britta azzal a mesével állt elő neki, hogy én akartam lefeküdni vele. Verekedés robbant ki és az igazgató elé kerültünk...
- Hogy micsoda ? Ez most komoly ? - vágott a szavamba a nagyi és kérdőn nézett Billre, aki csak az ajkát harapdálta zavarában. Én viszont folytattam, nem hagyva időt a nagyinak felháborodni.
- Kaptam egy igazgatói megrovót és arra a hétre felfüggesztettek.
- Hát én mentem megőrülök ! Remélem tudod, hogy jó pár hétig szobafogságot kapsz és örülj, hogy megúszod ennyivel. - mondta nagyanyánk, de látszott az arcán némi megnyugvás. Nem sejthette, hogy a java még hátra van.
- Itt még nincs vége. - szóltam közbe.
- Te jó Isten, van még tovább is ? - hökkent meg a nagyi és az ijedtség árnyai máris vissza költöztek a vonásaira.
Keserűen elmosolyodtam, ha tudná, hogy mi vár rá.
- Tehát haza jöttem, mert felfüggesztettek és haza kísért Bill is, mert vérzett az orrom. Itthon elállt a vérzés, majd ismét rákezdett és mikor berohantam a földszinti fürdőszobába, hogy ne vérezzek össze semmit, feldöntöttem a szemetes kukát...
- Ez most hogy jön az esethez Tom ? - türelmetlenkedett nagyanyánk.
Válasz helyett a zsebembe túrtam és kihalásztam onnan anyánk ott lapuló levelét.
- Ezt a szemetesben találtuk. - és átnyújtottam neki a szakadt, gyűrött papírt. Nagyanyánk gyanútlanul vette el tőlem, de mikor átfutott az első sorokon láttam, hogy elfelejtett még levegőt is venni. Az arcán az elképedés látszott, a szemei könnybe lábadtak.
- Ez...ez...- dadogta és nem jutott szóhoz, helyette én kezdtem ismét beszélni.
- Nem találod a szavakat ? - gúnyolódtam.
- De hát ez...- csóválta a fejét nagyanyánk.
- Ez egy olyan lehetőség volt, ami tálcán kínálta magát nekünk és hülyék lettünk volna nem kihasználni...
- Nem volt jogotok a holmim között kutatni ! - kiáltott fel nagyanyánk még mindig a levelet olvasva. Szándékosan nem nézett sem rám, sem Billre.
- Mi nem kutattunk, te hibáztál, hogy elfelejtkeztél egy kukába dobott levélről. - figyelmeztettem.
- Én csak jót akartam nektek azzal, hogy nem beszéltem anyátokról. Nem akartam, hogy összetörjetek...- mondta nagyanyánk.
- Nem hagytál nekünk más esélyt nagyi, ha már az ide költözésünkkor elmesélsz mindent és ránk hagyod a döntést, akarjuk e ismerni az anyánkat, nem így alakul...- csóváltam a fejemet.
- Miért ? Hogy alakult ? Elmentetek Zielitz-be és anyátok boldogan ölelt magához titeket ? Most már minden rendben és elfelejtettetek neki mindent ? Mesélj Tom, hallani akarom a boldog egymásra találás történetét ! - rivallt rám nagyanyám és láttam, hogy igencsak homályos a tekintete. Bill megszeppenve nézett hol rá, hol rám.
Elhúztam a számat.
- Már megint csak gúnyolódsz...De igen, elmentünk Zielitz-be, mert nem bírtam volna nyugodt maradni azután, hogy elolvastam a levelet. Úgy éreztem, fel kell kutatnom anyánkat, szerintem mindenki így tett volna. Megkerestük a lakcímet és a ház kerítésén keresztül láttuk Marcust a féltestvérünket, Gordont anyám pasiját és anyánkat is. Ő gyönyörű szép és kedves...
- Na persze, Simone egy angyal ! A gesztenyebarna hullámaival és a lágyan csilingelő hangjával ! Nem kell bemutatni, jól tudom milyen, hiszen a lányom ! Csakhogy a kinézet még nem minden...- legyintett nagyi cinikusan.
- Láttuk őt és olyan volt, mintha mindig is ismerném, mintha nem hagyott volna a sorsunkra annak idején....
- És a bűnei megbocsátást nyertek, nemde ? - vágott közbe a nagyanyánk. Bill a vállára rakta a kezét, de nagyi olyan csúnyán pillantott ikremre, hogy úgy kapta el onnan a tenyerét, mintha láng égette volna meg. Én pedig egy gondterhelt sóhajjal folytattam.
- Nem csengettünk végül be, ott álltunk a kapuban és nem tettük meg a legfontosabb lépést. Egyszerűen nem ment. Anyánk, a pasija és a fiuk túl boldogok és túl tökéletesek voltak hármasban, úgy gondoltam Bill meg én csak rontanánk az összképen. Elrohantuk és haza buszoztunk Loitschébe...
Nagyanyánk gúnyos arckifejezése döbbenetbe csapott át. Nem nagyon értette a cselekedeteinket.
- Nem csengettetek be ?
- Nem.- helyeselt Bill.
- Nem ott és nem akkor jött el a mi időnk...- tettem még hozzá és egy darabig ott szobroztunk, nagyanyánk az előbb hallott szavakat gondolta újra, míg én és Bill egymásra sandítva, vártunk valamiféle reakciót. A szívem már nyugodtabb ritmusban vert, és könnyebbség kerített hatalmába. Talán jól döntöttem, mikor úgy határoztam, hogy nem hazudozom tovább. Ám nagyanyánk nem így találta.
- Ha becsengettetek oda, ha nem, a lényegen nem változtat. - mondta konokul.
- És mi a lényeg ? - kérdezte Bill.
- Igazgatói megrovó, felfüggesztés, verekedés és a tetejében még elárultatok fiúk. A hátam mögött kutató expedicióba kezdtetek !
- Csak meg akarjuk tudni kik vagyunk valójában és hogy kiktől származunk. Mindenkinek szüksége van gyökerekre ! Ez olyan nagy bűn ?! - kiáltottam felháborodottan.
- Hazudtatok nekem és ezek a tények. Becsaptatok, pedig nem ezt érdemeltem...
- Mi nem így akartuk. - ingatta a fejét Bill szomorúan, én pedig ikrem szavába vágtam.
- Nem tehettünk mást ! Ha eléd állunk a levéllel, kimagyarázod. A saját szemünkkel akartuk látni a helyzetet. De végül mégis csak gyávák voltunk...
Nagyanyánk gúnyosan bólogatott.
- Igen, gyávák voltatok meglépni a döntő lépést, de nem bíztatok bennem sem. Tudjátok mit, most már én sem bízom bennetek. - mondta és a kötényét a konyhaasztalra hajítva öltözködni kezdett.
- Mit csinálsz ? - kérdezte nagy szemeket meresztve Bill.
- Elmegyek.- válaszolta halkan nagyi.
- És hova ? - érdeklődött Bill, figyelve, ahogy nagyanyánk belebújik a fogason lógó krémszínű kötött pulóverébe.
- Egy kis gondolkodásra van szükségem, friss levegőre. Most nem akarlak látni benneteket !
- Komolyan itt hagysz minket ? - csóváltam a fejemet.
- Igen, komolyan. - vágta rá a nagyi.
- És szerinted ez nem gyávaság ? Megfutamodni, ahelyett, hogy leülnél velünk és átbeszélnénk mindent, úgy ahogy normális embereknél szokás ? - szóltam utána, de nem reagált erre. Felhúzta a cipőjét és magához vette a táskáját. Pillanatok alatt elkészült.
- Lehet, hogy mi nem vagyunk normális emberek Tom...Majd jövök. - mondta még és lenyomta az ajtó kilincsét.
- Gratulálok nagyi, ez aztán a felnőttes viselkedés. - üvöltöttem rá idegesen és kedvem lett volna törni-zúzni. Azt hittem a nagyi vissza jön és lekever egy nagy pofont, de csak szomorúan elmosolyodott.
- Neked fogalmad sincs az egészről, Tom Kaulitz. - csak ennyit mondott és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Rövidesen hallottuk az autóját kiállni a garázsból. Csak dermedten bámultunk egymásra Billel.
- Hát ez...- puffogtam a plafonra szegezve a tekintetemet. Bill szemrehányóan nézett rám.
- Te akartad, hogy így alakuljon Tom. Légyszives ne legyél most felháborodva.
A szavai még jobban felbőszítettek.
- Gondoltam, hogy az ő pártját fogod ! És tök jó, hogy neked nincs eleged ebből a gusztustalan hazugság áradatból ami decembertől ömlik ránk. Ugyan, mit is vártam tőled Bill...
- Nem erről van szó Tom...- tiltakozott Bill, de belé fojtottam a szót.
- Úgy tűnik, rajtam kívül senkinek sem fontos az igazság, és az, hogy ha lehet ne hazudjunk már egymás képébe, mivel egy család lennénk !
- Az igazság nekem is fontos, de lehet, hogy ennek sem most jött el az ideje...- mondta Bill.
- Ha nagyanyánkon múlna, soha nem lenne megfelelő az idő, a múlt feltárásához. Kicsit unalmas már ez és te is az vagy Bill ! Na, hagyj békén !- vágtam ikrem fejéhez és dühösen feltrappoltam az emeletre. Azt vártam, majd utánam jön, de nem jött. Hallottam, lentről a tv hangját és gyanítottam, hogy Bill elfoglalta magát valamivel. Én meg csak feküdtem az ágyamon, elmélyedtem a gondolataimban és elszívtam pár cigit. Tényleg jót akartam, tisztán látni, fehéren a fehéret és feketén a feketét. Elég volt a vetítésből. Nekem most jött el az igazság napvilágra kerülésének ideje. A baj csak az, hogy ezzel mindössze én voltam így. Nem baj, mégsem bántam meg. Semmit sem bántam, még akkor sem, ha ezek után baromi rossz lesz majd minden. Elunván az ágyon fetrengést, levánszorogtam a földszintre és a nappaliba irányába indultam. Már délután fele járt az idő. Ikrem a kanapén ült és egy nagy alakú füzettel az ölében tanult, közben meg halkan szólt a zene csatorna. Bill nagyon elmélyülten olvasott, mert nem vette észre, hogy megálltam a nappali ajtajában és vagy két percig bámultam rá. A haragom elpárolgott, amint ismét megpillantottam és a jól ismert keserédes fájdalom járta át a testemet, valahányszor végig néztem testvéremen. Az jutott eszembe, hogy anyánk felkutatása teljesen háttérbe szorította a kettőnk különleges kapcsolatát. Hiányozni kezdett a csókja, ajkainak édes íze, a halk szuszogása, a haja lágy simogatása és a bőre illata. Egy perc is elég volt, hogy izgalomba jöjjek.
- Bill... - szólaltam meg halkan. Mire össze rezzent és felpillantott a füzetéből.
- Tessék...- mosolyodott el félénken.
- Semmi csak...- vontam vállat zavarodottan.
- Mióta állsz már itt ? - kérdezte Bill nagyokat pislogva.
- Nem tudom, percek óta. - feleltem szórakozottan.
- És haragszol még ? - érdeklődött ikrem.
- Én nem, ha te sem...- sandítottam rá.
- Nem haragszom. Nincs miért, talán igazad van...- mondta Bill, de bizonytalanságot hallottam a hangjából.
- Azt reméltem feljössz. - jegyeztem meg, miközben beléptem a nappaliba és a kanapéhoz sétáltam.
- Elég dühös voltál, nem akartalak még jobban felmérgesíteni.
- Ezért inkább, neki álltál kémiát tanulni ? - kaptam ki a kezéből a füzetet. Utána nyúlt, de az asztalra dobtam. Kérdőn nézett rám, mint aki nem sejti, mit akarok. Bennem már dolgozott az izgalom iránta. A gyomrom lüktetett, a hímtagom egyre keményebb lett. Csókolni akartam Billt, érezni a nyelvét a számba kúszni, érezni szoros ölelését és a szerszámát az ágyékomhoz nyomódni. Leültem mellé és hevesen húztam magamhoz, de nem csókoltam meg rögtön, csak elmélyültem barna szemeinek tüzében, amitől egyszerre lelt ki a hideg és égetett a láz. Az ajkaim kiszáradtak és a gerincemen fel-le futkosott az izgatottság.
- Kívánlak Bill. - mondtam egyenesen a szemébe nézve. A hangom megcsuklott és szinte remegett, de ez volt a nagy igazság. Bill félszegen elmosolyodott és hagyta, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Beletúrtam fekete hajába és gondolatban, már letepertem a kanapéra, megszabadítottam a ruháitól és forró, nedves csókokkal borítottam el minden porcikáját. De ekkor megszólalt Bill mobilja. Élesen és bántóan hatolt a fülemig a zaj.
- Francba, ki lehet az ? - szisszentem fel és nem tudom miért, de megjelent Andreas képe a lelki szemeim előtt, ezt a gondolatot azonban gyorsan elhessegettem magamtól.
Bill válasz helyett elvette a kanapé sarkában lévő készüléket.
- A nagyi... - sóhajtott fel.
- Akkor vedd fel. - mondtam neki. Ikrem bólintott és fogadta a hívást, majd egy gombnyomással kihangosította a mobiltelefont.
- Szia nagyi.
- Csak azért hívlak, hogy közöljem, egy darabig nem megyek haza. - mondta nagyanyánk köszönés helyett. A hangja színtelen volt, érzelem mentes.
- De mégis meddig ? És hol vagy most ? - lepődött meg Bill.
- Jó helyen. A barátnőmnél. Gondolkodnom kell és lenyugodnom. Nem akarok olyat cselekedni, amit később megbánok. Rettentően haragszom rátok Bill. Haragszom és csalódott vagyok...
- Tudjuk...- mondta ikrem.
- Szóval késő este jövök, de az is lehet, hogy csak holnap reggel. Ne várjatok rám. Egyetek és feküdjetek le. - kérte a nagyi.
- Holnap ? - vágott döbbent arcot ikrem.
- Rendbe kell tennem a dolgaimat és eldöntenem, hogyan tovább...
- De ugye, nem küldesz el innen minket ? - rémült meg Bill, mire én csak megforgattam a szemeimet és az jutott eszembe, az milyen egyszerű megoldás lenne...
Csend volt a vonal végén.
- Nagyi, itt vagy még ? - kérdezte Bill.
- Most már le kell tennem. Viselkedjetek rendesen, majd beszélünk. - felelte a nagyi.
- Mikor ? - érdeklődött testvérem.
- Hamarosan. Szia Bill. - és ezzel a hívás megszakadt. Mi meg leforrázva bámultuk a mobilkészüléket.
- Nagyon megsértettük. - ítélte meg Bill.
- Szerintem meg csak fél az igazságtól, azt hiszi, a meneküléssel elkerülheti, hogy mindent felfedjen. De ez csak időhúzás. - morogtam és hátra dőlve a kanapén a távirányító után nyúltam, hogy hangosabbra vegyem a tv-t. Az izgalmam a nagyi telefonhívásával a semmibe veszett, már nem bizsergetett semmi, csak űrt éreztem és ugyanazok a kérdések lebegtek a fejem felett, mint eddig. Az este ezután elég szokványosan telt, bár érdekes volt kettesben lenni a házban Billel. Még néztük a tv-t egy darabig, majd előkerestünk valami vacsorának valót és ettünk. Persze nem a konyha asztalnál, hanem a nappaliban, a kanapén, miközben azt találgattuk Billel, melyik szabály is vonatkozik arra, hogy nem eszünk a tv előtt. Annak ellenére, hogy sötét felhők voltak felettünk, igyekeztünk nem elveszni a szomorúságban. Elmúlt tíz óra is, hogy ágyba kerültem, de elég hamar elaludtam és Billről álmodtam. Újra az az erotikus álomkép jött elő. Az ágyán feküdtünk és forró csókban forrtunk össze. Ő kéjesen zihált és izzadt testével teljesen hozzám simult. Egyek voltunk. Együtt rándult a csípőnk és együtt nyögtünk fel egy-egy erőteljesebb mozdulatnál. Éreztem körmeit a gerincem vonalánál és ez még gyorsabb mozgásra ösztönzött. Az ágy ritmusosan reccsent alattunk, míg ikrem levegő után kapkodva suttogott a fülembe.
- Még...Tommy...még...
És én boldogan teljesítettem a kívánságát. Arra riadtam fel, hogy Bill nevét ismételgetem, egyre hangosabban. Minden tagomban reszkettem, mint aki fázik és hideg izzadtság csorgott le a hátamon. A férfiasságom olyan kemény volt, hogy az alhasam is fájt tőle. Felültem az ágyban és lihegve néztem Bill ágyára, ami üresen állt. A mobilomon az óra hajnali fél egyet mutatott. Vajon Bill miért nem alszik még ? Talán hazajött nagyanyánk és vele beszélget a földszinten ? Kikászálódtam az ágyból és bizonytalanul botladozva mentem le a lépcsőkön. Lent sötétség fogadott, a nagyi táskája, pulóvere nem voltak a fogasra akasztva, tehát valószínűleg nem jött haza. Megtorpantam, majd észrevettem, hogy a nappaliból a tv szürkés fénye áramlik ki, így benyitottam. Meglepő kép tárult elém. Bill az ablaknál ácsorgott és épp hogy csak hátra fordult, mikor meghallotta, hogy a nappaliba léptem. Sápadt volt az arca, és komor az ábrázata. Fekete haja kócosan hullt a szemébe. Szívszorítóan szép volt.
- Miért nem alszol még ? - kérdeztem álmos hangon, miközben ikremhez ballagva, megálltam mögötte és hozzá hasonlóan bámultam ki a koromsötét éjszakába.
- Ugye nem lett semmi baja ? - morfondírozott Bill aggódva.
- Mi baja lenne ? Biztos késő estig beszélgettek a barátnőjével és úgy döntött, ott alszik nála. Légy nyugodt és most már gyere lefeküdni, nehéz egy napunk volt... - simítottam végig Bill vállán, mire felém fordult.
- Nem tudnám elviselni, ha baja esne, a mi hülyeségünk miatt. Akárhogy is van, ő a mi családunk, még akkor is, ha pár dolgot eltitkol előttünk.
- Azért kicsit többet mint pár dolog. - helyesbítettem.
- Egyáltalán, miért kell nekünk tudni az igazságot, ha az mindenkinek csak fájdalmat okoz ?- suttogta Bill és előbb rám, aztán a földre pillantott.
- Minden oké lesz Bill...Minden oké lesz...- nyugtatgattam ikremet és hogy ne érezze magát olyan elárvultan, magamhoz öleltem. Számomra is jól esett törékeny testét a karjaim között tudni. A szívem újra heves dobogásba kezdett és az álmomban átéltek miatti izgalmam csak fokozódott. Jó lett volna, ezt a percet az örökkévalóságig nyújtani.
- Nem akartam, hogy így legyen Tom...- fúrta a fejét Bill a mellkasomba.
- Menjünk aludni. - mondtam és egy másodpercre lecsuktam a szememet, hogy átéljem a pillanatot, amikor szinte együtt lélegzünk Billel. Ám ikrem nem akart aludni. Felnézett rám és csupa könny volt a szeme. Össze szorult a szívem és gyorsan letöröltem egyik hüvelykujjammal az arcára legördülő könnycseppeket.
- Hé, ne sírj már...- motyogtam fátyolos hangon.
- Most valahogy olyan nagyon egyedül érzem magam...- szipogta Bill.
- Igazán nem kell, mert én itt vagyok neked. - bíztattam.
- Valóban ? - kérdezett vissza és halvány mosoly suhant át az arcán,
- Mintha nem tudnád...- mosolyodtam el én is. Mire Bill hozzám hajolva csókolni kezdett. Nem számítottam erre. Arra pedig még kevésbé, milyen szenvedélyes lesz. Nem visszahúzódó, félénk kis csók volt amit adott, hanem tüzes és elkeseredett, mintha a bánata az ajkaink találkozásában összpontosulna. A nyelveink vad táncba kezdtek és a fogaink is gyakran össze koccantak, de nem hagytuk abba. Sőt, egyre jobban bele melegedtünk. Éreztem ikrem ujjait pólóm alá csúszni és én is gyorsan benyúltam az ő ruhája alá, hogy érezzem a forró és meztelen bőrét. Csípőnk szorosan simult egymáshoz, ennél jobban már csak a szánk forrt egybe. Kifulladva húztam el a fejemet egy másodpercre, hogy levegőt kapjak. Teljesen izzadt lettem mindenhol és a nemi vágy ezerrel forralta a véremet.
- Bill...Bill...megőrjítesz...- suttogtam neki és ő ugyanúgy kapkodva a levegőt csak bólogatott.
- Készen állok...- mondta váratlanul.
A szívem hatalmasat és erőteljeset dobbant.
- Tessék ? - kérdeztem, mint ha nem jól hallottam volna, amit Bill mondott. Pedig hallottam, de nem hittem a fülemnek.
- Szeretkezzünk Tom...- hajolt hozzám egy újabb izgató csókért Bill, de engem kijózanítóan ért az előbbi kijelentése.
- Hogyan ? - éreztem a félelmet végig cikázni a testemen.
- Tegyük meg, vagy te már nem akarod ? - pislogott csalódottan ikrem.
Felnevettem kínomban.
- Dehogyisnem ! Mindennél jobban, de megegyeztünk, hogy várni fogunk, amíg úgy érzed, hogy tényleg akarod...
- Akarom...Akarlak ! - jelentette ki Bill, de hozzám simuló testéből éreztem, hogy remeg a félelemtől. És mi tagadás én is nagyon féltem.
- De fájni fog és én rettegek attól, hogy fájdalmat okozok neked...- csókoltam meg testvérem homlokát. Bill ismét a szemembe nézett.
- Itt az idő, hogy tovább lépjünk és hogy beteljesedjen ami köztünk van. Már nem érdekel a fájdalom.
- Jól meggondoltad ? - kérdeztem reszkető hangon.
Bill finoman megsimogatta lángoló arcomat.
- Napok óta tudom, hogy akarom és semmiben sem voltam még ilyen biztos...
- Bill ez őrület...Ez olyan mint egy álom...a rohadt életbe...félek...- kiáltottam fel és szédülni kezdtem. Úgy éreztem, mintha kevés lenne a levegő a tüdőmben. Menekülhetnékem támadt, hogy kirohanjak a kertbe a hideg és csípős levegőre, lehűtsem a forróságot amit érzek. És legyűrjem a félelmemet az egész iránt. Hiszen ezt akartam már mióta ! És most vissza táncolnék ? Nem lehetek ilyen, nem csinálhatom ugyanazt, mint amit Zielitz-ben csináltam, nem hátrálhatok meg a cél előtt. Még akkor sem, ha gőzöm nincs arról mit és hogyan kell csinálni.
- Én is félek, de tudom, minden rendben lesz. Csak tarts a karjaidban ma éjjel, kérlek szeress, ahogy tudsz...Szeress nagyon nagyon...Ahogy még sohasem szerettél életedben...- suttogta nekem Bill és ajkait lágyan húzta végig a nyakamnál. Megborzongtam az érintéstől.
- Hiszen én szeretlek. - leheltem erőtlenül és megnyaltam az ajkamat. Kínzott az izgalom és Bill szavai.
- Ezután a hosszú és gyötrelmes nap után szeretném, ha mellettem lennél, úgy ahogy még soha. Ma éjszaka érezni akarom mennyire szeretsz...- és ikrem ujjai után, most száját éreztem az arcomon. Egyik tenyeremet végig húztam Bill hasánál, aztán az ágyékánál és éreztem kemény férfiasságát. Rekedt nyögés hagyta el a számat.
- Bill...Biztos, hogy így akarod ? - kérdeztem szinte önkívületben és lázasan néztem ikremre. Tudtam, hogy minden egyes másodperccel nehezebb lenne visszakozni, annyira kívántam őt, hogy már fájt, már elemésztett belül. Lángoltam érte és ez a tűz egyre nagyobb és nagyobb lett. Nehezen hittem el, hogy most tényleg megtörténik majd. Bill izgalomtól kipirosodva nézett engem, úgy hogy már elszédültem a pillantásától. Majd alig hallhatóan megszólalt.
- Igen. Tiéd az éjszaka Tom és én is a tiéd vagyok....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése