2012. április 27., péntek

A titkok háza

Az első ott töltött este nem nagyon jött álom a szememre. Nagyanyánk korán elment aludni és valahogy nekünk sem volt kedvünk a tv előtt ülni és mivel ezen kívűl más szórakozási lehetőség nem volt, felmentünk újdonsült szobánkba. Én hanyagul vetettem le magam az ágyamra, de  Bill felkapcsolta a kis lámpát és vetkőzni kezdett. Szépen lassan vette le magáról a ruháit, míg csak az alsó maradt rajta. Nem látszott zavartnak, sem szégyellősnek, holott az otthonban nagyon is az volt. Döbbenten néztem, ahogy vetkőzik, nagyon megváltozott a teste az alatt a másfél év alatt. Ennél nagyobb csodálkozást csak a nyakán lévő tetoválás váltott ki belőlem.
- Neked van tetoválásod ? - kérdeztem hangosan.
Bill a szájára tette az ujját.
- Pszt ! De ez titok...
- Nem lehetett rossz sorod azoknál a nevelőszülőknél, ha ilyeneket engedtek neked.- jegyeztem meg némi irígységgel a hangomban. Én mindig csak szigorú seggfejeket fogtam ki...
- Nem volt rossz ott, tényleg csak...- vonogatta a vállát Bill és a lámpát lekapcsolva bebújt a takaró alá.
- Csak ? - kérdeztem vissza.
- Nem is tudom...olyan szeretet nélküli volt az egész. Kaptunk enni, volt mindig tiszta ruhánk, adtak zsebpénzt, de úgy érzem nem tudták annyi felé osztani a szívüket ahányan voltunk. És nekem ez néha nagyon hiányzott.
- A hivatásos nevelőszülők már csak ilyenek. - dünnyögtem és tudtam volna én is mesélni, mert egyszer-kétszer kifogtam a legrosszabbakat. De nem volt kedvem.
Bill a fal felé fordult.
- És szerinted most megváltozik minden ? - kérdezte néhány percnyi csend után.
- Nem tudom. Én nem fűzök túl sok reményt az egészhez. Nem furcsa, hogy eddig nem érdeklődött irántunk ? Oké, mindig is tudtuk hogy vannak nagyszüleink valahol, meg küldték a csomagokat karácsonyra, születésnapra, de személyesen sosem jöttek el hogy meglátogassanak minket. Anya meg...na hagyjuk...már a megnevezés sem illik rá ! Ezek az emberek tehetnek arról, hogy totál feleslegesnek érzem magam ebbe az elbaszott világban ! - fészkelődtem az ágyamon dühösen és megrohantak azok a gondolatok, amik nagyon sokat kínoztak az otthon falai között.
- Én azért adok egy esélyt a nagyinak, hogy bebizonyítsa szeret minket, hiszen tulajdonképpen négy éves korunkig itt éltünk vele meg a nagyapával. Én szeretném ha szeretnének és végre elmondhatnám hogy van családom.
- Te tiszta hülye vagy Bill. - csóváltam a fejem, ikrem szentimentális eszmefuttatása hallatán.
Bill mosolyogva fordult felém.
- Csak az a rossz hogy semmire sem emlékszem abból a négy évből amit itt töltöttünk. Szegény nagyi is teljesen idegen a számomra...
- Hát nyugodj meg, mert én sem emlékszem egy itteni napomra sem, de nem is bánom. Számolom vissza az heteket, hónapokat mikor leszek nagykorú és mikor húzhatok el végre innen...- düh fogott el az egész téma felemlegetésétől.
- Az még jó messze van Tom. - mondta Bill ismét a fal felé fordulva.
- Nem baj. Én türelmes vagyok. - zártam le a vitát. Bill erre nem mondott semmit. Azt vártam, hogy másfél év külön lét után egy jót beszélgetünk, hogy Bill elhalmoz kérdésekkel, vagy én őt, hiszen annyira vártam már hogy találkozzunk, és annyiszor elképzeltem milyen lesz újra együtt, de ehelyett hallgattunk. Én meg addig bámultam a falon kergetőző árnyakat, míg végül elaludtam.
Furcsán idegenül éreztem magam a házban és sehogy sem találtam a helyem.Az elkövetkezendő napok ugyanilyen szótlansággal és a karácsony várással teltek, de a hangulat fagyos volt. Nem beszélgettünk túl sokat, se Billel, se nagyanyánkkal, aki egyik hajnalban bement a falu központba és mindenfélével megrakodva ért haza. Mire Bill és én felébredtünk, halk karácsonyi zene és kakaó várt minket a nappaliban. És rengeteg szaloncukor meg karácsonyfa dísz.
- Évek óta nem állítottam fát, sőt még a díszeket is kidobtam. Kellett vennem újakat. Esetleg pattogatott kukoricából csinálhatnánk egy szép hosszú láncot, amit aztán a fára tennénk. - mondta, amikor látta hogy teljesen meglepődtünk.
- És mire rakod a díszeket, én nem látok itt fát...- morogtam álmos képpel.
- Vettem egy fenyőt is. Kint hagytam az udvaron. Idén végre szép karácsonyunk lesz. - mondta nagyanyánk.
Képtalálat a következőre: „eladó kétszintes családi ház”
Bill az ablakhoz lépett, ahonnan épp látni lehetett a fát az autónak támasztva.
- Ez nagyon szép. - suttogta meghatódva.
- Bill, te olyan gyerekes vagy ! Fogadjunk, még a télapóban is hiszel. - vágtam pofákat és már előre elegem volt az egészből.
Pár nevelőcsaládnál töltött karácsonyt kivéve, a legtöbb szentestét gyerekotthonban töltöttem, ahol aztán minden volt, csak ünnepélyes hangulat nem. Talán ezért nem jött be az ünnepi sürgés-forgás.
Meg azért sem, mert nem tudtam napirendre térni a dolgok felett. Annyi kérdés nyomta a lelkemet amire választ nem adhatott más, csak nagyanyám, ő viszont hallani sem akart ezekről. Miért passzoltak le minket az árvaházba négy év után ? És hol van az anyánk ? Vele mi lett, hogy eltűnt a képből ? Van új családja ? Vannak féltestvéreink ? És tudja egyáltalán valaki, hogy ki az apánk ? Miért nem látogattak meg sohasem a nagyszüleink ? Ilyen és hasonló kérdések voltak a fejemben szinte minden nap és nem értettem, miért nem beszélhetünk ezekről. Válaszokat akartam.
De az igazság pillanata nem jött el. Helyette jött a szenteste és mire észbe kaptam már a fát díszítettük Billel, miközben sült a karácsonyi pulyka, az asztalon virított az ünnepi teríték, kint meg szakadt a hó. Nagyanyánk a konyha ajtóból nézett minket és ahogy a nagy fenyő egyre díszesebb lesz.
- Elárulnád nekem, miért van az a micsoda a szádban ? - kérdezte tőlem egyáltalán nem oda illően. Megállt a kezemben lévő szaloncukor és éreztem, hogy elvörösödök. Ez valami számon kérő érdeklődés volt, vagy mi a franc ?! Milyen jogon kérdez tőlem bármit is, amikor ő semmit sem hajlandó elárulni a múltról ?! Felraktam a szaloncukrot az egyik ágra és flegmán megvontam a vállam.
- Azt úgy hívják hogy piercing, de miért engem kérdezel ? Billnek is van a szemöldökében, faggasd őt, neki még tetoválása is van...
- Fogd már be Tom ! - könyökölt az oldalamba Bill.
Nagyanyánk legyintett.
- Tudom hogy van, láttam...de ez errefelé nem divat...
- Teszek rá mi a divat...- kezdtem volna rá, de nagyanyám felemelte a mutató ujját.
- Szabályok...emlékezz mit mondtam a szabályokról és a tiszteletről ! - és a konyhába ment.
Kedvem lett volna szépen otthagyni az egészet, felmenni a szobába, összecsomagolni és lelépni a francba, de ehelyett a konyhába mentem. Nagyanyánk a tűzhely felett állt és a levest kavargatta.
- Tisztelet ? Oké, de akkor te is tisztelj meg annyival, hogy elmondod az igazságot ! - mondtam feldúltan.
- Miféle igazságot Tom ? - kérdezett vissza nagyanyám, mintha nem tudná mire célzok. Itt borult el az agyam. Miért néz hülyének és miért nem kezel úgy, mint egy értelmes embert ?
- Ne csinálj úgy mintha nem értenél. Arról beszélek, hogy miért kellett kurva tizenegy évet otthonban meg mindenféle barmoknál töltenünk, miért dobott el minket az anyánk és ti mi a jó francot csináltatok a nagyapával, hogy nem maradhattunk veletek...
- A nagyapádat csak ne emlegesd ! Szádra se vedd ha csak sértegetni akarod. Remek ember volt és imádott titeket...- emelte fel a hangját nagyanyám. Akkorra már Bill is megjelent a konyha ajtóban és a karomba kapaszkodva rángatott a nappali felé.
- Légyszives Tom, higgadj le...- kérte fátyolos hangon, de eltoltam magamtól a kezét.
- Jaj Bill hagyj már békén ! - kiáltottam ikremre, aki ijedt arcot vágva lépett hátrébb.
- Nos, hallgatlak. Karba tett kézzel néztétek, ahogy elvisznek minket, aztán meg jól kiszórakoztátok magatokat ?
- Nem tudod mit beszélsz Tom, fejezd ezt be, ne akard hogy olyat tegyek amit megbánok. - sziszegte nagyanyám indulatosan.
Dacosan felemeltem a fejem.
- Mi van nagyi, csak nem meg akarsz ütni ?!
- Még az is előfordulhat, ha nem hagyod abba, menj vissza és díszítsd tovább a fát. - fordult a tűzhely felé nagyanyánk.
- Gyere már Tom ! - hallottam a háttérben Bill hangját, de nem érdekelt mit beszél. Lehet, hogy neki jó ez az átkozott titokzatos légkör, meg örül hogy itt lehet, de én nem ilyen vagyok.
- Majd ha elmondod mi ez az egész...- mondtam kitartóan és egyenesen nagyanyám szemébe néztem. Kétségbeesés volt benne, ahogy az enyémben is. Miért nem lehet tiszta lapokkal játszani ?
- Nagyapád beteg lett, majd tíz évig ápoltam, nem maradhattatok...
- És ? Tovább ? - kiáltottam.
- Nincs tovább ! Azonnal menj be ! - szakadt ki egy fájdalmas sóhaj nagyanyámból.
- Ennyi? Ezzel érjem is be ? Kibaszott tizenegy évig csak Bill volt nekem és ha ő sem volt éppen ott, teljesen egyedül voltam. Kaptuk a szép nagy csomagokat tőletek, volt benne minden, csak éppen érzelem nem, egy rohadt levél vagy képeslap nem, hogy érezzük, csakugyan velünk vagytok, ha más nem gondolatban. Egy telefonbeszélgetés, vagy egy rövid látogatás százszor többet ért volna mint a csomagjaitok ! Mond meg hol az anyám és akkor neki is felteszem ezeket a kérdéseket, de ne gondold hogy idióta vagyok, mert kurvára de nem...- ordítottam kimelegedve és szívem szeint lesöpörtem volna az asztalról a szépen odahelyezett tányérokat.
- Szörnyen mocskos a szád fiacskám, látszik hogy...
- Mi ? Hogy nevelőotthonban éltem ? Hát igen, hála nektek, akik elkúrtátok az életemet, ó köszönöm ! - vágtam nagyanyám szavába.
- Elég ! - csak ennyit mondott és pofon ütött. Nem nagyon, de meglepődtem. Kaptam már pár pofont az életem során, nagyobbakat is, de ez ért a legváratlanabbul. Nem hittem volna, hogy tényleg meg meri tenni. Az arcom égett a keze nyomán.
- Ezt akartad Tom ?! - Bill hangja elcsuklott.
Gúnyosan vigyorogtam, mint aki nem érzékelte tette súlyát és a történteket.
- Menj fel a szobádba ! - adta ki az utasítást nagyanyám.
- Hát erre kérned sem kell ! - morogtam és elindultam az emeletre.
- Most miért kellett ezt csinálnod, tönkre tetted az ünnepet ! - szólt utánam szomorúan Bill.
- Kopj le Bill. Ha ez neked ünnep hát ünnepelj, hajrá ! - lépkedtem a lépcsőkön és egész végig a földet bámultam. Aztán benyitottam a koromsötét szobába. Némaság fogadott, csak valamelyik szomszéd ház felől szólt jó hangosan egy karácsonyi ének. Nem kapcsoltam fel a világítást. Odabotorkáltam az ágyamhoz és ledobtam magam rá. Az arcom sajgott a pofontól és az idegességtől remegett mindenem. A számba haraptam és a fejemet belefúrtam a párnába. Éreztem hogy sírni fogok a tehetetlenségtől. Gyűlöltem az egészet. Olyan nagyon gyűlöltem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése