- Tom, gyere le légy szíves, vacsorázunk...
De nem szólaltam, nem mozdultam meg.
- Hé Tom...kérlek szépen...- Bill szinte suttogott. De nem reagáltam. Ikrem még állt ott egy keveset, aztán már csak lépteit hallottam lefelé a lépcsőn és újra csend lett az emeleten.
Fejfájásra ébredtem éjszaka. A szemeim szinte égtek, fojtogatott a hányinger. Felültem az ágyban és Bill fekhelye felé pillantottam. Üres volt. Előkerestem a telefonomat és megnéztem mennyi az idő. Te jó ég negyed kettő...Mit csinál még lent Bill ilyenkor ?! Kikászálódtam az ágyból és halkan a földszintre mentem. A nappaliból hangok és fények szűrődtek ki. Óvatosan benéztem és megláttam testvéremet a kanapén ülni. Felhúzott térdein könyökölt és szemei a tv képernyőre tapadtak, szája kicsit nyitva volt. Nagyon belefeledkezett abba amit nézett. Kiszáradt a torkom ahogy így láttam. Tökéletes példája volt a gyermeki ártatlanságnak. De volt még benne valami más is. Valami nyugtalanító, vagy felkavaró, vagy nem is tudom hogy nevezzem. Mindenesetre különös volt. Úgy néztem rá, mintha egy idegent bámulnék, mintha nem a saját ikertestvérem lenne. Mert nem is olyan volt...ez nem az a Bill Kaulitz, akit ismertem és akinek minden titkába bepillantást nyerhettem, aki egyszerű volt és naiv, aki folyton velem lógott és tőlem várta hogy megóvjam a bajoktól.
- Hát te, miért nem alszol még ? - kérdezte Bill, amint észrevette, hogy az ajtóban állok. Összerezzentem a hangjától.
- Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Na mi az, nem vagy álmos ? - és beléptem a nappaliba.
- Nem tudok aludni. Szép kis veszekedést provokáltál mondhatom...
- Volt rá okom azt hiszem...- vágtam Bill szavába és leültem mellé a kanapéra.
- Nem gázolhatsz bele mások magánéletébe. - csóválta a fejét Bill.
- Az ő magánélete a miénk is, hisz legjobb tudomásom szerint a rokonunk. - mondtam és megint elfogott az idegesség.
- Az egyetlen rokonunk, mármint anyán kívül, de szerintem vele ne számoljunk. Szóval ezt akkor sem így kell. - javított ki ikrem.
- Igazad van, valóban nem így kell ! - pattantam fel a kanapéról és egyenesen a szekrényhez mentem.
- Most meg mit csinálsz ? - értetlenkedett Bill.
- Nem látod, keresem a múltunkat. - válaszoltam és szaporán húzogattam kifele a fiókokat, türelmetlenül túrtam bele, a kezem mindenféle számlába, receptekbe meg régi női újságokba ütközött, de semmi használhatót nem találtam.
- Ne hangoskodj, a nagymama felébred ! - aggodalmoskodott testvérem.
- Bánom is én ! Akarod tudni mi a véleményem a mi híres nagyanyánkról ? Hogy rohadtul álszent ! Ha annyira nagyon szerette a nagyapát, akkor miért nincs itt egy kép sem róla ? Baromira kegyeletteljes. - morogtam és szemem többször végigfutott a szekrény polcain is, ahol a családi képeket tartják az emberek.De itt csak gicces dísztárgyak sorakoztak. Sehol egy kép anyánkról, vagy a nagyapáról, vagy épp rólunk.
- Hagyd abba ebből megint baj lesz.
- Utálok itt lenni ! Utálok ! - csalódott képpel húztam ki a kezem az egyik fiókból és szememet elfutotta a könny. Nagyokat sóhajtottam, hogy ne kezdjek rá a keserves sírásra.
- Nyugodj meg Tom. - Bill felállt a kanapéról és hozzám lépett. Nem néztem hátra, dühösen álltam a kihúzott fiókok előtt és mint olyan sokszor az életemben, most is egyedül éreztem magam.
- Mi a jó égnek kellett ide jönnünk ? - suttogtam.
Bill a vállamra tette a kezét és maga felé fordított.
- Légy egy kicsit türelmesebb és adj esélyt, hogy a dolgok maguktól haladjanak a jó irányba. Most legalább itt vagyunk egymásnak. - mosolygott, de engem a közhelyek nem hatottak meg.
- Húha, de jó hogy velem vagy, sokat érek ezzel ! Olyan mintha nem is lennél. Másfél év különlét után szinte nincs közös témánk, totál megváltoztál, külsőleg és belsőleg is. Azonkívül folyton a nagyanyánknak nyalizol. Hát köszi szépen, azok után hogy együtt voltunk jó és rossz körülmények közt, nem ezt várnám tőled. De tudod mit, marhára nem izgat már...
- Komolyan ezt gondolod ? - lepődött meg Bill. Nem felelem sokáig, vonogattam a vállamat és bámultam a padlót.
- Törődsz is azzal, hogy én mit gondolok...- mondtam végül.
- Ez nem így van. Fontos vagy nekem, csak el akarom kerülni a konfliktust, mert szerintem felesleges. Most, hogy van rendes fedél a fejünk felett, nem csak a gyerekotthon vagy valami nevelőszülők háza, talán van esély, hogy mi is úgy élhessünk mint azok a gyerekek, akiknek valóban volt hova hazamenniük...
Emlékeztem én is azokra a délutánokra, mikor az állami iskola drótkerítésébe kapaszkodva, irígy szemmel és szomorú szívvel lestük azokat a tanulókat, akikért a szüleik és nem a gyerekotthon bérelt autóbusza jött.
- Meg a kinézeted is...olyan vagy mint egy lány...- néztem végig rajta.
- És ez probléma ? - mosolyodott el ikrem szelíden.
- Igazán nem tudom mit érezzek. Utálom az egészet és magányos vagyok. Te meg totál összezavarsz mindent.- morogtam az orrom alatt és Bill arcát vizsgálgattam. Nem értettem, miért van az, hogy nem tudom levenni a szemem róla és mágnesként vonz, miért van az, hogy rettentően szépnek találom a saját testvéremet. Félelmetesen szépnek. Sosem rohantak meg ilyen érzelmek iránta.
- Pedig semmi sem zavaros, minden egyszerű. Te itt vagy, én itt vagyok és más nem is kell. Talán most jóra fordulhat ami eddig nem volt az. - mondta Bill majd váratlanul magához húzott. Ellenkezni sem volt időm, máris ott álltam a karjai között és felhevülten, torkomban gombóccal, csak ennyit bírtam kinyögni.
- Holnap bocsánatot kérek a nagyitól. Azt hiszem ez így helyes...- jelentettem ki egyáltalán nem meggyőzően, de tudtam hogy ezt kell tennem, még ha nem is értek egyet vele.
Olyan szorosan ölelkezve álltunk, éreztem ikrem illatát, minden egyes lélegzet vételét, hozzám simuló testét és fájdalom nyilallt a belsőmbe. Fura, nem mindennapi fájdalom...Olyan keserűen édes és mindenemet betöltő.
- Jól teszed Tomi. Büszke vagyok rád. - suttogta Bill, majd megcsókolta a homlokomat és amilyen hirtelen megölelt, olyan hirtelen el is engedett. A tv készülékhez lépett és kikapcsolta.
- Ideje lefeküdni. - mondta és az emeletre indult. Én még mindig csak álltam, mint akit oda ragasztottak a padlóhoz.
- Gyere majd te is...- hallottam még testvérem hangját a lépcső korlát felől. Kábán bólintottam és igyekeztem legyűrni magamban a mindent felforgató szívdobogásomat, az erőtlenséget ami elfogott, hogy aztán én is el tudjak indulni az ágyam felé.
Az éjszakám elég álmatlanul telt, sokat forgolódtam. Ideges voltam a bocsánat kérés miatt és felzaklatott ami a nappaliban történt. A sok gondolat nem hagyott aludni. Folyton a szemeim elé furakodott a kép, ahogy ikrem megölel, homlokon csókol és ahogy azt mondja hogy büszke rám. Megmelengetett ez a kijelentése, rám még senki sem volt büszke. Mégsem tudtam ennek örülni, az egészet beárnyékolta az a sok ellent mondásos érzelem amit Bill iránt tápláltam. Mióta hosszú idő után ismét találkoztunk, itt a nagyanyánk házában, azóta érzek ilyen megfogalmazhatatlanul. A gyerek otthon falai között jól tudtam, ő Bill a kisöcsém, akit nekem kell megvédenem, csak én vagyok neki, és ő meg nekem. Ez tiszta sor volt, testvériség, sem több, sem kevesebb. Aztán történt egy film szakadás, másfél év és mintha egy teljesen új embert látnék, akitől most határtalan gyengédség kerített hatalmába, ahogy a karjait magamon éreztem, a csókja pedig mintha egész éjszaka a homlokomon tüzelt volna.
A sok csapongó gondolattól és az idegességtől görccsel a gyomromban, másnap reggel fáradtan és megviselten ültem a konyhában az asztalnál. Bill mellettem szintén szótlanul, csak bámulta üres tányérját. Nagyanyánk sem volt feldobott hangulatban, némán rakta elénk a reggelit. Látszott rajta, hogy neheztel még rám a tegnapi viselkedésem miatt. Kicsit én is szégyelltem magam, elrontottam a karácsony estét és tényleg csúnyán beszéltem, de amiatt, hogy megkérdeztem mi történt évekkel ezelőtt, nem éreztem bűntudatot és még mindig úgy tartottam erről jogunk lenne tudni. Nagyanyánkra sandítottam és össze szedtem a bátorságomat.
- Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi veszekedésért, nem akartam így viselkedni. Ilyen idiótán. - szólaltam meg alig hallhatóan.
Nagyanyánk bólintott.
- Már nem haragszom, de szó mi szó, eléggé felmérgesítettél és pont szent este, a család ünnepén...
Ezt olyan jelentőség teljes hangon mondta, mintha sose adott volna be minket a gyerek otthonba, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna. Pedig marhára nem így volt és ezt én nem tudom elfelejteni csak úgy.
- Család...Nekem nincs családom. - dünnyögtem magam elé. Persze ott volt nekem Bill, már amikor ott volt, de az anyát, apát vagy éppenséggel nagyszülőket nem pótolhatja senki. Van, mikor csak az ő szeretetük kell.
- Sajnálom ha így érzed...- ingatta a fejét nagyanyánk.
- Igen, így érzem. - ismételtem meg az előbb hallottakat.
Nagyanyánk egy csésze kakaót tolt elém.
- Nézd, nem kérem, hogy mindenben bólogass és egyet érts velem, nem várhatom el, hogy az én szememen keresztül lásd a dolgokat, de azt tudd, hogy a tettek és körülmények ellenére nagyon szeretlek titeket.
Erre egy percig nem tudtam mit reagálni, csak ültem ott és bámultam hol a fehér asztal terítőt, hol a mintás tányérokat. Talán, ha nem nevelő otthonban élek tizenegy évig, tudok mondani valamit, de nekem ezt nem tanították. Érzések, szeretet, csupa olyan szó, ami bénítóan hatott akkor rám. Bill, hogy mentse a helyzetet és megtörje a csendet, kínosan elmosolyodott és megszólalt.
- De a lényeg, hogy most már szent a béke...- vett kezébe egy vajas pirítóst.
Lassan néztem előbb rá, aztán nagyanyámra és éreztem hogy vörösödik el egyre jobban az arcom, hogy marja a szememet a könny és hogy emészt egyre jobban a düh.
- Szívesen látnék a te szemeddel, akkor legalább tudnám mi történt, de te nem hagyod. - suttogtam és felpattantam az asztaltól.
- Hova mész Tom ? - kérdezte döbbentem nagyanyám.
- Az udvarra. - válaszoltam folytott hangon.
- Egy falatot sem ettél és még az ajándékodat sem nézted meg. Hé Tom, ne csináld már ! - kiabálta utánam Bill.
- Majd később. - vetettem még oda. Nem akartam, hogy lássák mennyire kerülget a sírás. Amúgy sem voltam éhes, inkább émelyegtem. Ki akartam menni a házból, mély lélegzetre vágytam, a hideg levegőre ami megcsapja az arcomat és belém fagyasztja a keserűséget. Gyorsan feltéptem az ajtót és kirohantam az udvarra, ki a bokáig érő friss hóba. A papucsom, nadrágom tiszta víz lett, de nem érdekelt. Neki támaszkodtam a garázskapunak és lehunytam a szemem.
- A picsába ! Uralkodj magadon Tom ! Csak most ne kezdj el bőgni...- mondtam magamnak, miközben a könnyek csak peregtek le az arcomon.
- A kurva életbe, ennyire gyenge lennék ?!
Egy tenyér simult gyengéden az arcomra. Összerezzentem és kinyitottam a szememet. Bill állt velem szemben és sugárzó mosolya beterített mindent.
- Szerintem nagyon is erős vagy. - mondta halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése