Lassan közelítettem meg a házat, a lefagyott úton nehézkes volt a közlekedés. A kerítésen keresztül láttam, hogy egy alak áll a verandán és alig hogy megpillantott engem, intett. Tétován toporogtam az kapu előtt, a kezeim mintha nem akartak volna engedelmeskedni, hogy lenyomják az kilincset, a gyomromban ott volt a félsz, a lábamban meg a menekülés. Késztetést éreztem, hogy visszaforduljak és csak fussak a hóval borított úton, fussak még akkor is ha veszettül csúszik.
Végül csak legyőztem ambivalens érzéseimet és benyitottam a kert kapun. Az alak, aki eddig csak csendben figyelt, elém sietett.
- Jó napot, vagy nem is tudom hogy kell köszönni...- vonogattam zavarodottan a vállam, amikor megállt előttem.
- Nem kell a formaság, tegezz nyugodtan, elvégre a nagyanyád vagyok. Emlékszel még rám ? - legyintett elnézően.
- Nem, de lefogadom, hogy te se rám. - vágtam a szavába.
- Te vagy Tom...- mért végig.
- Hogy találtad ki ? - kérdeztem vissza egy kis gúnnyal a hangomban, miközben én is végig néztem. Bordó kötött váll kendőt viselt és szürke kabátot. A haja ősz volt és rendezett, az arcán semmi nyoma nem volt izgalomnak vagy bármilyen más érzelemnek. Pedig négy éves korom óta nem látott.
- Kizárásos alapon, a testvéred már megérkezett.
- Bill már itt van ? - kaptam fel a fejemet és össze szorult a gyomrom. Másfél éve nem találkoztam az ikertestvéremmel, amióta nevelőszülőkhöz került.
Nagyanyám bólogatott és az ajtó felé mutatott.
- Menjünk be !
Bizonytalan léptekkel követtem, miközben szemeimmel az udvar egyik sarkában lévő téglakupacot figyeltem. Nagyanyám megállt és szélesre tárta az ajtót előttem.
- Mától itt laksz ! - mondta még jelentőség teljesen.
- Ó, hányszor hallottam már ezt a szöveget ! - húztam el a számat és magamban végigpörgettem a nevelőszülők sokaságát, akik mind ezzel fogadtak mikor megérkeztem hozzájuk, aztán gyorsan lepasszoltak, vissza a nevelő otthonba.
A házba belépve kellemes meleg csapott meg, ami egy hatalmas cserépkályhából áramlott. Nagyanyám becsukta az ajtót, sőt még a kulcsot is elfordította a zárban. Letettem a csomagomat a fal mellé és tekintetem rögtön keresni kezdte Billt. Az egyetlen személyt, aki elhitette velem , hogy nem vagyok egyedül a világban. Ő volt az én egyszemélyes családom.
Másfél éve nem láttam, csak a levelezés szintjén tartottuk a kapcsolatot és nagyon hiányzott. Mivel csak ketten voltunk egymásnak elég szoros kötődés alakult ki közöttünk és mindig utáltam ha távol kellett lenni tőle, ez a másfél év meg igazán hosszú volt. Bár előtte is voltak rövidebb időszakok, hol ő, hol én kerültünk nevelőszülőkhöz, de pár hónap múlva újra együtt osztottuk meg egymással a szobát a nevelőotthonban.
Másfél év...néha már azt hittem sohasem látom újra...
Bill a hatalmas nappali közepén ácsorgott, csomagja mellett és legalább olyan megilletődött volt mint én.
- Bill ! - kiáltottam és magamnak is idegenül csengett a hangom ahogy a nevét kimondtam.
Elmosolyodott és megindult felém, ahogy én is, és szinte futva tettem meg azt a pár métert.
- Őrülten hiányoztál ! - mondtam és magamhoz öleltem.
- Te is...- enyhített szorításomon és kicsit eltolt magától, hogy jobban szemügyre vegyen. Csodálkozás volt a tekintetében. De az enyémben is. Megváltozott. Nagyon. Mikor utoljára láttam, kisfiúként, mindig a sarkamban járt, nem akart balhét, én védtem meg mindentől, félénk volt és visszahúzódó. És lehet hogy most is az, de a külseje nagyon nem ezt a képet sugallta. Borzas fekete haja és a szemöldökében lévő piercing, a feketére festett körmei és a divatos, meleg dzsekije nem mindennapi látványt nyújtott. Káprázatos volt. Alig hittem el, hogy ez az én testvérem !
- Mi történt veled, nagyon más lettél...- dadogtam és szemem fel-alá járt hibátlan arcvonásain.
Mosolygott.
- Te viszont ugyanolyan vagy !
- Na azért nem egészen, tudnék mesélni...
Ám mondandómat nagyanyánk szakította félbe.
- Fiúk, tudom, hogy ez egy teljesen új helyzet mindannyiunknak, ezért jó lenne ha nem nehezítenénk meg egymás életét. Én azon leszek, hogy jó sorotok legyen nálam. Ha nem tesztek keresztbe nekem és betartjátok a szabályokat, nem lesz semmi gond.
- Szabályok ? - vágott fájdalmas képet Bill.
- Igen. Az első, hogy én felelek értetek, tehát amit én mondok az úgy van, ha azt mondom templomba megyünk vasárnap, vagy bevásárolni akkor ti feleselés nélkül jöttök. A második a tisztelet, amit megkövetelek, már a korom miatt is...
- Másért nem is nagyon tudnánk tisztelni, hiszen bedobtál minket a gyerekotthonba. - szóltam közbe és azt hittem nagyanyám pofon vág, de csak gúnyosan elmosolyodott.
- És a frappáns kis beszólásoddal elérkeztünk a harmadik fontos szabályhoz. Miszerint nem kérdezitek miért történt így, az meg hogy anyátok hol él és mi van vele főleg tabu. Négy évig neveltünk titeket, én meg a nagyapátok és nagyon nehéz volt megválni tőletek, sem most, sem máskor nem kívánom fel eleveníteni azokat az időket. Legyen annyi elég, megszenvedtük a döntéseinket...
- De hát jogunk van tudni mindenről, mégiscsak az anyánk ! És arra is kíváncsiak lennénk, mi az oka hogy gyerekotthonba kellett mennünk... - Bill értetlenül csóválta a fejét és én sem nagyon értettem mit is keresünk mi itt, ha nem kérdezhetünk és nem tudhatunk semmiről.
- Elég legyen a számonkérésekből ! Azért kerestelek meg titeket, hogy újra össze hozzam a családot. És most, hogy nagyapátok már nem él, anyátok meg köszöni nem kér belőlem, ti vagytok a legközelebbi családtagjaim.- csattant fel nagyanyám.
- Család, ez de jó duma ! Talán kicsit későn kaptál észbe, időközben eltelt tizenegy év, érdekes módon eddig nagy ívben tettél ránk, most meg jöttél és összekuszáltad a dolgokat, nem tudom mi volt a célod ezzel, de én jól el voltam az otthonban, Bill meg épp nevelőszülőknél élt. - háborogtam, de nagyanyánk nem adott rá választ.
- Sosincs késő. - csak ennyit mondott, majd megindult fel az emeletre.
- Gyertek, megmutatom a szobátokat !
Billre sandítottam, ahogy össze szedte a földön heverő utazó táskáját és lassan lépkedett az emeletre vezető lépcsőkön. Megfogtam a csomagomat és kelletlenül mentem utánuk.
Az emeleti folyosó leghátsó és legeldugottabb szobájába mentünk.
- Ez lenne az ! - mutatott körbe nagyanyánk, mikor kinyitotta az ajtót. Fehérre mázolt egyszerű szoba volt. Nagy ablakokkal, két ággyal, az ágyak mellett íróasztallal, székekkel, és egy kétajtós szekrénnyel. Meglepően hasonlított a nevelő otthon beli szobákra, eltekintve attól, hogy ott általában nyolc ágy volt.
Billel egymásra nézegetve, szinte egyszerre léptünk be a szobába.
- Pakoljatok ki, nézzetek nyugodtan szét, az emeleten van fürdőszoba is, később vacsora...ja és bár nem kérdeztétek, de a nevem Emma...- jegyezte még meg nagyanyánk és maga mögött becsukva az ajtót elment.
- Jaj van saját fürdőszobánk, hú de jó...- mondtam gúnyos hangon.
- Ne legyél már ilyen cinikus. - ingatta a fejét Bill.
- Ez a nő nem normális ! Esküszöm nem az ! Én nem akarok itt maradni ! - dünnyögtem és lezöttyentem az egyik ágyra.
Bill a másik ágyhoz ment és letette rá az utazótáskáját. Komótos mozdulatokkal kezdte kipakolni belőle a ruháit.
- Pedig nem tehetünk mást, maradnunk kell ! Nézd úgy, hogy legalább együtt vagyunk, nem csak levelekből értesülünk egymás életéről.
Nagyon úgy tűnt, testvéremnek már nincs ellenére annyira a dolog. Talán igaza is volt, így nem kell attól tartani hogy elszakítanak egymástól minket. Én meg tényleg nem csinálhattam mást a morgáson kívül.
- Csak három év...három év és utána elhúzok ! - mondtam és néztem, ahogy Billt ahogy szorgosan pakolt. Még a dzsekijét sem vette le. Tekintetem meg-megakadt az arcán, ahogy összpontosítva kereste a ruhák legmegfelelőbb helyét. Annyiszor elképzeltem már a másfél év alatt, milyen lesz ismét újra látni őt, most meg nem jöttek a szavak a számra. Teljesen más Bill ment a nevelő szülőkhöz másfél éve. Aki itt van, lélegzet elállítóan szép, van benne valami rendkívüli, amit nem tudok megfogalmazni. Hátborzongatóan és különösen gyönyörű...
Vacsoráig egyhangúan teltek az órák. Csak ültem az ágyon, és míg Bill mindenét elpakolta, én álmodozva bámészkodtam és megpróbáltam magamban a helyére illeszteni a dolgokat, megbarátkozni a helyzettel. Aztán feltűnt nagyanyánk és le kellett mennünk a konyhába.
A vacsora asztal telis-tele volt finomságokkal, kalács, mogyorókrém, lekvár, sütemények, palacsinta, csupa olyan dolog ami a nevelőotthonban ritkaságnak számított.
Láttam Bill szemében az örömöt és azt, hogy nem bánja már az egészet. Neki ezek szerint ennyi idő is elég volt hogy akklimatizálódjon. Nagyanyánk töltött nekünk egy-egy csésze teát.
- Egyetek ! - kínált minket halkan.
De egyikünk sem nyúlt az ételek felé.
- Na mi az, mást ennétek, vagy nem vagytok éhesek ? - csodálkozott nagyanyánk. De mi nem feleltünk, másodpercekig csak méregettük az asztalon álló ételeket, meg egymást, hogy melyikünk vesz hamarabb.
- Tényleg lehet ? - kérdezte Bill egy kis idő múlva.
- Hát persze ! Vegyetek ami csak tetszik és amennyit akartok ! Ez már a ti otthonotok is. - nagyanyánk arcán barátságos arckifejezés suhant át. Bill szintén mosolyogni kezdett és magához vett egy szelet kalácsot. Nekem viszont nem sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra. Bólintottam, nyögtem egy köszönömöt és némán elkezdtem enni.
Hogy ez már az én otthonom is ?! Hát nagyon nem érzem úgy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése