Tüzijáték bennem

Hangos csattanásokra ébredtem és arra, hogy a szoba falait színes foltok borítják el. Kintről kiabálásokat hallottam, petárdák robbantak mindenfele. Kábán rezzentem össze minden egyes új hangra. Tudtam, éjfél volt. Egy új év kezdete. A szám keserű volt a konyaktól, szédültem, a gyomrom meg kavargott és fáztam is. Bill mellettem feküdt, arcát megvilágították a kinti fények. Felé hajoltam és néztem arcába hulló hajtincseit, lecsukott szemeit, az ajkát, amit azon az estén olyan félve megcsókoltam, majd hitetlenkedve bámultunk egymásra. Hihetetlen is volt amit tettünk. Mintha nem tudtuk volna hogy ezt nem szabad ! Mintha nem akartuk volna tudni...
- Bill ébredj, tüzijáték. - suttogtam neki, mintha soha sem láttam volna hasonlót. De Bill nem mozdult.
- Bill...ez olyan szép...- mondtam még és finoman végig simítottam a vállán. Bill hirtelen mozdulattal oldalra fordult, de nem ébredt fel. A tüzijáték pedig abba maradt, eltűntek a színes minták a falról, már csak a szilveszteri trombiták szóltak és a házak felől hangos új évi kívánságok.
- Boldog új évet ! - mondtam magamnak és így kicsit önironikusra sikeredett. Megérintett a magány és eszembe juttatta a régebbi szilveszter éjszakákat, amikor mindenki ott állt a gyerek otthon teraszán és áhítattal figyelte a sötét égen cikázó tüzijátékot. Mi is ott voltunk Billel és ámulva találgattuk a következő robbanás vajon milyen színeket fest az égboltra.
A kinti zajongás váratlanul el hallgatott és ismét némaság ülte meg a környéket. Egy percre lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam. Bill olyan szorosan feküdt mellettem, hogy háta karomhoz nyomódott. Éreztem egyenletes levegővételét és a teste melegét. Ami nem hagyott aludni, sőt egyre élénkebbé tett, mindenemet átjárta az izgalom. Magam sem tudom miért, de teljes testemmel oldalra fordultam és gyengéden átöleltem ikremet. Az előbbi hirtelen rosszul lét, mintha sose lett volna, csak a gyomrom liftezett fel-alá, de már nem az italtól. Tudtam, hogy nem attól. Fejemet Bill nyakába fúrtam és hosszú percekig csak feküdtem ott, bámulva testvérem hajának sötétjébe. Furcsa gondolatok suhantak át rajtam. Már nem voltam annyira részeg, de mégis émelyegtem és kilelt a hideg bőrének érintésétől. Végig húztam tenyeremet a vállán, aztán derekán. Azt hittem felébred erre, de nem így történt. A gyomrom egyre jobban kezdett fájni és döbbenten tapasztaltam, hogy szerszámom kőkeményre duzzadt, ettől a pár mozdulattól. Felnyögtem és gyorsan a hátamra fordultam.
Nem feküdtem még senkivel sem úgy ahogy az előbb, vele meg főleg nem. Persze volt, hogy az otthonban rosszat álmodott és az éjszaka közepén átmászott az ágyamba. De az más volt, gyermeki közelség. Amit most éreztem nem volt az. Csupa-csupa felnőttes dolgot hozott ki belőlem, olyanokat amiket nem ismerhettem. Hát hogy ismertem volna ?! Tizenöt évesen...
Az ujjaim amikkel előbb még Billt simogattam, szinte önálló életre keltek és a nadrágom gombjait kezdték bontogatni. Láttam hogy Bill mellettem nyugodtan szuszogott. A gombok gyorsan engedelmeskedtek, én pedig türelmetlenül fogtam meg hímtagomat. Kőkemény volt és forró tapintású. Sóhajtottam egy nagyot, és ismét csak Bill felé néztem. Nem akartam hogy felébredjen, hogy lássa mit csinálok. Elkezdtem a kezemet mozgatni a kemény testrészen és pillanatok alatt melegem lett. Éreztem hogy piros lett az arcom. Zavarban voltam még saját magam előtt is. A hely sem volt megfelelő, olyan érzéseim támadtak, mintha nagyi nézne elképedve, miközben megszegem a kitudja hanyadik szabályt, miszerint ebben a házban ilyesmit nem szabad művelni. De a fejembe minden gondolatnál erősebben tolakodott Bill csókja, tűzforró nyelve amiben olyan izgató az a piercing, ölelése, meleg lehelete és ártatlansága. És ahogy ő is akarta azt a csókot...Hiába voltunk tizenöt évesek, ott volt köztünk a tiszta szenvedély. A gyerek otthon beli hittan tanár mondatai jutottak eszembe és az a szó, amit mindig mondott ha valaki nagyon rosszat tett közülünk...Elkárhozni...Igen...Velem is valami ilyesmi fog történni, ha ezt nem hagyom abba sürgősen. Mi a franc történik ?! Mik ezek a hülye gondolatok és még hülyébb cselekedetek ?! Hogy fantáziálhatok a saját testvéremről, miközben magamhoz nyúlok ?! De hiszen Bill fiú és mi ikrek vagyunk...Abba kellett volna hagynom, sőt el sem kellett volna kezdenem. Mert az nem normális hogy a testvéremet, aki iránt mindig testvéri szeretetet éreztem, most máshogy szeressem. Hogy elkezdjen érdekelni, hogy szépnek lássam, hogy felzaklasson...
A kezem egyre gyorsabban mozgott és a nemrég átélt csók képei villantak be előttem. Mintha még mindig éreztem volna az ajkát az enyémhez tapadni és mintha ismét láttam volna felnyílni nagy barna szemeit, amiben ott volt a riadalom, de emelett valami másnak a tüze is...Bill...ki vagy te...mivé lettél az elmúlt másfél év alatt...hogy lehetsz ennyire felkavaró ?! Hogyan tudod elfeledtetni velem a testvériségünket ?! Képzeletem vadul cikázott, ahogy mozdulataim is mind gyorsabbak lettek és már nem tudtam gátat szabni a cselekedeteimnek. Nyögtem és ziháltam, az ágy halkan recsegett csípőm minden egyes rándulására. Féltem, hogy Bill felkel majd és kérdőn bámul rám, de ez a tudat sem rettentett el, inkább izgatott. És vitt tovább a beteljesülés útjára. Ami váratlanul és erősen tört rám. A testem egy pillanatra megmerevedett és hangosan felnyögtem. Aztán remegve vágódtam hasra. Éreztem a lepedő hidegségét ágyékomnál, ami pár másodperc múlva nyirkosan ragadós lett alattam. A szívem szinte ki akart ugrani a torkomból és a ruha izzadtan tapadt a hátamra. Lassan húztam el a kezemet a nadrágomtól.
- Bill...- nyögtem keservesen két levegővétel között és feküdtem percekig, zakatoló szívvel, csurom vizesen.
Amint a reszketés és az erős szívdobogás kicsit enyhült, erőtlenül  felültem az ágyon és összegomboltam a nadrágom. Csak ültem a sötétben és nem voltam túl jól, talán a hirtelen mozdulatoktól, a gyomrom mintha felkerült volna a torkomba, úgy éreztem mindjárt elhányom magam. Az ágy lábánál lévő konyakos üvegre pillantottam. Szédelegve másztam ki az ágyból, felvettem a földről és belekortyoltam az üvegbe. Nem kellett volna, amint a konyak ízét megéreztem, a hányinger még hevesebben tört rám. Nem akartam zajt csapni és felébreszteni Billt,  ezért kóvályogva indultam el a fürdőszoba irányába. Belöktem az ajtót és öklendezve hajoltam a WC kagyló felé. Nem volt nagyon mit kihánynom, nem is vacsoráztam, csak ittuk azt a hülye konyakot Billel, akinek úgy látszik nem ártott meg annyira, mint nekem...Soha többet nem iszom alkoholt...az életemre esküszöm...Az erőlködéstől könnyes szemmel bámultam a WC csészét, mikor a fürdőszoba nyitott ajtaján keresztül megláttam fényt gyúlni az udvaron és rögtön ezután ajtó csapódás ütötte meg a fülemet.
- Francba ! - káromkodtam és a kezemben lévő konyakos üveget behajítottam a szennyes tartó kosárba. Majd gyorsan lehúztam a WC-t és megmostam a kezem. Éppen időben, mert léptek közeledtek felfelé a lépcsőn.
- Minden rendben Tom ? - állt meg a lépcső tetején nagyanyám. Pont akkor léptem ki a fürdőszobából. Gyanakodva vizsgálgatta az arcomat, ami nyilván falfehér volt a hányástól, a homlokomon pedig izzadság gyöngyözött.
- Persze. - feleltem szűkszavúan.
- Világosságot láttam fentről, te miért nem alszol még ? - kérdezte és egyenest az arcom közepébe bámult. Olyan volt, mint aki mindent tud arról, ami a falak közt történt a távollétében, az ivászat, a csók és az,  amit ennek hatására tettem. Zavartan elfordítottam a fejemet, hogy ne tudjon rám így nézni.
- És milyen volt az este ? - érdeklődtem, hogy figyelmét eltereljem.
- Mint minden évben. Hidegtál, halk zene, éjfélkor pezsgő. Eljöhettetek volna...
- Majd máskor. Most lefekszem. Jó éjszakát ! - vágtam a szavába nem túl udvariasan és gyorsan elindultam a szoba felé. Nem volt kedvem beszélgetni.
- Jó éjt ! - szólt utánam ő is. A hátamban éreztem a tekintetét és igyekeztem olyan egyenesen menni, ahogy csak tudtam. Halkan csuktam be a szoba ajtót magam mögött és az ágyamhoz botorkáltam. Bill még mindig békésen aludt, végig pillantottam rajta és fájdalmasan összeugrott a gyomrom. Ledőltem mellé. A lepedő még nedves volt és egyből eszembe juttatta amit nem rég csináltam. Elborított a szégyen, tetőtől talpig, úgy ahogy a vágyakozás borított el még nem rég. Mekkora barom vagyok !  Szorosan becsuktam a szemem és nyakig magamra húztam a takarót, de ahogy ismét közel kerültem Bill testéhez, máris melegem lett, gyorsan a fal felé fordultam és próbáltam nem gondolkodni.

Nehéz éjszakán voltam túl, keveset aludtam és másnaposan ébredtem fel, hasogató fejfájással. Bill már nem feküdt mellettem és az egész tegnapi este olyan volt mintha meg sem történt volna. Pedig természetesen igaz volt, mégis olyan valószínűtlennek és a normális élettel össze egyeztethetetlennek látszott pár óra alvás távlatából. Mintha Bill Kaulitz ismét csak a testvérem lenne, úgy mint előtte való nap, vagy azelőtt, vagy bármikor. Aztán ráébredtem hogy ez nem így van, az egész akkor is valóságos, ha nem akarom hogy az legyen. Nem tudom Bill mit akart elérni a tegnapi kérésével, de sikerült a feje tetejére állítani bennem mindent. És ez cseppet sem volt jó érzés. Nem voltam soha az az érzelgős típus, a gyerekotthonban és nevelő családoknál megtanultam kevés érzelemmel élni a mindennapokat. Azért persze én is szerettem, én is ragaszkodtam, vagy épp én is szenvedtem ha az élet úgy hozta. Nekem is voltak könnyeim és tudtam szívből nevetni, de amit Bill elindított bennem, az romantika volt és gyengédség egy jó adag nemiséggel. Már a szavak sem tizenöt éves gyerekeknek voltak valóak. Lassan keltem fel az ágyból és a szekrényből tiszta ruhákat pakoltam elő, meg egy törölközőt. Mikor kiléptem a szobából, reggeli illata csapta meg az orromat a földszint felől. Talán palacsinta...A gyomrom máris tiltakozott.
- Istenem ne...csak enni ne kelljen ! - sóhajtottam. Monoton mozdulatokkal mentem a fürdőszobába és szinte csukott szemmel nyomtam fogkrémet a fogkefémre, miközben megnyitottam a csapot és elkábított a víz zubogása.
- Tom ! - suttogott Bill halkan és a leheletét éreztem a nyakamon. Ijedten rázkódtam össze, a csapból ömlő víztől nem hallottam hogy bejött, nem számítottam rá, a fogkefe is kiesett a kezemből. Elzártam a csapot és megfordultam. Ott találtam szembe magam ikremmel. Tegnapi vágyaim tárgyával. Nagyon közel állt hozzám és mosolygott. Úgy mint tegnap. Vérforralóan. Máris elmúlt a kábultságom, az arcom égett és kapart a torkom.
- Jó reggelt és boldog új évet. - köszönt Bill és a lábunk alatt lévő padlót nézte.
- Neked is...- morogtam és legjobbnak tartottam én is a padló irányába tekintgetni, így talán elkerülöm a pillantását.
- Miért nem ébresztettél fel éjszaka, hogy menjek át a saját ágyamba ?! Teljesen elfoglaltam a helyedet...- mondta Bill.
- Dehogy is ! - vágtam a szavába.
Elmosolyodott és szemei végig szaladtak kissé kialvatlan ábrázatomon.
- Azért kialudtad magad ? - kérdezte.
- Nem mondhatnám, de ennek semmi köze ahhoz hogy az ágyamban aludtál.Viszont nem akarok többé konyakot látni, elég másnapos vagyok. - feleltem a vállamat vonogatva, és felvéve a nem törődmség álarcát, hogy Bill ne is sejtse, mit éltem át tegnap vele kapcsolatosan. Újra elmosolyodott, de nem úgy mint az előbb. Félénken.
- Tegnap este mi...- kezdte.
- Sokat ittunk, hülyék voltunk...- szóltam gyorsan közbe, majd elhallgattam. Bill ujjai az enyémekhez értek. Lenéztem és nem húztam el a kezemet, hagytam. Mert nekem is jó volt az érintése.
- Az a csók nekem mindent jelentett. Nem is tudom elmondani mit éreztem akkor...az volt az első, tapasztalatlan voltam, de te mégsem gúnyolódtál rajtam. Te mutattad meg hogyan kell...
- Valami lánynak kellett volna. - nevettem fel erőltetetten.
Bill hevesen rázta a fejét.
- Ezt neked kellett ! Drága Tom, drága testvérem...- Bill hangja hálásan csengett. Felkaptam a fejem. Nem értettem, miért szúrta be azt az utolsó szót a mondata végére. Végképp össze kavart így is mindent. Így sem értettem már semmit. Még a vad vágyakat sem, amik megrohantak, már attól is ha hozzám ért.
- Testvérek vagyunk ja, és te is tudod, hogy amit csináltunk, nem éppen helyén való...- vettem egy nagy levegőt.
- Akkor is legjobb dolog ami történhetett velem. Olyan jó volt, mint ahogy elképzeltem. - hallottam ismét ikremet. És láttam a szemében, hogy őszintén így is gondolja.
- Elképzelted ? - vontam fel a szemöldököm.
- Valahányszor rád néztem, láttam milyen magabiztos vagy, azt képzeltem mindent nagyon profin tudsz. És nem tévedtem. - felelte Bill elcsukló hangon. Jól esett hogy ilyeneket feltételez rólam, de egy darabig megint csak hallgattunk.
- Akkor szereztem neked egy jó estét ? - vettem poénosra a figurát, mert mondanom kellett valamit, miközben az agyamban az dörömbölt, hogy Bill micsoda éjszakai pillanatokat szerzett nekem. Már a gondolatba is belevörösödtem.
Bill bólogatott és csuklóm környékén lévő kezei elsiklottak az alkaromnál egészen a hátamig. Bátortalanul próbált megölelni, de karja a csapba ütközött. Észrevettem és elmosolyodtam. Tettem egy lépést felé, hogy magához tudjon vonni, közben találkozott a tekintetünk és ismét úgy éreztem ahogy éjszaka...Ikrem ajkát néztem és újra akartam érezni, ahogy a nyelv piercingje hozzá ér a nyelvemhez. Néztem rá és szerettem volna, hogy körbevegyen a lázas forróság és hogy ne gátoljon a testvériség szabálya. Megint elvette az eszemet...Megint...
- Bill, én tegnap, mikor aludtál...- suttogtam lángoló arccal és míg az elmúlt éjjel a világ legnagyobb titkának véltem a tettemet, most már nem éreztem magam akkora baromnak a tegnapiért, már nem volt bennem az a szégyen érzés. Csak a szívem lüktetett egyre hevesebben.
Ekkor csapódott az ajtó, nagyanyánk rontott be dühösen. Ijedten ugrottunk szét Billel, ő a vízcsap felé hátrált, én meg az üveg polc irányában, a nagy lendülettől háttal neki ütköztem, így majdnem levertem az ott lévő tárgyakat. Rémült szemmel néztünk nagyanyánkra, aki megállt előttünk csípőre tett kézzel. Alaposan végig mért minket, majd megszólalt.
- Még aludtatok, mikor feljöttem ide és gondoltam kimosom a szennyes ruháitokat...
- Basszus ! - jajdultam fel mert eszembe jutott, hogy a szennyes kosárba dobtam a konyakos üveget és teljesen elfeledkeztem róla.
- Mekkora állat vagyok...- suttogtam. Bill értetlenül pislantott rám, de nem volt időm elmagyarázni.
- Vigyázz a szádra ! - mondta nagyanyánk, majd előhúzta a háta mögül az italt.
- Ez most biztos nem az, amire gondolok, ugye ?! - kérdezte gúnyosan. Megfagyott a levegő egy szempillantás alatt.
- Hát...- dadogta Bill, amint felismerte az italos üveget, amiből tegnap jócskán fogyasztottunk.
- Nyilván meg tudjátok magyarázni, hogy került az üveg a szennyes kosárba és miért hiányzik az italból...- rázta meg a konyakos üveget a szemünk előtt nagyanyánk. Bill hallgatott és én is csak az ajkamat harapdáltam kínomban.
- Várom a válaszotokat...- fonta karjait a mellkasán keresztbe nagyanyánk.
Tudtam hogy bajban vagyunk, amibe én sodortam bele magunkat és még csak meg sem érte, mert a részegség egyáltalán nem vicces. Az előbbi nagy izgalmam mind inkább  nyomasztó szorongásba csapott át.

Csak csókolj meg !

Álltam ikremmel szemben és hirtelen nem is tudtam mit szóljak, nem hallottam hogy kijött utánam, ezért is lepett meg a váratlan érintése.

- És ne sírj ! Tudom hogy néha kell, hogy néha muszáj, de...
- Nem sírok ! - söpörtem le a tenyerét az arcomról dühösen. Nem szerettem, ha észreveszik hogy elgyengültem. Utáltam, ha látják a könnyeimet. A gyerek otthonban töltött évek megtanították, hogy a sírás a gyengék jellemzője, ha sírsz eltaposnak. Mégsem tudtam teljesen kiiktatni az életemből. Elfordultam és zavaromban a garázs kapujának lakatját kezdtem el piszkálni. Nem akartam, hogy Bill észre vegye mennyire elvörösödtem, nem akartam, hogy akár csak sejtse is milyen őrülten ver a szívem attól, hogy megérintett.
- Megfázol Tom...gyere be...- szólalt meg Bill és a vállamra tette a kezét.
- Jól vagyok, nem lesz semmi bajom, csak hagyjál már békén ! Miért kell neked mindig fogdosni engem ?! - csattantam fel és már abban a másodpercben megbántam, hogy ilyet mondtam a testvéremnek. Úgy viselkedtem mint egy kretén. Már megint. Vagy még mindig...
- Bemegyek, ha egyedül szeretnél lenni...- dadogott Bill, mire gyorsan rávágtam.
- Igen, azt akarom ! Egyedül lenni...- és szó nélkül elhúztam Bill mellett. Végigbotorkálva a hóban, egyenest a kerítéshez mentem. Csak bámultam ki a sárgára festett, néhol már rozsdás rácsok közt az előttem elterülő érintetlen, hófehér tájra. Csend honolt, sehol sem hallottam mozgolódást, még autók vagy motorok zaja sem verte fel a környéket. Még mindig úgy gondoltam,  semmi keresnivalóm sincs itt és hogy ezt sosem fogom megszokni...Idegen és furcsa. Olyan itt, mintha meghalt volna minden, mintha meghalt volna az élet...
A karácsony így telt el, egyhangúan és távolságtartóan. Igyekeztem nem szítani a tüzet, inkább elkerültem a konfrontálódást nagyanyánkal, pedig néha igencsak idegesített, de Bill mindig ügyesen oldotta a vitás ügyeket. Ha túl szemtelen voltam és feleselni kezdtem, ő csak finoman a karomra tette a kezét és ennyit mondott:
- Tom ezt ne...
Én pedig elhallgattam. Magam sem tudom miért, de ikrem félelmetesen hatott rám. Az egész lénye egyszerűen maga alá gyűrt.  Hihetetlen volt ahogy mosolygott. Akárhányszor elment előttem, szédülés és szívdobogás kerített hatalmába, ehez párosult a gyomor fájdalom, meg egy sor más érzelem, amivel eddig sosem találkoztam. És egyik volt a testvériséghez sorolható. Sokszor kaptam magam, hogy a fantáziám szárnyra kel és a tekintetem egyre csak elidőzik Bill csodálatos arcán, beleveszik barna szemeibe és a vonásaiba.  És mentegettem az érzéseimet magam előtt, hogy biztos csak a magány teszi, a másfél év kényszerű elválás, hogy úgy nézek rá, mint egy gyönyörű idegenre. Aztán rám szakadt a nehéz felismerés. Te jó Isten, de hisz ő az öcsém...És hányingert kaptam saját magamtól...
Eljött az utolsó nap az évből, ha valaki tavaly azt mondja, hogy az idei szilveszter egy világ végi faluban, a nagyanyámnál ér, hát Isten bizony körberöhögöm. Nekem ez az nap is ugyanolyan volt mint a többi, leszámítva, hogy tovább maradhattunk ébren és röhöghettünk a nevelők részeg szerencsétlenkedésein. Nagyanyánk váratlanul bejelentette, hogy programja van. Ezen igencsak elcsodálkoztunk, hiszen mióta nála laktunk sohasem beszélt arról, hogy lennének barátai.
- Mégis hova mész éjszaka ? - kíváncsiskodott Bill.
- Még nincs éjszaka...- mondta válasz helyett nagyanyánk.
- Fél tíz múlt...- jegyeztem meg a kanapén terpeszkedve és az idétlen szilveszteri műsorokat bámulva a tv-ben.
- És ? Ki mondta, hogy nem szabad utcára lépnem fél tíz után ? Vagy szerintetek én már túl öreg vagyok, hogy kikapcsolódjam ? - nagyanyánk arcán kis felháborodás jelent meg, ahogy a tükör előtt igazgatta magán kabátját.
- Dehogy is... - rázta meg a fejét gyorsan Bill.
- Egy gyermekkori barátnőmhöz és a férjéhez megyek, itt laknak a  faluban és minden évben náluk töltöm az év utolsó estéjét.
- Mindig ? - meresztett nagy szemeket Bill.
Nagyanyánk elkomorult.
- Vagyis majdnem mindig. Nagyapátok halálának évében nem voltam ott. Amúgy ha akartok, jöhettek ti is...úgyis kiváncsiak rátok, mint ahogy legtöbben itt a faluban...
- Kösz, kihagyom. - vágtam közbe, mert semmi kedvem nem volt egy vadidegen családnál dekkolni és unalmas kérdésekre válaszolgatni.
- És te Bill ? - nagyanyám Billre nézett, aki talán egy másodpercig hezitált.
- Inkább itt maradok Tommal. - felelte végül.
Nagyanyánk bólintott.
- Ahogy gondoljátok, nem erőltetem. Ha bármi baj lenne, a telefonszámukat a konyha asztalon hagytam. Éjfél után hoznak haza autóval. Vacsora a sütőben, édesség a hűtőben. Remélem jól viselkedtek és bízhatok bennetek...
Ezzel kifele indult, majd az ajtóból vissza nézett.
- Boldog új évet fiúk ! - mosolyodott el halványan.
Billel összenéztünk.
- Neked is...- nyögtem ki.
- Érezd jól magad ! - tette hozzá Bill.
- Majd megpróbálom. - mondta nagyanyánk és becsukta maga mögött az ajtót. Miután az udvari lámpa is elaludt, jelezvén hogy elhagyta a házat, csak szótlanul ültünk a nappaliban Billel.
- Hát erről ennyit, ahoz képest hogy mennyit beszélt a családi ünnepekről, jól lelépett... - szólaltam meg egy kis csend után.
- Jaj Tom, de hiszen mondta, hogy vele mehetünk...- vette nagyit védelmébe Bill.
- Tudod ki megy oda....- vágtam pofákat.
- És most mit csináljunk ? - kérdezte Bill tanácstalanul.
- Lépjünk le ! Nagyanyánk sehol, a kulcs a zsebemben és van még valamennyi pénzem is. Minden adva van hozzá. - mondtam és poénnak szántam, de Bill nem nevetett rajta.
- Bocs Tom, de nem megyek sehova. Nekem jó itt. De ha nem így lenne, akkor is hova mehetnénk, meg hogyan ? Szilveszter este van, semmilyen közlekedési eszköz nem jár. Ez itt nem Lipcse...
- Oké, fejezd be, csak vicceltem ! Mi a francért veszel mindent komolyan ?! - legyintettem bosszúsan és a konyhába ballagtam. Bill, szaporán jött a nyomomban.
- Sütit akarsz enni ?
Nem feleltem, kinyitottam a konyha szekrényt és keresgélni kezdtem.
- Hé Tom, a süti a hűtőben van...
- Én mást keresek...- mondtam, csak hogy végre elhallgasson.
- Micsodát ? - kérdezte Bill, majd kiváncsi tekintete elkomolyodott, amikor diadalittasan kihúztam a fűszeres doboz mögül egy üveg italt.
- Ezt ! Múltkor láttam meg, mikor segítettem bepakolni a szekrénybe ! - és a kezébe nyomtam az üveget.
- Konyak...- olvasta hangosan az üveg címkéjén álló felíratot Bill.
- Ihatnánk egy pohárral, elvégre nekünk is szilveszter van. - vettem elő a konyha szekrényből két poharat. Billnek nem tetszett az ötlet, komoran csóválta a fejét.
- Szerintem ezt nem kellene Tom. Nagyi biztos nem engedné, hogy tizenöt évesen igyunk. Az ivás amúgy sem jó ötlet, emlékezz arra a fiúra a gyerek otthonból, akit kórházba kellett szállítani...Hogy is hívták...Heinrich...
- Heinrich...aha...De ő egy maga akart meginni egy egész üveg vodkát. Mi meg csak egy kicsit iszogatnánk. Nem lesz semmi bajunk tőle, de ha nem tudlak meggyőzni és csak hisztizni tudsz, jobb is ha egyedül iszom. Menj és nézd a hülye műsorokat a tévében. - vontam vállat mérgesen és az itallal a kezemben az emeletre indultam. Dühített Bill jókisfiús viselkedése és hogy mindig mindenben azt nézte nagyanyánk mit szólna. Én viszont lazítani akartam. A feszültség, ami ide érkezésemtől kezdve körülvett, lassan megölt belülről. Inni szerettem volna, gondolkodás nélkül nyelni az alkoholt, még akkor is ha kicsit a fejembe száll majd. Na és ?! Az év utolsó éjszakáján nekem is szabad olyat tennem, ami szabályokba ütközik. Mert a nagyi hülye szabályai között az alkoholizálás is biztos szerepel. Nem tudott érdekelni...
Bementem a szobánkba és villanyt kapcsoltam. Felbontottam az üveget és bele kortyoltam az italba. Első pillanatban majdnem kiköptem annyira rossz volt. De aztán gyorsan lenyeltem, majd hirtelen utána ittam még egy kortyot és még egyet. A második és harmadik, már nem is volt olyan szörnyű, mert tudtam mire számítsak. Leültem az ágyamra, a hátamat a falnak vetettem és csak nézegettem a kezemben lévő üveget, a benne lévő aranysárga színű itallal.
- Bejöhetek ? - hallottam ekkor Bill hangját. Az ajtó fele néztem, ikrem ott állt kérdő tekintettel.
- Ez a te szobád is. - rántottam meg a vállam. Bill ezt a választ igennek vette, mert belépett és az ágyamhoz sétált. Szó nélkül leült mellém, kivette a kezemből a konyakot és bele ivott. Jól meghúzta, majd keserves arckifejezéssel lerakta maga mellé a párnára. Láttam, hogy csak miattam tette az egészet és ez forrósággal töltött el belülről. Abban a percben pont azt a Billt láttam, aki régen volt.
- Istenem ! Ez nem valami jó. - mondta Bill.
Felnevettem, majd megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Most úgy gondolom, hogy vissza jött az a Bill, akit elvesztettem...
- Sohasem vesztettél el Tom. Mint ahogy én sem téged. A másfél év alatt, egész végig itt voltál velem. Itt, egészen közel...- majd hirtelen mozdulattal megfogta a kezemet és a szívéhez húzta. Most már nem csak belülről, hanem kívülről is égetett a láz és megremegtem, ahogy ujjaim a mellkasához értek.
- Olyan megfejthetetlen lettél és különleges. - dadogtam és éreztem, hogy kiszáradt a torkom. Csak néztem Bill arcát és elragadott valami szédülés, ami talán az alkoholtól volt, meg még valami mástól, amit Bill váltott ki belőlem. A tenyerem feljebb csúszott a mellkasáról, egészen a nyakáig, szinte már érintve ikrem haját és arcát. Soha az életben nem voltam még ilyen közel hozzá.
- Veled szeretnék ünnepelni Tom. - suttogta csillogó szemmel Bill.
- Én is szeretném ha itt maradnál. Ha nem mennél le most tévét nézni...
A párna felé nyúltam és anélkül hogy oda néztem volna, felvettem onnan a konyakos üveget.
- Eszemben sincs. - rázta meg a fejét ikrem. Gyorsan ittam pár kortyot. Az ital marta a nyelőcsövemet és forróságot éreztem tőle a gyomromban.
- Ez tényleg baromi rossz. - nyögtem össze szűkített szemekkel és Bill felé nyújtottam az üveget, aki követte a példámat és ő is ivott az italból.
- Tudod, hogy most iszom először komolyan ? - kérdezte mosolyogva.
- Komolyan ? Az mit jelent ? Lehet komolytalanul is inni ?! - röhögtem.
- Csak sört ittam és bort a nevelő családnál, de abból is csak kicsit. Még soha nem kóstoltam meg annál erősebbet... - árulta el Bill. Alig hittem a fülemnek.
- Na ezt nem gondoltam volna. A kinézetedből ítélve úgy látszott, nagyon is benne vagy az élet sűrűjében.
- Ezt hitted ? Miért, milyen a kinézetem? - pillantott rám lopva Bill kezében az italos üveget szorongatva.

Hirtelen melegem lett és mindenféle jelzők jutottak eszembe. Szédítő, felkavaró, különös, érdekes, szívdobogtató, vadító,  kegyetlen és izgató...
- Hát hallod...tetkó meg piercing, extravagáns frizura meg smink, fekete lakk a körmödön...Ezer méterről is kitűnsz a tömegből. - feleltem végül nagy levegővétellel.
Bill ezen is csak mosolygott. Úgy mosolygott, hogy abba bele lehetett volna halni. Én legalábbis úgy éreztem, a vérnyomásom az egekben, az arcom tűzpirosan égett, a szám kiszáradt, a tenyerem izzadt és a konyaktól nehéz köd telepedett a fejemre. Eldőltem az ágyon és becsuktam a szemem. Hallottam, ahogy Bill lerakja az ágy mellé az üveget, aztán már csak forró lehelletét éreztem a nyakamnál. A szemeim felpattantak és szóra nyílt a szám, de nem tudtam mit mondani, csak néztem ikremet torkomban dobogó szívvel. Helyettem ő szólalt meg.
- És szerinted milyen vagyok ? - kérdezte halkan.
Izzadtság gyöngyözött a homlokomon és éreztem hogy imbolyog velem a szoba, az ágy...Francba, kellett nekem innom, vagy nem is csak ez részegített meg ?! Bill arca csak pár centiméterre volt az enyémtől.
- Szép vagy...- nyögtem ki számomra is ismeretlen, rekedt hangon. Majd gyorsan elkaptam a tekintetem, nem akartam azt az újabb őrjítő mosolyt látni. Legszívesebben felpattantam volna, hogy kirohanjak, annyira idegen szituáció ez, de valami mégis maradásra bírt, egyszerűen nem tudtam abból a közelségből elmozdulni, ami Bill és köztem volt.
- Köszönöm. - suttogta Bill.
- Aha...- biccentettem és kifele bámultam az ablakon, valamelyik házban házibulit tarthattak, az idegesítő disco zene egészen áthallatszott. Talán nekem is ott kellene lennem, vagy egy másikban, ahol csak inni kell és cigizni, részegen ténferegni a zenére és bámulni a lila meg kék fényben villódzó lámpákat...Ekkor Bill ujjait éreztem az alkaromon végigsimítani.
- Figyelj rám...
Kicsit hideg volt a keze. Összerázkódtam és arrébb húzódtam.
- Bill, mit csinálsz ? - kérdeztem és a választ kerestem Bill tekintetében, de csak meleg barna szemeit láttam, az azokban rejlő titokzatos csillogást és ez végképp össze zavart. Bill arca lángvörössé vált és szokatlan kifejezések jelentek meg rajta.
- Mi lenne, ha megcsókolnál ? - kérdezte percek múltán. Az alkoholtól zúgott a fejem és mintha messziről hallottam volna Bill hangját. Felröhögtem és vigyorogva arcon csókoltam, úgy ahogy egy testvért illik és úgy ahogy a gyerek otthonban is megtettem párszor, de Bill megragadta a pulóveremet, amikor el akartam hajolni.
- Mi van ? - csodálkoztam el erős szorításán.
- Nem így...- rázta a fejét Bill. Hirtelen mintha kő lett volna a szívemnél és lezuhant volna a gyomromba. Émelygés tört rám. És szinte fájtak a gondolatok, amik akkor a fejemben kergetőztek.. Bill megőrült, teljesen hülye lett, vagy mi ? Ezt hozza ki belőle az ivászat ? Most kellene kirohanni ebből az átkozott szobából, de előtte adni egy pofont Billnek, hogy józanodjon már ki és ne beszéljen ilyeneket, mert ez...Nem találtam a szavakat, nem azok a jelzők jutottak eszembe, amiket ilyenkor használni lehetne.Hiszen én sem érzek helyén valón, már azóta mióta betettem ide a lábamat. De ő mit akar tőlem ?!
Bill még mindig szorította a pulóverem ujját, arca feleletre, vagy reakcióra várt. Láttam rajta, hogy zavarban van, és én is abban voltam, mert a hozzám simuló törékeny teste nem viszolygást váltott ki belőlem hanem izgalmat. Tizenöt éves voltam, ismertem már ezt az elég kellemes érzést, ami az alhasamból indult ki az ágyékom irányába. Ismertem, most mégis azt kívántam, bárcsak ne tudnék így érezni, mert nem egy lány, vagy egy felnőtt film hozta ezt ki belőlem, hanem a tulajdon ikertestvérem, aki arra kért hogy csókoljam meg. És én nem felháborodok, hanem felizgulok ezen...
- Én a testvéred vagyok...Miért ? - bukott ki belőlem a kérdés és remegett a hangom, izzadtságban úszott mindenem.
- Mert érezni szeretném milyen. Én még senkivel sem csókolóztam. - mondta Bill szemlesütve. Akkor vettem észre, hogy már nem fogja a ruhámat és nem néz rám, hanem a szoba másik sarkába bámul.
Újabb meglepetés ért ettől a kijelentésétől. Azt is nehezen hittem el, hogy nem ivott töményet, de hogy még sosem csókolózott...
- Izé...- haraptam az ajkamba.
- És mert ez egy őrült éjszaka... - tette még hozzá Bill és ismét szembe találtam magam az arcával. Zavarodottan mosolygott.
- Te hülye vagy, meg részeg...- jelentettem ki nem oda illően és elég bunkón.
- És mert olyan jó veled Tom...- Bill szemei lecsukódtak és már nem láthatta, ahogy mosolyt csalt az arcomra. Még nem mondta nekem ezt senki sem.
A földön lévő konyakra néztem, talán jó lenne inni belőle, de mégsem nyúltam az ágy lábához, hanem Billhez hajoltam. Szaporán lélegzett, látszott, hogy izgul és én is kezdtem szorongani. Kint már zajos volt az éjszaka a szilveszteri petárdáktól és a trombitáktól, de így legalább nem hallottam zakatoló gondolataimat, ahogy Bill ajkára nyomtam az én ajkaimat. Éreztem hogy összerándul a teste és a karjaival körbefon. Nyelvem a szájához ért, ekkor felnyíltak eddig csukott szemei és döbbenten nézett rám, aztán ajkai készségesen szétváltak, engedve, hogy azt tegyem amit akarok. Úgy éreztem, mintha én is legelőször csinálnék ilyet, bátortalan voltam és félszeg, mintha most ismerkednék a csókolózással. És ezer fokon égtem. Majdnem elkaptam a fejem, mikor nyelvem, az ő nyelvében lévő piercingel érintkezett. Te jó ég, vajon hol van még testékszere ?! Éreztem hogy borít el tetőtől talpig az a bizonyos melegség, ami előbb a gyomromból indult ki, végig ment a gerincemen és most már testem minden pontján érezhető volt. Tényleg nem tudta, mit hogyan csináljon és ettől volt varázslatos az egész. Azt hittem majd tiltakozni fogok ellene, és minden részem lázadni fog, hogy megcsókoljam a tulajdon testvéremet. De nem így történt. Ahogy forró nyelve az én nyelvemmel találkozott, nem az lüktetett bennem, hogy ő az ikrem, ahogy belemerültem a csókba úgy halványodott el ez a tény, a vér törvénye és nem éreztem mást, csak a saját izgalmamat, Bill lélegzetvételét és karjait magamon. Testvérem zihálva hajolt el.
- De hiszen ez...úgy érzem, szétrobban a szívem...- suttogott és a szemei ragyogtak. Én erre nem tudtam mit mondani, csak sóhajtottam egy hatalmasat és fejemet a párnára hajtva néztem őt tovább.

Csendes éj

Csak feküdtem ott szorosan becsukott szemekkel, az arcomon szaporán végig csorgó könnyekkel és azt kívántam, bárcsak elmehetnék innen, de örökre. Elegem volt az egészből. Dühösen nyitottam ki a szememet és néztem bele a sötétségbe. Mit keresek én itt ?  Majd váratlanul hatalmasat ütöttem a falba. Aztán még egyet. De az is csak nekem fájt, úgy hogy kibuggyantak a könnyeim. Nem tudom mennyi volt az idő, mikor megjelent Bill az ajtóban. Villámgyorsan a fal felé fordultam és ismét behunytam a szemem. Bill az ágyamhoz jött és gyengéden meg simította a vállamat.
- Tom, gyere le légy szíves, vacsorázunk...
De nem szólaltam, nem mozdultam meg.
- Hé Tom...kérlek szépen...- Bill szinte suttogott. De nem reagáltam. Ikrem még állt ott egy keveset, aztán már csak lépteit hallottam lefelé a lépcsőn és újra csend lett az emeleten.
Fejfájásra ébredtem éjszaka. A szemeim szinte égtek, fojtogatott a hányinger. Felültem az ágyban és Bill fekhelye felé pillantottam. Üres volt. Előkerestem a telefonomat és megnéztem mennyi az idő. Te jó ég negyed kettő...Mit csinál még lent Bill ilyenkor ?! Kikászálódtam az ágyból és halkan a földszintre mentem. A nappaliból hangok és fények szűrődtek ki. Óvatosan benéztem és megláttam testvéremet a kanapén ülni. Felhúzott térdein könyökölt és szemei a tv képernyőre tapadtak, szája kicsit nyitva volt. Nagyon belefeledkezett abba amit nézett. Kiszáradt a torkom ahogy így láttam. Tökéletes példája volt a gyermeki ártatlanságnak. De volt még benne valami más is. Valami nyugtalanító, vagy felkavaró, vagy nem is tudom hogy nevezzem. Mindenesetre különös volt. Úgy néztem rá, mintha egy idegent bámulnék, mintha nem a saját ikertestvérem lenne. Mert nem is olyan volt...ez nem az a Bill Kaulitz, akit ismertem és akinek minden titkába bepillantást nyerhettem, aki egyszerű volt és naiv, aki folyton velem lógott és tőlem várta hogy megóvjam a bajoktól.
- Hát te, miért nem alszol még ? - kérdezte Bill, amint észrevette, hogy az ajtóban állok. Összerezzentem a hangjától.
- Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Na mi az, nem vagy álmos ? - és beléptem a nappaliba.
- Nem tudok aludni. Szép kis veszekedést provokáltál mondhatom...
- Volt rá okom azt hiszem...- vágtam Bill szavába és leültem mellé a kanapéra.
- Nem gázolhatsz bele mások magánéletébe. - csóválta a fejét Bill.
- Az ő magánélete a miénk is, hisz legjobb tudomásom szerint a rokonunk. - mondtam és megint elfogott az idegesség.
- Az egyetlen rokonunk, mármint anyán kívül, de szerintem vele ne számoljunk. Szóval ezt akkor sem így kell.  - javított ki ikrem.
- Igazad van, valóban nem így kell ! - pattantam fel a kanapéról és egyenesen a szekrényhez mentem.
- Most meg mit csinálsz ? - értetlenkedett Bill.
- Nem látod, keresem a múltunkat. - válaszoltam és szaporán húzogattam kifele a fiókokat, türelmetlenül túrtam bele, a kezem mindenféle számlába, receptekbe meg régi női újságokba ütközött, de semmi használhatót nem találtam.
- Ne hangoskodj, a nagymama felébred ! - aggodalmoskodott testvérem.
- Bánom is én ! Akarod tudni mi a véleményem a mi híres nagyanyánkról ? Hogy rohadtul álszent ! Ha annyira nagyon szerette a nagyapát, akkor miért nincs itt egy kép sem róla ? Baromira kegyeletteljes. - morogtam és szemem többször végigfutott a szekrény polcain is, ahol a családi képeket tartják az emberek.De itt csak gicces dísztárgyak sorakoztak. Sehol egy kép anyánkról, vagy a nagyapáról, vagy épp rólunk.

- Hagyd abba ebből megint baj lesz.
- Utálok itt lenni ! Utálok ! - csalódott képpel húztam ki a kezem az egyik fiókból és szememet elfutotta a könny. Nagyokat sóhajtottam, hogy ne kezdjek rá a keserves sírásra.
- Nyugodj meg Tom. - Bill felállt a kanapéról és hozzám lépett. Nem néztem hátra, dühösen álltam a kihúzott fiókok előtt és mint olyan sokszor az életemben, most is egyedül éreztem magam.
- Mi a jó égnek kellett ide jönnünk ? - suttogtam.
Bill a vállamra tette a kezét és maga felé fordított.
- Légy egy kicsit türelmesebb és adj esélyt, hogy a dolgok maguktól haladjanak a jó irányba. Most legalább itt vagyunk egymásnak. - mosolygott, de engem a közhelyek nem hatottak meg.
- Húha, de jó hogy velem vagy, sokat érek ezzel ! Olyan mintha nem is lennél. Másfél év különlét után szinte nincs közös témánk, totál megváltoztál, külsőleg és belsőleg is. Azonkívül folyton a nagyanyánknak nyalizol. Hát köszi szépen, azok után hogy együtt voltunk jó és rossz körülmények közt, nem ezt várnám tőled. De tudod mit, marhára nem izgat már...
- Komolyan ezt gondolod ? - lepődött meg Bill. Nem felelem sokáig, vonogattam a vállamat és bámultam a padlót.
- Törődsz is azzal, hogy én mit gondolok...- mondtam végül.
- Ez nem így van. Fontos vagy nekem, csak el akarom kerülni a konfliktust, mert szerintem felesleges. Most, hogy van rendes fedél a fejünk felett, nem csak a gyerekotthon vagy valami nevelőszülők háza, talán van esély, hogy mi is úgy élhessünk mint azok a gyerekek, akiknek valóban volt hova hazamenniük...
Emlékeztem én is azokra a délutánokra, mikor az állami iskola drótkerítésébe kapaszkodva, irígy szemmel és szomorú szívvel lestük azokat a tanulókat, akikért a szüleik és nem a gyerekotthon bérelt autóbusza jött.
- Meg a kinézeted is...olyan vagy mint egy lány...- néztem végig rajta.
- És ez probléma ? - mosolyodott el ikrem szelíden.
- Igazán nem tudom mit érezzek. Utálom az egészet és magányos vagyok. Te meg totál összezavarsz mindent.- morogtam az orrom alatt és Bill arcát vizsgálgattam. Nem értettem, miért van az, hogy nem tudom levenni a szemem róla és mágnesként vonz, miért van az, hogy rettentően szépnek találom a saját testvéremet. Félelmetesen szépnek. Sosem rohantak meg ilyen érzelmek iránta.
- Pedig semmi sem zavaros, minden egyszerű. Te itt vagy, én itt vagyok és más nem is kell. Talán most jóra fordulhat ami eddig nem volt az. - mondta Bill majd váratlanul magához húzott. Ellenkezni sem volt időm, máris ott álltam a karjai között és felhevülten, torkomban gombóccal, csak ennyit bírtam kinyögni.
- Holnap bocsánatot kérek a nagyitól. Azt hiszem ez így helyes...- jelentettem ki egyáltalán nem meggyőzően, de tudtam hogy ezt kell tennem, még ha nem is értek egyet vele.
Olyan szorosan ölelkezve álltunk, éreztem ikrem illatát, minden egyes lélegzet vételét, hozzám simuló testét és fájdalom nyilallt a belsőmbe. Fura, nem mindennapi fájdalom...Olyan keserűen édes és mindenemet betöltő.
- Jól teszed Tomi. Büszke vagyok rád. - suttogta Bill, majd megcsókolta a homlokomat és amilyen hirtelen megölelt, olyan hirtelen el is engedett. A tv készülékhez lépett és kikapcsolta.
- Ideje lefeküdni. - mondta és az emeletre indult. Én még mindig csak álltam, mint akit oda ragasztottak a padlóhoz.
- Gyere majd te is...- hallottam még testvérem hangját a lépcső korlát felől. Kábán bólintottam és igyekeztem legyűrni magamban a mindent felforgató szívdobogásomat, az erőtlenséget ami elfogott, hogy aztán én is el tudjak indulni az ágyam felé.
Az éjszakám elég álmatlanul telt, sokat forgolódtam. Ideges voltam a bocsánat kérés miatt és felzaklatott ami a nappaliban történt. A sok gondolat nem hagyott aludni. Folyton a szemeim elé furakodott a kép, ahogy ikrem megölel, homlokon csókol és ahogy azt mondja hogy büszke rám. Megmelengetett ez a kijelentése, rám még senki sem volt büszke. Mégsem tudtam ennek örülni, az egészet beárnyékolta az a sok ellent mondásos érzelem amit Bill iránt tápláltam. Mióta hosszú idő után ismét találkoztunk, itt a nagyanyánk házában, azóta érzek ilyen megfogalmazhatatlanul. A gyerek otthon falai között jól tudtam, ő Bill a kisöcsém, akit nekem kell megvédenem, csak én vagyok neki, és ő meg nekem. Ez tiszta sor volt, testvériség, sem több, sem kevesebb. Aztán történt egy film szakadás, másfél év és mintha egy teljesen új embert látnék, akitől most határtalan gyengédség kerített hatalmába, ahogy a karjait magamon éreztem, a csókja pedig mintha egész éjszaka a homlokomon tüzelt volna.
A sok csapongó gondolattól és az idegességtől görccsel a gyomromban, másnap reggel fáradtan és megviselten ültem a konyhában az asztalnál. Bill mellettem szintén szótlanul, csak bámulta üres tányérját. Nagyanyánk sem volt feldobott hangulatban, némán rakta elénk a reggelit. Látszott rajta, hogy neheztel még rám a tegnapi viselkedésem miatt. Kicsit én is szégyelltem magam, elrontottam a karácsony estét és tényleg csúnyán beszéltem, de amiatt, hogy megkérdeztem mi történt évekkel ezelőtt, nem éreztem bűntudatot és még mindig úgy tartottam erről jogunk lenne tudni. Nagyanyánkra sandítottam és össze szedtem a bátorságomat.
- Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi veszekedésért, nem akartam így viselkedni. Ilyen idiótán. - szólaltam meg alig hallhatóan.
Nagyanyánk bólintott.
- Már nem haragszom, de szó mi szó, eléggé felmérgesítettél és pont szent este, a család ünnepén...
Ezt olyan jelentőség teljes hangon mondta, mintha sose adott volna be minket a gyerek otthonba, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna. Pedig marhára nem így volt és ezt én nem tudom elfelejteni csak úgy.
- Család...Nekem nincs családom. - dünnyögtem magam elé. Persze ott volt nekem Bill, már amikor ott volt, de az anyát, apát vagy éppenséggel nagyszülőket nem pótolhatja senki. Van, mikor csak az ő szeretetük kell.
- Sajnálom ha így érzed...- ingatta a fejét nagyanyánk.
- Igen, így érzem. - ismételtem meg az előbb hallottakat.
Nagyanyánk egy csésze kakaót tolt elém.
- Nézd, nem kérem, hogy mindenben bólogass és egyet érts velem, nem várhatom el, hogy az én szememen keresztül lásd a dolgokat, de azt tudd, hogy a tettek és körülmények ellenére nagyon szeretlek titeket.
Erre egy percig nem tudtam mit reagálni, csak ültem ott és bámultam hol a fehér asztal terítőt, hol a mintás tányérokat. Talán, ha nem nevelő otthonban élek tizenegy évig, tudok mondani valamit, de nekem ezt nem tanították. Érzések, szeretet, csupa olyan szó, ami bénítóan hatott akkor rám. Bill, hogy mentse a helyzetet és  megtörje a csendet, kínosan elmosolyodott és megszólalt.
- De a lényeg, hogy most már szent a béke...- vett kezébe egy vajas pirítóst.
Lassan néztem előbb rá, aztán nagyanyámra és éreztem hogy vörösödik el egyre jobban az arcom, hogy marja a szememet a könny és hogy emészt egyre jobban a düh.
- Szívesen látnék a te szemeddel, akkor legalább tudnám mi történt, de te nem hagyod. - suttogtam és felpattantam az asztaltól.
- Hova mész Tom ? - kérdezte döbbentem nagyanyám.
- Az udvarra. - válaszoltam folytott hangon.
- Egy falatot sem ettél és még az ajándékodat sem nézted meg. Hé Tom, ne csináld már ! - kiabálta utánam Bill.
- Majd később. - vetettem még oda. Nem akartam, hogy lássák mennyire kerülget a sírás. Amúgy sem voltam éhes, inkább émelyegtem. Ki akartam menni a házból, mély lélegzetre vágytam, a hideg levegőre ami megcsapja az arcomat és belém fagyasztja a keserűséget. Gyorsan feltéptem az ajtót és kirohantam az udvarra, ki a bokáig érő friss hóba. A papucsom, nadrágom tiszta víz lett, de nem érdekelt. Neki támaszkodtam a garázskapunak és lehunytam a szemem.
- A picsába ! Uralkodj magadon Tom ! Csak most ne kezdj el bőgni...- mondtam magamnak, miközben a könnyek csak peregtek le az arcomon.
- A kurva életbe, ennyire gyenge lennék ?!
Egy tenyér simult gyengéden az arcomra. Összerezzentem és kinyitottam a szememet. Bill állt velem szemben és sugárzó mosolya beterített mindent.
- Szerintem nagyon is erős vagy. - mondta halkan.

A titkok háza

Az első ott töltött este nem nagyon jött álom a szememre. Nagyanyánk korán elment aludni és valahogy nekünk sem volt kedvünk a tv előtt ülni és mivel ezen kívűl más szórakozási lehetőség nem volt, felmentünk újdonsült szobánkba. Én hanyagul vetettem le magam az ágyamra, de  Bill felkapcsolta a kis lámpát és vetkőzni kezdett. Szépen lassan vette le magáról a ruháit, míg csak az alsó maradt rajta. Nem látszott zavartnak, sem szégyellősnek, holott az otthonban nagyon is az volt. Döbbenten néztem, ahogy vetkőzik, nagyon megváltozott a teste az alatt a másfél év alatt. Ennél nagyobb csodálkozást csak a nyakán lévő tetoválás váltott ki belőlem.
- Neked van tetoválásod ? - kérdeztem hangosan.
Bill a szájára tette az ujját.
- Pszt ! De ez titok...
- Nem lehetett rossz sorod azoknál a nevelőszülőknél, ha ilyeneket engedtek neked.- jegyeztem meg némi irígységgel a hangomban. Én mindig csak szigorú seggfejeket fogtam ki...
- Nem volt rossz ott, tényleg csak...- vonogatta a vállát Bill és a lámpát lekapcsolva bebújt a takaró alá.
- Csak ? - kérdeztem vissza.
- Nem is tudom...olyan szeretet nélküli volt az egész. Kaptunk enni, volt mindig tiszta ruhánk, adtak zsebpénzt, de úgy érzem, nem tudták annyi felé osztani a szívüket ahányan voltunk. És nekem ez néha nagyon hiányzott.
- A hivatásos nevelőszülők már csak ilyenek. - dünnyögtem és tudtam volna én is mesélni, mert nekem tényleg a legrosszabb jutottak. De nem volt kedvem.
Bill a fal felé fordult.
- És szerinted most megváltozik minden ? - kérdezte néhány percnyi csend után.
- Nem tudom. Én nem fűzök túl sok reményt az egészhez. Nem furcsa, hogy eddig nem érdeklődött irántunk ? Oké, mindig is tudtuk hogy vannak nagyszüleink valahol, meg küldték a csomagokat karácsonyra, születésnapra, de személyesen sosem jöttek el hogy meglátogassanak minket. Anya meg...na hagyjuk, már a megnevezés sem illik rá ! Ezek az emberek tehetnek arról, hogy totál feleslegesnek érzem magam ebbe az elbaszott világban ! - fészkelődtem az ágyamon dühösen és megrohantak azok a gondolatok, amik nagyon sokat kínoztak az otthon falai között.
- Én azért adok egy esélyt a nagyinak, hogy bebizonyítsa szeret minket, hiszen tulajdonképpen négy éves korunkig itt éltünk vele meg a nagyapával. Én szeretném ha szeretnének és végre elmondhatnám hogy van családom.
- Te tiszta hülye vagy Bill. - csóváltam a fejem, ikrem szentimentális eszmefuttatása hallatán.
Bill mosolyogva fordult felém.
- Csak az a rossz hogy semmire sem emlékszem abból a négy évből amit itt töltöttünk. Szegény nagyi is teljesen idegen a számomra...
- Hát nyugodj meg, mert én sem emlékszem egy itteni napomra sem, de nem is bánom. Számolom vissza az heteket, hónapokat mikor leszek nagykorú és mikor húzhatok el végre innen...- düh fogott el az egész téma felemlegetésétől.
- Az még jó messze van Tom. - mondta Bill ismét a fal felé fordulva.
- Nem baj. Én türelmes vagyok. - zártam le a vitát. Bill erre nem mondott semmit. Azt vártam, hogy másfél év különlét után egy jót beszélgetünk, hogy Bill elhalmoz kérdésekkel, vagy én őt, hiszen annyira vártam már hogy találkozzunk, és annyiszor elképzeltem milyen lesz újra együtt, de ehelyett hallgattunk. Én meg addig bámultam a falon kergetőző árnyakat, míg végül elaludtam.
Furcsán idegenül éreztem magam a házban és sehogy sem találtam a helyem. Az elkövetkezendő napok ugyanilyen szótlansággal és a karácsonyvárással teltek, de a hangulat fagyos volt. Nem beszélgettünk túl sokat, se Billel, se nagyanyánkkal, aki egyik hajnalban bement a falu központba és mindenfélével megrakodva ért haza. Mire Bill és én felébredtünk, halk karácsonyi zene és kakaó várt minket a nappaliban. És rengeteg szaloncukor, meg karácsonyfadísz.
- Évek óta nem állítottam fát, sőt még a díszeket is kidobtam. Kellett vennem újakat. Esetleg pattogatott kukoricából csinálhatnánk egy szép hosszú láncot, amit aztán a fára tennénk. - mondta, amikor látta hogy teljesen meglepődtünk.
- És mire rakod a díszeket, én nem látok itt fát...- morogtam álmos képpel.

- Vettem egy fenyőt is. Kint hagytam az udvaron. Idén végre szép karácsonyunk lesz. - mondta nagyanyánk.
Bill az ablakhoz lépett, ahonnan épp látni lehetett a fát az autónak támasztva.
- Ez nagyon szép. - suttogta meghatódva.
- Bill, te olyan gyerekes vagy ! Fogadjunk, még a télapóban is hiszel. - vágtam pofákat és már előre elegem volt az egészből.
Pár nevelőcsaládnál töltött karácsonyt kivéve, a legtöbb szentestét gyerekotthonban töltöttem, ahol aztán minden volt, csak ünnepélyes hangulat nem. Talán ezért nem jött be az ünnepi sürgés-forgás.
Meg azért sem, mert nem tudtam napirendre térni a dolgok felett. Annyi kérdés nyomta a lelkemet amire választ nem adhatott más, csak nagyanyám, ő viszont hallani sem akart ezekről. Miért passzoltak le minket az árvaházba négy év után ? És hol van az anyánk ? Vele mi lett, hogy eltűnt a képből ? Van új családja ? Vannak féltestvéreink ? És tudja egyáltalán valaki, hogy ki az apánk ? Miért nem látogattak meg sohasem a nagyszüleink ? Ilyen és hasonló kérdések voltak a fejemben szinte minden nap és nem értettem, miért nem beszélhetünk ezekről. Válaszokat akartam.
De az igazság pillanata nem jött el. Helyette jött a szenteste és mire észbe kaptam, már a fát díszítettük Billel, miközben sült a karácsonyi pulyka, az asztalon virított az ünnepi teríték, kint meg szakadt a hó. Nagyanyánk a konyha ajtóból nézett minket és ahogy a nagy fenyő egyre díszesebb lesz.
- Elárulnád nekem, miért van az a micsoda a szádban ? - kérdezte tőlem egyáltalán nem oda illően. Megállt a kezemben lévő szaloncukor és éreztem, hogy elvörösödök. Ez valami számon kérő érdeklődés volt, vagy mi a franc ?! Milyen jogon kérdez tőlem bármit is, amikor ő semmit sem hajlandó elárulni a múltról ?! Felraktam a szaloncukrot az egyik ágra és flegmán megvontam a vállam.
- Azt úgy hívják hogy piercing, de miért engem kérdezel ? Billnek is van a szemöldökében, faggasd őt, neki még tetoválása is van...
- Fogd már be Tom ! - könyökölt az oldalamba Bill.
Nagyanyánk legyintett.
- Tudom hogy van, láttam...de ez errefelé nem divat...
- Teszek rá mi a divat...- kezdtem volna rá, de nagyanyám felemelte a mutató ujját.
- Szabályok...emlékezz mit mondtam a szabályokról és a tiszteletről ! - és a konyhába ment.
Kedvem lett volna szépen otthagyni az egészet, felmenni a szobába, összecsomagolni és lelépni a francba, de ehelyett a konyhába mentem. Nagyanyánk a tűzhely felett állt és a levest kavargatta.
- Tisztelet ? Oké, de akkor te is tisztelj meg annyival, hogy elmondod az igazságot ! - mondtam feldúltan.
- Miféle igazságot Tom ? - kérdezett vissza nagyanyám, mintha nem tudná mire célzok. Itt borult el az agyam. Miért néz hülyének és miért nem kezel úgy, mint egy értelmes embert ?
- Ne csinálj úgy mintha nem értenél. Arról beszélek, hogy miért kellett kurva tizenegy évet otthonban, meg mindenféle barmoknál töltenünk, miért dobott el minket az anyánk és ti mi a jó francot csináltatok a nagyapával, hogy nem maradhattunk veletek...
- A nagyapádat csak ne emlegesd ! Szádra se vedd, ha csak sértegetni akarod. Remek ember volt és imádott titeket...- emelte fel a hangját nagyanyám. Akkorra már Bill is megjelent a konyhaajtóban és a karomba kapaszkodva rángatott a nappali felé.
- Légyszives Tom, higgadj le...- kérte fátyolos hangon, de eltoltam magamtól a kezét.
- Jaj Bill hagyj már békén ! - kiáltottam ikremre, aki ijedt arcot vágva lépett hátrébb.
- Nos, hallgatlak. Karba tett kézzel néztétek, ahogy elvisznek minket, aztán meg jól kiszórakoztátok magatokat ?
- Nem tudod mit beszélsz Tom, fejezd ezt be, ne akard hogy olyat tegyek amit megbánok. - sziszegte nagyanyám indulatosan.
Dacosan felemeltem a fejem.
- Mi van nagyi, csak nem meg akarsz ütni ?!
- Még az is előfordulhat, ha nem hagyod abba, menj vissza és díszítsd tovább a fát. - fordult a tűzhely felé nagyanyánk.
- Gyere már Tom ! - hallottam a háttérben Bill hangját, de nem érdekelt mit beszél. Lehet, hogy neki jó ez az átkozott, titokzatos légkör, meg örül hogy itt lehet, de én nem ilyen vagyok.
- Majd ha elmondod, mi ez az egész...- mondtam kitartóan és egyenesen nagyanyám szemébe néztem. Kétségbeesés volt benne, ahogy az enyémben is. Miért nem lehet tiszta lapokkal játszani ?
- Nagyapád beteg lett, majd tíz évig ápoltam, nem maradhattatok...
- És ? Tovább ? - kiáltottam.
- Nincs tovább ! Azonnal menj be ! - szakadt ki egy fájdalmas sóhaj nagyanyámból.
- Ennyi? Ezzel érjem is be ? Kibaszott tizenegy évig csak Bill volt nekem és ha ő sem volt éppen ott, teljesen egyedül voltam. Kaptuk a szép nagy csomagokat tőletek, volt benne minden, csak éppen érzelem nem, egy rohadt levél vagy képeslap nem, hogy érezzük, csakugyan velünk vagytok, ha más nem gondolatban. Egy telefonbeszélgetés, vagy egy rövid látogatás százszor többet ért volna, mint a csomagjaitok ! Mond meg hol az anyám és akkor neki is felteszem ezeket a kérdéseket, de ne gondold hogy idióta vagyok, mert kurvára de nem...- ordítottam kimelegedve és szívem szeint lesöpörtem volna az asztalról a szépen odahelyezett tányérokat.
- Szörnyen mocskos a szád fiacskám, látszik hogy...
- Mi ? Hogy nevelőotthonban éltem ? Hát igen, hála nektek, akik elkúrtátok az életemet, ó köszönöm ! - vágtam nagyanyám szavába.
- Elég ! - csak ennyit mondott és pofon ütött. Nem nagyon, de meglepődtem. Kaptam már pár pofont az életem során, nagyobbakat is, de ez ért a legváratlanabbul. Nem hittem volna, hogy tényleg meg meri tenni. Az arcom égett a keze nyomán.
- Ezt akartad Tom ?! - Bill hangja elcsuklott.
Gúnyosan vigyorogtam, mint aki nem érzékelte tette súlyát és a történteket.
- Menj fel a szobádba ! - adta ki az utasítást nagyanyám.
- Hát erre kérned sem kell ! - morogtam és elindultam az emeletre.
- Most miért kellett ezt csinálnod, tönkre tetted az ünnepet ! - szólt utánam szomorúan Bill.
- Kopj le Bill. Ha ez neked ünnep hát ünnepelj, hajrá ! - lépkedtem a lépcsőkön és egész végig a földet bámultam. Aztán benyitottam a koromsötét szobába. Némaság fogadott, csak valamelyik szomszéd ház felől szólt jó hangosan egy karácsonyi ének. Nem kapcsoltam fel a világítást. Odabotorkáltam az ágyamhoz és ledobtam magam rá. Az arcom sajgott a pofontól és az idegességtől remegett mindenem. A számba haraptam és a fejemet belefúrtam a párnába. Éreztem hogy sírni fogok a tehetetlenségtől. Gyűlöltem az egészet. Olyan nagyon gyűlöltem...

Senki fiai

A busz a falu határában, majdnem a ház előtt tett le, azon az álmos téli délutánon. Csend volt mindenhol. A kopasz fák ágai közé beférkőzött a tél. Markomban még mindig a busz jegyet szorongattam és tekintetem elsiklott a hóval borított fapadok felett. Arra gondoltam milyen borzasztó hely ez. Szörnyen ellenszenves és ismeretlen. Holott állítólag négy éves koromig itt éltem, mégis semmi emlékem nincs azokról az időkről. Így mondhatni, nulláról indulok ez ügyben.
Lassan közelítettem meg a házat, a lefagyott úton nehézkes volt a közlekedés. A kerítésen keresztül láttam, hogy egy alak áll a verandán és alig hogy megpillantott engem, intett. Tétován toporogtam az kapu előtt, a kezeim mintha nem akartak volna engedelmeskedni, hogy lenyomják az kilincset, a gyomromban ott volt a félsz, a lábamban meg a menekülés. Késztetést éreztem, hogy visszaforduljak és csak fussak a hóval borított úton, fussak még akkor is ha veszettül csúszik.
Végül csak legyőztem ambivalens érzéseimet és benyitottam a kert kapun. Az alak, aki eddig csak csendben figyelt, elém sietett.
- Jó napot, vagy nem is tudom hogy kell köszönni...- vonogattam zavarodottan a vállam, amikor megállt előttem.
- Nem kell a formaság, tegezz nyugodtan, elvégre a nagyanyád vagyok. Emlékszel még rám ? - legyintett elnézően.
- Nem, de lefogadom, hogy te se rám. - vágtam a szavába.
- Te vagy Tom...- mért végig.
- Hogy találtad ki ? - kérdeztem vissza egy kis gúnnyal a hangomban, miközben én is végig néztem. Bordó kötött váll kendőt viselt és szürke kabátot. A haja ősz volt és rendezett, az arcán semmi nyoma nem volt izgalomnak vagy bármilyen más érzelemnek. Pedig négy éves korom óta nem látott.
- Kizárásos alapon, a testvéred már megérkezett.
- Bill már itt van ? - kaptam fel a fejemet és össze szorult a gyomrom. Másfél éve nem találkoztam az ikertestvéremmel, amióta nevelőszülőkhöz került.
Nagyanyám bólogatott és az ajtó felé mutatott.
- Menjünk be !
Bizonytalan léptekkel követtem, miközben szemeimmel az udvar egyik sarkában lévő téglakupacot figyeltem. Nagyanyám megállt és szélesre tárta az ajtót előttem.
- Mától itt laksz ! - mondta még jelentőség teljesen.
- Ó, hányszor hallottam már ezt a szöveget ! - húztam el a számat és magamban végigpörgettem a nevelőszülők sokaságát, akik mind ezzel fogadtak mikor megérkeztem hozzájuk, aztán  gyorsan lepasszoltak, vissza a nevelő otthonba.
A házba belépve kellemes meleg csapott meg, ami egy hatalmas cserépkályhából áramlott. Nagyanyám becsukta az ajtót, sőt még a kulcsot is elfordította a zárban. Letettem a csomagomat a fal mellé és tekintetem rögtön keresni kezdte Billt. Az egyetlen személyt, aki elhitette velem , hogy nem vagyok egyedül a világban. Ő volt az én egyszemélyes családom.
Másfél éve nem láttam, csak a levelezés szintjén tartottuk a kapcsolatot és nagyon hiányzott. Mivel csak ketten voltunk egymásnak elég szoros kötődés alakult ki közöttünk és mindig utáltam ha távol kellett lenni tőle, ez a másfél év meg igazán hosszú volt. Bár előtte is voltak rövidebb időszakok, hol ő, hol én kerültünk nevelőszülőkhöz, de pár hónap múlva újra együtt osztottuk meg egymással a szobát a nevelőotthonban.
Másfél év...néha már azt hittem sohasem látom újra...
Bill a hatalmas nappali közepén ácsorgott, csomagja mellett és legalább olyan megilletődött volt mint én.

- Bill ! - kiáltottam és magamnak is idegenül csengett a hangom ahogy a nevét kimondtam.
Elmosolyodott és megindult felém, ahogy én is, és szinte futva tettem meg azt a pár métert.
- Őrülten hiányoztál ! - mondtam és magamhoz öleltem.
- Te is...- enyhített szorításomon és kicsit eltolt magától, hogy jobban szemügyre vegyen. Csodálkozás volt a tekintetében. De az enyémben is. Megváltozott. Nagyon. Mikor utoljára láttam, kisfiúként, mindig a sarkamban járt, nem akart balhét, én védtem meg mindentől, félénk volt és visszahúzódó. És lehet hogy most is az, de a külseje nagyon nem ezt a képet sugallta. Borzas fekete haja és a szemöldökében lévő piercing, a feketére festett körmei és a divatos, meleg dzsekije nem mindennapi látványt nyújtott. Káprázatos volt. Alig hittem el, hogy ez az én testvérem !
- Mi történt veled, nagyon más lettél...- dadogtam és szemem fel-alá járt hibátlan arcvonásain.
Mosolygott.
- Te viszont ugyanolyan vagy !
- Na azért nem egészen, tudnék mesélni...
Ám mondandómat nagyanyánk szakította félbe.
- Fiúk, tudom, hogy ez egy teljesen új helyzet mindannyiunknak, ezért jó lenne ha nem nehezítenénk meg egymás életét. Én azon leszek, hogy jó sorotok legyen nálam. Ha nem tesztek keresztbe nekem és betartjátok a szabályokat, nem lesz semmi gond.
- Szabályok ? - vágott fájdalmas képet Bill.
- Igen. Az első, hogy én felelek értetek, tehát amit én mondok az úgy van, ha azt mondom templomba megyünk vasárnap, vagy bevásárolni akkor ti feleselés nélkül jöttök. A második a tisztelet, amit megkövetelek, már a korom miatt is...
- Másért nem is nagyon tudnánk tisztelni, hiszen bedobtál minket a gyerekotthonba. - szóltam közbe és azt hittem nagyanyám pofon vág, de csak gúnyosan elmosolyodott.
- És a frappáns kis beszólásoddal elérkeztünk a harmadik fontos szabályhoz. Miszerint nem kérdezitek miért történt így, az meg hogy anyátok hol él és mi van vele főleg tabu. Négy évig neveltünk titeket, én meg a nagyapátok és nagyon nehéz volt megválni tőletek, sem most, sem máskor nem kívánom fel eleveníteni azokat az időket. Legyen annyi elég, megszenvedtük a döntéseinket...
- De hát jogunk van tudni mindenről, mégiscsak az anyánk ! És arra is kíváncsiak lennénk, mi az oka hogy gyerekotthonba kellett mennünk... - Bill értetlenül csóválta a fejét és én sem nagyon értettem mit is keresünk mi itt, ha nem kérdezhetünk és nem tudhatunk semmiről.
- Elég legyen a számonkérésekből ! Azért kerestelek meg titeket, hogy újra össze hozzam a családot. És most, hogy nagyapátok már nem él, anyátok meg köszöni nem kér belőlem, ti vagytok a legközelebbi családtagjaim.- csattant fel nagyanyám.
- Család, ez de jó duma ! Talán kicsit későn kaptál észbe, időközben eltelt tizenegy év, érdekes módon eddig nagy ívben tettél ránk, most meg jöttél és összekuszáltad a dolgokat, nem tudom mi volt a célod ezzel, de én jól el voltam az otthonban, Bill meg épp nevelőszülőknél élt. - háborogtam, de nagyanyánk nem adott rá választ.
- Sosincs késő. - csak ennyit mondott, majd megindult fel az emeletre.
- Gyertek, megmutatom a szobátokat !
Billre sandítottam, ahogy össze szedte a földön heverő utazó táskáját és lassan lépkedett az emeletre vezető lépcsőkön. Megfogtam a csomagomat és kelletlenül mentem utánuk.
Az emeleti folyosó leghátsó és legeldugottabb szobájába mentünk.
- Ez lenne az ! - mutatott körbe nagyanyánk, mikor kinyitotta az ajtót. Fehérre mázolt egyszerű szoba volt. Nagy ablakokkal, két ággyal, az ágyak mellett íróasztallal, székekkel,  és egy kétajtós szekrénnyel. Meglepően hasonlított a nevelő otthon beli szobákra, eltekintve attól, hogy ott általában nyolc ágy volt.
Billel egymásra nézegetve, szinte egyszerre léptünk be a szobába.
- Pakoljatok ki, nézzetek nyugodtan szét, az emeleten van fürdőszoba is, később vacsora...ja és bár nem kérdeztétek, de a nevem Emma...- jegyezte még meg nagyanyánk és maga mögött becsukva az ajtót elment.
- Jaj van saját fürdőszobánk, hú de jó...- mondtam gúnyos hangon.
- Ne legyél már ilyen cinikus. - ingatta a fejét Bill.
- Ez a nő nem normális ! Esküszöm nem az ! Én nem akarok itt maradni ! - dünnyögtem és lezöttyentem az egyik ágyra.
Bill a másik ágyhoz ment és letette rá az utazótáskáját. Komótos mozdulatokkal kezdte kipakolni belőle a ruháit.
- Pedig nem tehetünk mást, maradnunk kell ! Nézd úgy, hogy legalább együtt vagyunk, nem csak levelekből értesülünk egymás életéről.
Nagyon úgy tűnt, testvéremnek már nincs ellenére annyira a dolog. Talán igaza is volt, így nem kell attól tartani hogy elszakítanak egymástól minket. Én meg tényleg nem csinálhattam mást a morgáson kívül.
- Csak három év...három év és utána elhúzok ! - mondtam és néztem, ahogy Billt ahogy szorgosan pakolt. Még a dzsekijét sem vette le. Tekintetem meg-megakadt az arcán, ahogy összpontosítva kereste a ruhák legmegfelelőbb helyét. Annyiszor elképzeltem már a másfél év alatt, milyen lesz ismét újra látni őt, most meg nem jöttek a szavak a számra. Teljesen más Bill ment a nevelő szülőkhöz másfél éve. Aki itt van, lélegzet elállítóan szép, van benne valami rendkívüli, amit nem tudok megfogalmazni. Hátborzongatóan és különösen gyönyörű...
Vacsoráig egyhangúan teltek az órák. Csak ültem az ágyon, és míg Bill mindenét elpakolta, én álmodozva bámészkodtam és megpróbáltam magamban a helyére illeszteni a dolgokat, megbarátkozni a helyzettel. Aztán feltűnt nagyanyánk és le kellett mennünk a konyhába.
A vacsora asztal telis-tele volt finomságokkal, kalács, mogyorókrém, lekvár, sütemények, palacsinta, csupa olyan dolog ami a nevelőotthonban ritkaságnak számított.
Láttam Bill szemében az örömöt és azt, hogy nem bánja már az egészet. Neki ezek szerint ennyi idő is elég volt hogy akklimatizálódjon. Nagyanyánk töltött nekünk egy-egy csésze teát.
- Egyetek ! - kínált minket halkan.
De egyikünk sem nyúlt az ételek felé.
- Na mi az, mást ennétek, vagy nem vagytok éhesek ? - csodálkozott nagyanyánk. De mi nem feleltünk, másodpercekig csak méregettük az asztalon álló ételeket, meg egymást, hogy melyikünk vesz hamarabb.
- Tényleg lehet ? - kérdezte Bill egy kis idő múlva.
- Hát persze ! Vegyetek ami csak tetszik és amennyit akartok ! Ez már a ti otthonotok is. - nagyanyánk arcán barátságos arckifejezés suhant át. Bill szintén mosolyogni kezdett és magához vett egy szelet kalácsot. Nekem viszont nem sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra. Bólintottam, nyögtem egy köszönömöt és némán elkezdtem enni.
Hogy ez már az én otthonom is ?! Hát nagyon nem érzem úgy...